A harmadik találkozás

Immár teljesen gyógyultnak nyilváníttattam, és az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy megnézzem, mi maradt az irodámból, és mikor közölték velem, hogy jó darabig nem is álmodhatok a használatáról, villámgyorsan valami használható helyet kellett keresnem. Az új hely a Sohoban, bizony London mugli részén helyezkedett el. Nagyon hangulatos volt, a ház aljában lévő szex shop kicsit pikáns hatást biztosított a kezelésekhez, de ez volt gyorsan elérhető. Meg reményeim szerint nem kell sokáig itt tartózkodnom. Egy icipici lakást alakítottam át pár pálcamozdulat segítségével. Maja, aki sikeres túlélte a tűzesetet, mert akkor épp a boltba szaladt le (mily meglepő!), szintén velem tartott.
Kényelmesen elhelyezkedtem az ideiglenes rendelőmben, és vártam, hogy megérkezzen Malfoy, akit már két napja nem láttam. Hamarosan kopogás hallatszott, és Maja jelezte, hogy meg is érkezett. Kicsit szaporábban vert a szívem, mikor belépett, de betudtam annak, hogy borzasztóan meleg volt a szobában. Nem volt légkondi a lakásban, én pedig egyelőre megpróbáltam bűbáj nélkül túlélni. Szerettem a meleget - bár jobban örültem volna, ha munka helyett valami tengerparton élvezhettem volna a jó időt, de sebaj.
- Foglalj helyet - mutattam az egyik szék felé. Alig bírtam visszafogni a nyelvem, hogy nehogy valami olyasmit mondjak, hogy "örülök, hogy látlak", ami minden bizonnyal a kórházi látogatás miatt lehetett bennem. De Hermione Granger értelmesebb annál, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítson egy mardekáros próbálkozásainak, amivel a saját érdekeit próbálta biztosítani. Hiszen mondta is, hogy mindössze azért jött el, hogy beszámítsa egy kezelésnek a dolgot - és nem akarta újra kezdeni mással az egész procedúrát.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem rutinosan. Maja továbbra is az ajtóban várt, de úgy tippeltem, csak az én üdítőmet fogja elkészíteni, szokás szerint.

Csak Granger lehetett olyan zakkant, hogy egy mugli negyedbe költöztesse át az irodáját. És csak Granger lehet olyan agyament, hogy engem is megpróbáljon rávenni, vegyek muglicuccot és mugli tömegközlekedéssel, merthogy nincs kandalló. Mi az, hogy egy házban nincs kandalló?!
- Ez valami eszméletlen! - indítottam köszönés helyett, amikor beléptem a helyiségbe. - A faszi komolyan azt hitte, hogy ha hivatalos hangon megjegyzi, hogy "jegyeket, bérleteket", majd odaadom neki és hagyom hogy eltépje vagy ellopja! Egyébként is, mi ez már, hogy fizetnem kell azért hogy utazhassak?! Inkább nekik kéne fizetni hogy felszálltam arra a tragacsra! - füstölögtem, majd levetettem magam a székre.
És még Granger igazán a lájtos verzióját kapta a kifakadásnak, ugyanis ez a szörnyű ruhának nevezett izé olyan helyeken szúrt és vágott ahol nem kellett volna neki, ellenben máshol túl laza volt, valami rémes, ráadásul még meleg is. Ez is Granger hibája!
- Valami hideget - hörögtem kiszáradt torokkal, reménykedve abban, hogy nem akar megmérgezni.

Nem feltétlenül tartozott a céljaim közé Malfoy felhergelése, de nem bántam a dolgot, hiszen ez érdekes tapasztalat volt neki, és egyébként meg eszméletlenül jól állt neki ez a kis szín, ami akkor volt látható rajta, ha ennyire felpaprikázta magát. Maja közben észrevétlenül kiszivárgott a szobából a frissítőért, ami az ő specialitása volt, így Malfoy kirohanásának már csak én voltam a szemtanúja.
- Tudod, a mugliknál az utazás szolgáltatás és neked fizetned kell, ha igénybe akarod venni - próbáltam megmagyarázni, miközben azon tűnődtem, vajon mekkora isteni csoda kellett ahhoz, hogy az aranyvérű férfi egy darabban eljusson idáig.
- Szándékosan öltöztél úgy, mintha mínusz tíz fok lenne? - kérdeztem, miután alaposabban szemügyre vettem. Felfedeztem azt is, hogy a kipirulásának oka lehetett az is, hogy kord nadrágban feszít előttem és hosszú ujjú ingben és mellényben. Jól állt neki, de talán nem a harmincöt fokos melegben kellett volna felhúznia ezeket, amikor egy nyári ruhában is meg lehet sülni.
- Hadd segítsek - ajánlottam fel, és kicsit nyáriasabbra szabtam a rajta lévő ruhákat és még attól is megkíméltem, hogy vetkőznie kelljen. Pamut ruhát kapott: inget és nadrágot. A hosszú nadrágot meghagytam azért neki, feltételeztem, hogy nem szívesen mutogatta volna a pipaszár lábait előttem. Ekkor kopogtak, és Maja érkezett meg a hűsítőkkel. Bájosan mosolyogva közölte, hogy gyömbéres limonádét kaptunk, lerakta az asztalra a poharakat, majd némi fenékriszálás közben távozott. Malfoy máris rávetette magát az italra, amit nem csodáltam. Szerintem már a kiszáradás határán volt.
- Szóval, miről szeretnél beszélgetni ma? - adtam meg neki a választási lehetőséget.

- Ne már. Ezen mi a szolgáltatás? - néztem rá megütközve. Nemcsak mocskos és zsúfolt, de lassú és kényelmetlen is, hát hol itt az igazság?!
- Miért? Ők nem mindig úgy öltöznek? - értetlenkedtem. Legutóbb, amikor muglik között jártam, mindenkin ilyen volt - tény, az tavaly januárban lehetett.
Azért egy hosszú pillanatig gyanakvóan néztem rá amikor előszedte a pálcáját, de úgy tűnt, nem akar megátkozni, ami egy igen jó pont volt a részéről; sőt mi több, kezdtem magam újra embernek érezni az átszabást követően, bár azért hagyott némi kívánnivalót maga után a dolog, de tény, hogy jobb lett.
Egy biccentéssel megköszöntem a szívességet, amikor is megérkezett Maja, nála pedig az innivalók. Paranoia ide vagy oda, rögtön rávetettem magam a legközelebbire; még ízre sem volt rossz, úgyhogy minden pompás.
- Viccelsz, Granger? - kérdeztem vissza. - Arról, mikor és hogyan mehetek végre haza - húztam el a számat, miközben egyre növekedett bennem valami furcsa érzés.

- Ahogy fizettél a seprűdért, fizetsz azért, hogy közlekedhess. Nekik nem jár alanyi jogon ez a kiváltság, mint nekünk a hopp-por - próbáltam elmagyarázni neki a dolgokat, de úgy tűnt, az életbe nem fogja megérteni a muglikat. Ha Monstro értelmi szintjén lenne, ebben nem látnék semmi kivetni valót, de Malfoy elvileg értelmes, csak nem toleráns. Szívem szerint egy hónapra elkoboznám a pálcáját és kiraknám valami mugli városban, hogy hozzászokjon kicsit a másik lehetőséghez is. Sajnos ezt megtenni nem tehetem, de azért remek ötletem lett a következő találkozónkra.
- Tudod, télre kell a meleg holmi. Nyáron, mikor alapból meleg van, fölösleges az ilyesmi - hunyorítottam rá, aztán máris átalakítottam a rajta lévő ruhákat. Aztán, miután pótolta az elvesztett folyadékmennyiség egy részét, bele is kezdhettünk.
- Ezen nincs túl sok megbeszélni való. Tudod jól, hogy a találkozóink egy órásak, és ezen kívül még két továbbin kell részt venned, aztán soha többet nem látjuk egymást - vázoltam neki a dolgokat. Tudom, sosem fog lelkesedni azért, mert velem kell együtt működnie, de azért nem kifejezetten volt kedvemre ez a non-stop szájhúzás se, amit Malfoy produkált. Legszívesebben rászóltam volna, hogy viselkedjen most már férfiként, és ne úgy mint egy ötéves! Aztán igyekeztem gyorsan elhessegetni ezeket a gondolatokat. Ujjammal mintát rajzoltam a limánádés pohár oldalára, majd úgy döntöttem, rákérdezek a kórházi látogatására.
- Miért látogattál meg a kórházba? Csak nem hiányoztam? - vigyorodtam el, ahogy a meglepett pillantását megláttam.

Megráztam a fejem, majd legyintettem - totál marhaságnak tűnt az egész, nem is volt értelme gondolkozni vagy felháborodni rajta.
A muglik már csak ilyenek maradnak, ezen nincs mit szépíteni.
A kacsintós-hunyorgós pillantását látva elhúztam a számat, de nem szóltam, hadd élvezze néha egy kicsit ő is, hogy visszaszólhat...
- Igen, persze - feleltem röviden, bár ami az igazságot illeti, leginkább arra lettem volna kíváncsi, melyik megállóból és hanyas busszal! ÉS azt sem lett volna hátrány megtudni, hol kell leszállni...kész őrület...
Felhorkantam, majd már éppen készültem volna megjegyezni, hogy pont annyira szerettem volna látni, mint egy durrfarkű szurkcsókot, de valamiért hiába is próbálkoztam vele, egyszerűen nem jöttek a nyelvemre a szavak, úgyhogy egy hosszú pillanatig csöndben bámultam magam elé - már felismertem a furcsa érzést, ami néhány perce kerített hatalmába, hogyne ismertem volna. Csak amikor legutóbb szerencsém volt vele, ártalmatlan pszichológusok helyett aurorok ültek előttem egy szinte világítatlan kihallgatószobában.
Veritaszérum.
- Szerettem volna megnézni, hogy érzed magad - válaszoltam, amikor már elviselhetetlen lett a kényszer, hogy beszéljek. Nem, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy fogom magam és elmegyek, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna...!

Malfoy egyre furcsábban viselkedett, és a furcsaság mérőm azt mutatta, hogy kezdi elhagyni azt a szintet, ami még normálisnak lett volna mondható. Jó, tudtam, hogy az aranyvérűek mind kicsit defektesebbek voltak az átlagnál, de ez a bamba kifejezés, ami az ex-mardekáros arcán pompázott, ez már tényleg csak egy értetlen ötévesre lehetett jellemző.
- Igazán kedves tőled - mosolyodtam el, és hogy zavaromat leplezzem, én is nagyot húztam a gyömbéres limonádéból. Kicsit pikánsabbnak tűnt, mint szokásos, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.
- Mióta aggódsz az én vagy más testi épsége miatt? - cukkoltam kicsit. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy kezeljem ezt a helyzetet, hiszen Malfoy-t közismerten teljesen hidegen hagyta mások hogy léte.
- Már esetleg Harry hogyléte is érdekel? - fűztem tovább a szót. Aztán zavartalanul folytattam.
- Jó hatással van rád a feleséged, azt kell mondjam - emeltem meg a képzeletbeli kalapom Tabitha előtt. Nem sok nő érte volna el ezt egy Malfoynál.
- Egyéb változásokat is elért már nálad? - faggattam, de szinte biztos voltam benne, hogy még ezt is le fogja tagadni, amin véletlenül rajta kaptam.

Megejtettem egy gunyoros fintort és megálltam, hogy megjegyezzem, tőle is milyen baszottul kedves, hogy felteszi ezeket a kérdéseket.
Örömteli, valóban.
- A te testi épségedért? Körülbelül azóta, hogy majdnem meghaltál, a szemem láttára - válaszoltam kelletlenül, már-már fogcsikorgatva. Ami azt illeti, először a "karjaim közt" szókapcsolat jött a nyelvemre, de szerencsére ez még olyasmi volt, amit meghatározhattam magamnak, annak a nyomorult főzetnek úgyis mindegy volt, csak igaz legyen.
- Másokért pedig nem szokásom, de ezt te is tudod - jegyeztem meg, annyi gúnyt préselve ebbe a mondatba, ami emberileg csak lehetséges, ha már nem álltam a helyzet magaslatán.
- Nem, az ő hogyléte hidegen hagy - feleltem kimérten. Miért kell minden rohadt kérdésre válaszolni?! - Miért, te mit éreznél vagy éreztél volna az én helyemben? - Legjobb védekezés a támadás, szokták mondani.
Szerencsére a megjegyzésekre nem kellett válaszolnom, elvégre csak a kérdéseknél vagyok köteles reagálni, így reménykedtem benne, annyiban hagyja a Tabitha dolgot, de Murphy törvénye természetesen itt is életbe lépett; már hogy a fenébe hagyta volna annyiban az egészet, amikor érezte a győzelem ízét.
- Ó, igen, remekül megtanított hazudni - próbáltam kijátszani a kérdést, bár tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy halasztgatom, még kénytelen leszek kimondani.

Az ital furcsa utóizét végül összekapcsolta a tudatalattim a megfelelő főzettel, ami bizony engem is szükségszerűen igazmondásra kényszerített - de legalább Draco-t is. Ez igencsak érdekes fordulat volt a történetben, és miután felsoroltam magamban tíz módot, ahogy tönkreteszem ezért a bakiért Maja életét, és megnyugtattam magam, hogy Malfoy nem kérdezhet annyit, mint én, így nyugalmat erőltettem magamra és folytattam a kérdés-felelet játékot, amit játszottunk.
- Ugyan már! Rengetegen voltak/voltunk folyamatos életveszélybe miattad és Voldemort miatt - ráztam meg a fejem, mintha valami eszméletlen ostobaságot hallottam volna.
- Ráadásul ott is hagyhattál volna, senki nem hibáztatott volna. Hát nem egy ilyen alkalomra vársz elsős korunk óta? - szegeztem neki a kérdést, miután kifejtette, hogy a többiek testi épsége hidegen hagyja. Jó vicc, hogy pont miattam aggódik.
- Azt hiszem, ugyanezt tettem volna - ismertem be végül kelletlenül, hiszen továbbra sem tudtam, mit is tett Malfoy a megmenekülésünk érdekében. - De lásd be, ez mégis más. Én nem viseltettem sose olyan ellenszenvvel a "fajtád" iránt, mint te az enyém irányt - mondtam a vérbeli különbségeinkre utalva. Azt, hogy egy ex-halálfalóval beszélgetek, nagylelkűen kihagytam most a képletből.
- Mégis mit tanított neked, amit nem tudtál még? Azt hittem, a köpönyegforgatás minden mardekár eszköztárának alap tartozéka - mondtam. Hangomból nem hallatszott a vádaskodás felhangja, sokkal inkább hosszú megfigyelés konklúziója volt ez.

- Annak az időszaknak már vége, itt lenne az ideje, hogy erre te is rádöbbenj - közöltem vele fogcsikorgatva. Csak tudnám, miért kell folyamatosan Voldemorttal jönnie - már évek óta tart a béke, és azt hiszem, azóta mindannyian változtunk...
Épp itt lett volna az ideje, hogy ráébredjen, egy új korszak kezdődött, ahol nincs Voldemort és egyáltalán nem mindennapi, ha az embert megpróbálják felgyújtani.
- Nem; Granger, lehet, hogy idegesítő kis mitugrászok voltatok mindannyian, de a halálotokat soha nem kívántam - jegyeztem meg talán egy kicsit csendesen. Igaz, vicces volt napi szinten megkeseríteni egymás életét, de azt hiszem, ez betudható gyerekkori rivalizálásnak és nem kell túlmisztifikálni, bár tény, tettem néhány dolgot, amit később megbántam - és aminek a bélyege még mindig a csuklómon hirdette ballépésemet. Egy bűbáj könnyedén eltakarja, de attól függetlenül még ott van, eltüntethetetlenül.
- Akkor jobb lesz, ha legközelebb hagylak megdögleni az utcán, rendben?! - Szinte már kiabálva ugrottam fel a székből, annyira felhúzta az agyam a hülyeségével. - Te tényleg azt hiszed, hogy nekem az okoz örömet, ha nézhetem mások szenvedését? - kérdeztem rá, bár elég egyértelműen igen volt a válasz. Mindig is tisztában voltam azzal, Granger milyen véleménnyel van rólam, úgyhogy talán meg sem kellett volna lepődnöm, de valahol mélyen azért mégis érdekelt.
Inkább nem tettem megjegyzést a mardekárosok és a köpönyegforgatás kapcsolatára - tény, hogy jobbak voltunk az alakoskodásban mint mások, azért ez így talán kicsit erősre sikeredett.
Mindenesetre úgy éreztem, eljött az idő - elég hamar, mit ne mondjak -, amikor arra kényszerülök, hogy véget vessek a remekül felépített kis családi idillképemnek.
- Nem sok mindent, lévén nem létezik - dobtam be végül az információt, kezdjen vele amit akar.

- Vége. De nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna, bármennyire is szeretnénk is - válaszoltam nyugodtan. Tudtam, szeretné elhitetni velem, hogy én vagyok a defektes és paranoiás, de nem terveztem magamra venni a sértéseit.
- Ez igazán megnyugtató. Mindig örömmel hallom, hogy kevesebben kívánják a halálom, mint gondoltam volna - vigyorodtam el, ám ez a téma érzékeny pont lehetett neki, mert máris üvölteni kezdett velem.
- Nem. Nem akartalak megsérteni, és örülök, hogy jobb ember vagy mint hittem. És örülök neki, hogy megmentettél, igazán hálás vagyok érte - mondtam, azzal a céllal, hogy megnyugtassam. És mivel a bájital nem gátolta meg, úgy tűnt, ez volt az igazság, és ez egész furcsa érzés volt. Mármint, hogy egész pozitív véleménnyel kezdek lenni Malfoyról.
De úgy tűnt, elhamarkodottan alkottam jó véleményt róla, ugyanis fél perccel később közölte, hogy Tabitha nem létezik. Csészealj nagyságúra tágultak a szemeim a meglepetéstől, és szaporábban vert a szívem - természetesen a felháborodás miatt.
- Mi az, hogy nem létezik? Nincs akkor kedves feleség és két gyerek?! Miért mondtad, hogy van? - igyekeztem megtalálni a hazugság okát, és be kellett vallanom, hogy egyre kíváncsibbá váltam a férfivel kapcsolatban, pedig minden értelmes pszichológus lány tudja, hogy a hazudozókat messziről el kell kerülni.

- Tény - hagytam rá, bár szívesen rávilágítottam volna, hogy jelen helyzetünkben semmi köze ennek a tűzesethez, de egyszerűbbnek láttam ráhagyni.
Nem értékeltem a humorát; visszaültem a székre, karjaimat összefontam magam előtt.
Talán jót szórakoztam volna az arckifejezésén, ha nem ilyen nyomorult helyzetben lettünk volna, de abban a pillanatban semmi szórakoztatót nem láttam a saját lelepleződésemben.
- Nincs - közöltem vele és próbáltam olyan szenvtelen maradni, amilyen csak ebben a helyzetben lehetséges volt. - Látod, ez egy remek kérdés... - próbáltam volna hárítani, nem sok sikerrel, ugyanis kezdtem érezni azt a nyomás-szerű késztetést, hogy válaszoljak. - Hogy miért? Azért, mert szükségem van arra a cseszett munkára, és tudtam hogy nem fogod engedélyeztetni, de bíztam benne, talán így képes leszel ráírni a nyomorult papírra az igent. Most már viszont úgyis mindegy, tehát akár mehetek is - vontam meg a vállam közönyösen, bár ami a valóságot illeti, képes lettem volna felrobbanni a saját hülyeségem miatt. Igen, nagyon szép lett volna - stabil háttér, remek munkaerő, minden munkaadó álma, de persze arra nem számítottam, hogy Granger a veritaszérumos vallatás híve. Ez esetben talán mégis jobb lett volna, ha otthagyom a tűzben és kapok valaki mást...

Túlléptünk a múlton - legalábbis részemről nem terveztem tovább forszírozni a témát. Volt helyette egy sokkal izgalmasabb témánk, nevezetesen a hazugsága. A dologban az volt a legszebb, hogy még ő játszotta a sértett felet. Én pedig nem bírtam elnyomni a bennem feléledő kíváncsiságot, és ahogy Malfoy menekülőre fogta, úgy mozdultam vele együtt én is, és még a teátrális távozása előtt megfogtam a karját. Éreztem, hogy megmerevedik az érintésemtől - biztos derogált neki, hogy egy sárvérű hozzáért, de ezzel mit sem törődve magam felé fordítottam.
- Várj! - állítottam meg. - Miért kell neked annyira az a munka? - kérdeztem felfelé nézve a szürke szemekbe és összeszorult a torkom.
- Ne menj! Nem mehetsz el, míg ki nem faggattalak arról, miért nem szereted a neved, mi a kedvenc ételed, mi idegesít legjobban a világon, és mit szeretsz legjobban egy nőben ... - soroltam egy levegővel, és az izgalom élénk pírt csalt az arcomra. Aztán észrevettem, hogy bizony még mindig Malfoy kezébe kapaszkodom, és túlzottan közel állok hozzá. Gyorsan megtettem a szükséges ellenlépéseket, nevezetesen elengedtem és vagy két lépést hátráltam. Sajnos az arcom színével nem tudtam mit kezdeni, de ez jól is jött igazából a következő bocsánat kéréshez.
- Ne haragudj, nem így gondoltam. Természetesen bármikor elmehetsz, de szerintem kár lenne félbehagyni a dolgot - mondtam, és védekezően összefontam magam előtt a karjaim. Csak tudnám, miért kell nekem pont Malfoy előtt hülyét csinálnom magamból folyamatosan?!

Akaratlanul is megálltam, amikor ujjai a csuklóm köré fonódtak, majd felé fordultam, hátamat a zárt ajtónak vetve.
- Azért van szükségem erre a munkára, mert a híres, vagyonos és minden tekintetben tökéletes Malfoy család kitagadott, amikor visszautasítottam a Sötét Nagyúr szolgálatát - vallottam be, azt az információt elhallgatva, hogy ha nem találok a k9zeljövőben valamit, ami stabil keresetet biztosít nekem, az utcára kerülök - ez már nem tartozott szorosan a kérdéshez és azt hiszem, Granger elég kreatív volt ahhoz, hogy ezt a következményt betippelje.
- A nővérem hívott mindig így, mielőtt meghalt volna, a kedvencem a csirke tikka, falra mászok ha el kell ismételnem valamit mert a másik értetlen és...cseszd meg, ez nem is volt kérdés! - hüledeztem. Eszméletlen ez a Granger...
Ő közben ráébredt, hogy még mindig a csuklómat szorongatja, bár tény, észre sem vettem, valahogy természetesnek tűnt. Tett két lépést hátra és én is hasonlóképp cselekedtem volna, ha lett volna lehetőségem rá, de az ajtó megakadályozott, úgyhogy szimplán összefontam a karjaim magam előtt.
Néma érdeklődéssel figyeltem néhány másodpercig, de nem indultam semerre - helyette úgy döntöttem, átveszem a kérdező szerepét.
- Hát akkor, hogy gondoltad? Egyáltalán, miért érdekel? - Meg sem próbálhatta azt mondani, hogy a munkaadómnak mennyire fontos, mit szeretek egy nőben, lévén az említett személy az úriemberek sorát bővítette.

- Ó - raktam össze a tényeket. Ha nem volt nagy családi vagyon, akkor bizony problémásabb volt a megélhetés, én csak tudtam. Egész bámulatos lett volna ez az elszántság, amivel munkát keres, ha nem hazugsággal akarta volna kiharcolni a jóváhagyásom. De ahelyett, hogy ezt a témát forszíroztam volna, ömlöttek belőlem a kérdések, pedig nem akartam. Viszont szerencsére a válaszok is jöttek - csak épp az az egy nem, amire a legkíváncsibb voltam. Furcsa, szinte beteges kíváncsisággal szedtem ízekre Malfoyt a kérdéseimmel, és a veritaszérum miatt nem tudott nem válaszolni nekem.
Aztán véglegesedtek a "frontvonalak": egymástól két lépés távolságra álltunk, és méregettük egymást. És most már ő faggatott, és ahogy az előbb őt, most engem is kötött a válaszolás kényszere és magam is úgy gondoltam, hogy tartozom neki ezzel - a gond csak ott volt, hogy nem futotta tőlem többre, csak ostoba kis habogásra:
- Én ... nem tudom... csak kíváncsi voltam - magyarázkodtam zavartan. Szerettem volna elfelejteni ezt a pár percet, a francba, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha hagyom, hogy elmenjen!
- Még mindig el akarsz menni? - kérdeztem, mikor megelégeltem a ránk ülő kínos csendet. Ha el akar menni, ezúttal isten bizony hagyom. Ha marad, talán ideje lenne folytatnunk a találkozót, mert az életben nem lesz vége. Amennyiben a maradás mellett döntött, megkérdeztem tőle, mi történt a nővérével.

Biccentettem; igen, ó, legfőképp. Én is leginkább ezzel az egy hanggal tudnám leírni a helyzetemet, és akkor abba mindent belefoglaltam.
Csak kíváncsi, mi?
Felhorkantam; tény, a veritszérumnak is van egy buktatója - ha az alany igaznak érzi, amit mond, nincs semmi hatása.
- Nem megyek, ha elárulod nekem, miért vörösödsz el minden pillanatban úgy, mint valami szerelembeteg tinédzserlány - cukkoltam, azzal a szándékkal, hogy elterelem a szót magamról - bőven eleget hallottunk már rólam, szerény véleményem szerint még sokat is, úgyhogy itt volt az idő, hogy Granger élvezze a tíz perc reflektorfényt.
Sunyi vigyor jelent meg a szám szélén.
- Mit mondanál, mik az erősségeid és gyengéid? Hogyan érzed magad az egyenrangú kapcsolatokban? Van valakid? - tettem fel a saját kérdéseit, és nem menekülhetett, ő is kénytelen válaszolni rájuk.
Édes a bosszú...

Továbbra is ott álltunk egymással szemben, én buzgón reménykedtem benne, hogy marad, de erre nem sok esély volt. Mikor kimondta, milyen feltétellel hajlandó maradni, meglepetten hagytam abba a padló fixírozását. Felháborító kérdés volt, nem is akartam válaszolni rá. Elvégre mi a csudát lehet ilyen ostobaságra felelni?
- Mert meglepő módon zavarban vagyok a közeledben - feleltem végül durcásan. Mérges voltam rá, amiért belekényszerített ebbe a helyzetbe, és magamra, amiért nem tudtam kimászni belőle. De legalább nem azzal próbáltam meggyőzni, hogy "tetszik a parfümöd illata", ami szintén igaz volt, de jóval kínosabb beismerés lett volna. Ő pedig kihasználta, a lehetőséget, és tovább kérdezett.
- Jó a problémamegoldó képességem, hűséges és kitartó vagyok és persze tudálékos és minden lében kanál is - soroltam a tulajdonságaim engedelmesen, és mindössze egy szemforgatással jeleztem, hogy szerintem itt aztán semmi új információ nem hangzott el velem kapcsolatban. Ezeket ő is tudta rólam - már persze ha vette a fáradságot, hogy túlnézzen egyszer is a sárvérű bélyegen, ami ott virított a homlokomon.
- Szeretek csapatban dolgozni, de tudok kompromisszumot kötni, ha a helyzet megkívánja - feleltem. Kicsit általánosítás volt, de a kapcsolatos dologba nem akartam belefolyni. Majd pont a mindenható Draco Malfoynak ismerem el, hogy olyan rég nem láttam meztelen férfit, hogy már csak homályosan derengenek bizonyos részletek a férfiak anatómiájával kapcsolatban. Ezért az utolsó kérdésre a rövid és frappáns "Semmi közöd hozzá" volt a felelet.
- Ha kiélted magad, akár folytathatnánk is és elmesélhetnéd, mi történt a nővéreddel. Ha pedig el akarsz menni, ott az ajtó - ajánlottam fel neki a választási lehetőséget, ezúttal határozottabban.

- Ez kifejezetten érdekes. Pozitív, vagy negatív benyomásokat kelt benned ez a zavar? - faggatóztam tovább, próbálva olyan földöntúli hangot megütni, mint az ilyen pszichológusok, jósnők, médiumok és egyéb sarlatánok szoktak.
Érdeklődve végighallgattam a magáról alkotott véleményt, bár ez a része a dolgoknak nem kifejezetten érdekelt, ahogy az sem, mennyire jó csapatjátékos, ellenben szerettem volna tudni az utolsó választ - amit nem kaptam meg, csak egy nyers "semmi közöd hozzá"-t, amire végül megvontam a vállam és elengedtem a kérdést, bár tény, szajkózhattam volna újra és újra, amíg nem kényszerül válaszolni. Ebből is látszik, mennyire borzalmasan nagylelkű vagyok..
Biccentettem, kiéltem magam, már ami a Granger-kérdezést illette. Láthatóan ez nekem negyedannyi élvezetet sem jelentett, mint a nőnek, és nem is ment olyan jól - én nem tudtam zsigerből feltenni azokat a kérdéseket feltenni, amelyek a legkényelmetlenebb helyzetbe hozzák a másikat és amelyekre a leginkább nem szeretne válaszolni, vele ellentétben.
Ő ki is használta ezt a tehetségét rögtön, rajtam demonstráltatva, mennyire jobban megy ez neki, mint nekem. Észre sem vettem, ahogy lassan ökölbe szorul a kezem; ismét elérkeztünk egy olyan topikhoz, amiről nem akartam beszélni, se neki, sem másnak, de jelen pillanatban nem számított, mit szeretnék és mit nem - kellett.
- Apám engedetlen volt, ezért a Sötét Nagyúr azt látta célravezetőnek, ha megbünteti őt - közöltem annyira kifejezéstelen hangon, amennyire az emberileg lehetséges volt, majd megfordultam és mindenféle további megjegyzés nélkül távoztam a helyiségből.
Azt hiszem, Granger megelégedhet a mai negyven percével, mert attól függetlenül, hogy ez kicsit rövidebb találka lett, mint az eddigiek, többet tudott meg rólam, mint az iskolaévek alatt összesen.

- Miért, szerinted létezhet a pozitív és a zavar együtt? - kérdeztem vissza. Ezzel mentesültem a válaszadás alól, mégpedig olyan ügyesen, hogy sugalltam neki a válaszom. Egyébként meg hol akartam volna kifejteni, hogy a bennem keltett érzések csak is negatívak, hiszen folyton felidegesített, zavarba hozott és úgy éreztem, mintha az ezüst tekintetével minden titkomat látná? Ráadásul le akartam törölni azt az önelégült mosolyt a képéről, de nem tehettem - aligha magyarázhattam volna meg miért alkalmaztam fizikai erőszakot egy rutin alkalmassági vizsgálat során. Helyette igyekeztem visszakerülni a nyeregbe, hogy folytathassuk a beszélgetést. A próbálkozásomat siker koronázta: Malfoy válaszolt, és persze azonnal faképnél hagyott. Ezúttal nem merült fel bennem a lehetőség, hogy esetleg vissza se jön, hiszen ide nem is kellett visszajönnie. Már most eldöntöttem ugyanis, hogy a következő találkozónk kicsit más lesz - de ezt elég lesz majd csak az utolsó pillanatban megtudnia.

//hát, én megtettem minden tőlem telhetőt. ha nagyon vacak, megcsinálhatod te is. //

Immár teljesen gyógyultnak nyilváníttattam, és az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy megnézzem, mi maradt az irodámból, és mikor közölték velem, hogy jó darabig nem is álmodhatok a használatáról, villámgyorsan valami használható helyet kellett keresnem. Az új hely a Sohoban, bizony London mugli részén helyezkedett el. Nagyon hangulatos volt, a ház aljában lévő szex shop kicsit pikáns hatást biztosított a kezelésekhez, de ez volt gyorsan elérhető. Meg reményeim szerint nem kell sokáig itt tartózkodnom. Egy icipici lakást alakítottam át pár pálcamozdulat segítségével. Maja, aki sikeres túlélte a tűzesetet, mert akkor épp a boltba szaladt le (mily meglepő!), szintén velem tartott.
Kényelmesen elhelyezkedtem az ideiglenes rendelőmben, és vártam, hogy megérkezzen Malfoy, akit már két napja nem láttam. Hamarosan kopogás hallatszott, és Maja jelezte, hogy meg is érkezett. Kicsit szaporábban vert a szívem, mikor belépett, de betudtam annak, hogy borzasztóan meleg volt a szobában. Nem volt légkondi a lakásban, én pedig egyelőre megpróbáltam bűbáj nélkül túlélni. Szerettem a meleget - bár jobban örültem volna, ha munka helyett valami tengerparton élvezhettem volna a jó időt, de sebaj.
- Foglalj helyet - mutattam az egyik szék felé. Alig bírtam visszafogni a nyelvem, hogy nehogy valami olyasmit mondjak, hogy "örülök, hogy látlak", ami minden bizonnyal a kórházi látogatás miatt lehetett bennem. De Hermione Granger értelmesebb annál, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítson egy mardekáros próbálkozásainak, amivel a saját érdekeit próbálta biztosítani. Hiszen mondta is, hogy mindössze azért jött el, hogy beszámítassa egy kezelésnek a dolgot - és nem akarta újra kezdeni mással az egész procedúrát.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem rutinosan. Maja továbbra is az ajtóban várt, de úgy tippeltem, csak az én üdítőmet fogja elkészíteni, szokás szerint.
- Valami hideget – hörögte a melegtől kiszáradt torokkal.

- Ez valami eszméletlen! – füstölgött, miközben levetett magát a székre. - A faszi komolyan azt hitte, hogy ha hivatalos hangon megjegyzi, hogy "jegyeket, bérleteket", majd odaadom neki és hagyom, hogy eltépje vagy ellopja! Egyébként is, mi ez már, hogy fizetnem kell azért, hogy utazhassak?! Inkább nekik kéne fizetni, hogy felszálltam arra a tragacsra!
Nem feltétlenül tartozott a céljaim közé Malfoy felhergelése, de nem bántam a dolgot, hiszen ez érdekes tapasztalat volt neki, és egyébként meg eszméletlenül jól állt neki ez a kis szín, ami akkor volt látható rajta, ha ennyire felpaprikázta magát. Maja közben észrevétlenül kiszivárgott a szobából a frissítőért, ami az ő specialitása volt, így Malfoy kirohanásának már csak én voltam a szemtanúja.
- Tudod, a mugliknál az utazás szolgáltatás és neked fizetned kell, ha igénybe akarod venni - próbáltam megmagyarázni, miközben azon tűnődtem, vajon mekkora isteni csoda kellett ahhoz, hogy az aranyvérű férfi egy darabban eljusson idáig.
- Ne már. Ezen mi a szolgáltatás? - nézett rám megütközve.
- Ahogy fizettél a seprűdért, fizetsz azért, hogy közlekedhess. Nekik nem jár alanyi jogon ez a kiváltság, mint nekünk a hopp-por - próbáltam elmagyarázni neki a dolgokat, de úgy tűnt, az életbe nem fogja megérteni a muglikat. Fejrázás és legyintés volt a válasz – nyilván nem akarta ilyen lényegtelen dolgokra vesztegetni az agyi kapacitását.
- Szándékosan öltöztél úgy, mintha mínusz tíz fok lenne? - kérdeztem, miután alaposabban szemügyre vettem. Felfedeztem azt is, hogy a kipirulásának oka lehetett az is, hogy kord nadrágban feszített előttem, hosszú ujjú ingben és mellényben. Jól állt neki, de talán nem a harmincöt fokos melegben kellett volna felhúznia ezeket, amikor egy nyári ruhában is meg lehetett sülni.
- Miért? Ők nem mindig úgy öltöznek? – értetlenkedett.
- Tudod, télre kell a meleg holmi. Nyáron, mikor alapból meleg van, fölösleges az ilyesmi - hunyorítottam rá. - Hadd segítsek - ajánlottam fel, és gyanakvó pillantásai közepette kicsit nyáriasabbra szabtam a rajta lévő ruhákat és még attól is megkíméltem, hogy vetkőznie kelljen. Pamut ruhát kapott: inget és nadrágot. A hosszú nadrágot meghagytam azért neki, feltételeztem, hogy nem szívesen mutogatta volna a pipaszár lábait előttem. Mindössze egy biccentéssel köszönte meg a segítséget.

Ekkor kopogtak, és Maja érkezett meg a hűsítőkkel. Bájosan mosolyogva közölte, hogy gyömbéres limonádét kaptunk, lerakta az asztalra a poharakat, majd némi fenékriszálás közben távozott. Malfoy máris rávetette magát az italra, amit nem csodáltam. Szerintem már a kiszáradás határán volt.
- Szóval, miről szeretnél beszélgetni ma? - adtam meg neki a választási lehetőséget.
- Viccelsz, Granger? - kérdezett vissza. - Arról, mikor és hogyan mehetek végre haza - húzta el a száját.
- Ezen nincs túl sok megbeszélni való. Tudod jól, hogy a találkozóink egy órásak, és ezen kívül még két továbbin kell részt venned, aztán soha többet nem látjuk egymást - vázoltam neki a dolgokat. Tudom, sosem fog lelkesedni azért, mert velem kell együtt működnie, de azért nem kifejezetten volt kedvemre ez a non-stop szájhúzás se, amit Malfoy produkált. Legszívesebben rászóltam volna, hogy viselkedjen most már férfiként, és ne úgy, mint egy ötéves! Aztán igyekeztem gyorsan elhessegetni ezeket a gondolatokat. Ujjammal mintát rajzoltam a limánádés pohár oldalára, majd úgy döntöttem, rákérdezek a kórházi látogatására.
- Miért látogattál meg a kórházba? Csak nem hiányoztam? - vigyorodtam el, ahogy a meglepett pillantását megláttam.


- Szóval, miről szeretnél beszélgetni ma? – kérdezte nagy kegyesen.
- Viccelsz, Granger? - kérdeztem vissza. - Arról, mikor és hogyan mehetek végre haza - húztam el a számat, miközben egyre növekedett bennem valami furcsa érzés.
- Ezen nincs túl sok megbeszélni való. Tudod jól, hogy a találkozóink egy órásak, és ezen kívül még két továbbin kell részt venned, aztán soha többet nem látjuk egymást.
- Igen, persze - feleltem röviden, bár ami az igazságot illeti, leginkább arra lettem volna kíváncsi, melyik megállóból és hányas busszal jutok haza! És azt sem lett volna hátrány megtudni, hol kell leszállni...kész őrület...
- Miért látogattál meg a kórházba? Csak nem hiányoztam? – vigyorodott el.
Felhorkantam, majd már éppen készültem volna megjegyezni, hogy pont annyira szerettem volna látni, mint egy durrfarkű szurkcsókot, de valamiért hiába is próbálkoztam vele, egyszerűen nem jöttek a nyelvemre a szavak, úgyhogy egy hosszú pillanatig csöndben bámultam magam elé - már felismertem a furcsa érzést, ami néhány perce kerített hatalmába, hogyne ismertem volna. Csak amikor legutóbb szerencsém volt vele, ártalmatlan pszichológusok helyett aurorok ültek előttem egy szinte világítatlan kihallgató szobában.
Veritaszérum.
- Szerettem volna megnézni, hogy érzed magad - válaszoltam, amikor már elviselhetetlen lett a kényszer, hogy beszéljek. Nem, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy fogom magam és elmegyek, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna...!
- Igazán kedves tőled – mosolyodott el, és ő is nagyot húzott a gyömbéres limonádéból. Megejtettem egy gunyoros fintort és megálltam, hogy megjegyezzem, tőle is milyen baszottul kedves, hogy felteszi ezeket a kérdéseket.
Örömteli, valóban.
- Mióta aggódsz az én vagy más testi épsége miatt? Már esetleg Harry hogyléte is érdekel? – a hangsúlyából éreztem, hogy cukkolni akart.
- A te testi épségedért? Körülbelül azóta, hogy majdnem meghaltál, a szemem láttára - válaszoltam kelletlenül, már-már fogcsikorgatva. Ami azt illeti, először a "karjaim közt" szókapcsolat jött a nyelvemre, de szerencsére ez még olyasmi volt, amit meghatározhattam magamnak, annak a nyomorult főzetnek úgyis mindegy volt, csak igaz legyen.
- Másokért pedig nem szokásom, de ezt te is tudod - jegyeztem meg, annyi gúnyt préselve ebbe a mondatba, ami emberileg csak lehetséges, ha már nem álltam a helyzet magaslatán.
- Nem, az ő hogyléte hidegen hagy - feleltem kimérten. Miért kell minden rohadt kérdésre válaszolni?!
- Ugyan már! Rengetegen voltak/voltunk folyamatos életveszélybe miattad és Voldemort miatt - rázta meg a fejét, mintha valami eszméletlen ostobaságot hallott volna. - Ráadásul ott is hagyhattál volna, senki nem hibáztatott volna. Hát nem egy ilyen alkalomra vársz elsős korunk óta?
- Annak az időszaknak már vége, itt lenne az ideje, hogy erre te is rádöbbenj - közöltem vele fogcsikorgatva. Csak tudnám, miért kell folyamatosan Voldemorttal jönnie - már évek óta tart a béke, és azt hiszem, azóta mindannyian változtunk...
Épp itt lett volna az ideje, hogy ráébredjen, egy új korszak kezdődött, ahol nincs Voldemort és egyáltalán nem mindennapi, ha az embert megpróbálják felgyújtani.
- Nem; Granger, lehet, hogy idegesítő kis mitugrászok voltatok mindannyian, de a halálotokat soha nem kívántam - jegyeztem meg talán egy kicsit csendesen. Igaz, vicces volt napi szinten megkeseríteni egymás életét, de azt hiszem, ez betudható gyerekkori rivalizálásnak és nem kell túlmisztifikálni, bár tény, tettem néhány dolgot, amit később megbántam - és aminek a bélyege még mindig a csuklómon hirdette ballépésemet. Egy bűbáj könnyedén eltakarja, de attól függetlenül még ott van, eltüntethetetlenül.
- Ez igazán megnyugtató. Mindig örömmel hallom, hogy kevesebben kívánják a halálom, mint gondoltam volna - vigyorodott el, de itt végleg elszakadt nálam a cérna.

- Miért, te mit éreznél vagy éreztél volna az én helyemben? - Legjobb védekezés a támadás, szokták mondani.
- Azt hiszem, ugyanezt tettem volna - ismerte be végül kelletlenül - De lásd be, ez mégis más. Én nem viseltettem sose olyan ellenszenvvel a "fajtád" iránt, mint te az enyém irányt.
- Akkor jobb lesz, ha legközelebb hagylak megdögleni az utcán, rendben?! - Szinte már kiabálva ugrottam fel a székből, annyira felhúzta az agyam a hülyeségével. - Te tényleg azt hiszed, hogy nekem az okoz örömet, ha nézhetem mások szenvedését? - kérdeztem rá, bár elég egyértelműen igen volt a válasz. Mindig is tisztában voltam azzal, Granger milyen véleménnyel van rólam, úgyhogy talán meg sem kellett volna lepődnöm, de valahol mélyen azért mégis érdekelt.
- Nem. Nem akartalak megsérteni, és örülök, hogy jobb ember vagy, mint hittem. És örülök neki, hogy megmentettél, igazán hálás vagyok érte – mondta.

- Jó hatással van rád a feleséged, azt kell mondjam. Egyéb változásokat is elért már nálad? – tette fel a kérdést, ami nyilván csak az ő kifacsarodott agyában állhatott kapcsolatban az előző témánkkal.
- Ó, igen, remekül megtanított hazudni - próbáltam kijátszani a kérdést, bár tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy halasztgatom, még kénytelen leszek kimondani. Szerencsére a megjegyzésekre nem kellett válaszolnom, elvégre csak a kérdéseknél vagyok köteles reagálni, így reménykedtem benne, annyiban hagyja a Tabitha dolgot, de Murphy törvénye természetesen itt is életbe lépett; már hogy a fenébe hagyta volna annyiban az egészet, amikor érezte a győzelem ízét.
- Mégis mit tanított neked, amit nem tudtál még? Azt hittem, a köpönyegforgatás minden mardekáros eszköztárának alap tartozéka – mondta.
Inkább nem tettem megjegyzést a mardekárosok és a köpönyegforgatás kapcsolatára - tény, hogy jobbak voltunk az alakoskodásban, mint mások, azért ez így talán kicsit erősre sikeredett.
Mindenesetre úgy éreztem, eljött az idő - elég hamar, mit ne mondjak -, amikor arra kényszerülök, hogy véget vessek a remekül felépített kis családi idillképemnek.
- Nem sok mindent, lévén nem létezik - dobtam be végül az információt, kezdjen vele, amit akar.
- Mi az, hogy nem létezik? Nincs akkor kedves feleség és két gyerek?! Miért mondtad, hogy van? – kérdezte elhűlten hatalmasra tágult szemekkel.
- Nincs - közöltem vele és próbáltam olyan szenvtelen maradni, amilyen csak ebben a helyzetben lehetséges volt. - Látod, ez egy remek kérdés... - próbáltam volna hárítani, nem sok sikerrel, ugyanis kezdtem érezni azt a nyomás-szerű késztetést, hogy válaszoljak. - Hogy miért? Azért, mert szükségem van arra a cseszett munkára, és tudtam, hogy nem fogod engedélyeztetni, de bíztam benne, talán így képes leszel ráírni a nyomorult papírra az igent. Most már viszont úgyis mindegy, tehát akár mehetek is. - Képes lettem volna felrobbanni a saját hülyeségem miatt. Igen, nagyon szép lett volna - stabil háttér, remek munkaerő, minden munkaadó álma, de persze arra nem számítottam, hogy Granger a veritaszérumos vallatás híve. Ez esetben talán mégis jobb lett volna, ha otthagyom a tűzben és kapok valaki mást...


Túlléptünk a múlton - legalábbis részemről nem terveztem tovább forszírozni a témát. Volt helyette egy sokkal izgalmasabb témánk, nevezetesen a hazugsága. A dologban az volt a legszebb, hogy még ő játszotta a sértett felet. Én pedig nem bírtam elnyomni a bennem feléledő kíváncsiságot, és ahogy Malfoy menekülőre fogta, úgy mozdultam vele együtt én is, és még a teátrális távozása előtt megfogtam a karját. Éreztem, hogy megmerevedik az érintésemtől - biztos derogált neki, hogy egy sárvérű hozzáért, de ezzel mit sem törődve magam felé fordítottam, amire ő az ajtónak vetette a hátát.
- Várj! - állítottam meg. - Miért kell neked annyira az a munka? - kérdeztem felfelé nézve a szürke szemekbe és összeszorult a torkom.
- Azért van szükségem erre a munkára, mert a híres, vagyonos és minden tekintetben tökéletes Malfoy család kitagadott, amikor visszautasítottam a Sötét Nagyúr szolgálatát - vallotta be. Ebből viszont következett, hogy kellett neki egy állás, ami stabil keresetet biztosít neki, különben hamarosan az utcára kerül. Nem kellett kimondania, így is értettem, ám ahelyett, hogy befogtam volna, valamiért továbbra is Malfoy távozását akartam megakadályozni.
- Ne menj! Nem mehetsz el, míg ki nem faggattalak arról, miért nem szereted a neved, mi a kedvenc ételed, mi idegesít legjobban a világon, és mit szeretsz legjobban egy nőben ... - soroltam egy levegővel, és az izgalom élénk pírt csalt az arcomra. Aztán észrevettem, hogy bizony még mindig Malfoy kezébe kapaszkodom, és túlzottan közel állok hozzá. Gyorsan megtettem a szükséges ellenlépéseket, nevezetesen elengedtem és vagy két lépést hátráltam.
- A nővérem hívott mindig így, mielőtt meghalt volna, a kedvencem a csirke tikka, falra mászok, ha el kell ismételnem valamit, mert a másik értetlen és...cseszd meg, ez nem is volt kérdés! – hüledezett, majd védekezően összefonta a karjait maga előtt.
- Ne haragudj, nem így gondoltam. Természetesen bármikor elmehetsz, de szerintem kár lenne félbehagyni a dolgot - mondtam, és védekezően összefontam magam előtt a karjaim. Csak tudnám, miért kell nekem pont Malfoy előtt hülyét csinálnom magamból folyamatosan?!
- Hát akkor, hogy gondoltad? Egyáltalán, miért érdekel? – vette át a kérdező szerepét.
- Én ... nem tudom... csak kíváncsi voltam - magyarázkodtam zavartan. Szerettem volna elfelejteni ezt a pár percet, a francba, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha hagyom, hogy elmenjen!
- Még mindig el akarsz menni? - kérdeztem, mikor megelégeltem a ránk ülő kínos csendet. Ha el akar menni, ezúttal isten bizony hagyom. Ha marad, talán ideje lenne folytatnunk a találkozót, mert az életben nem lesz vége.
- Nem megyek, ha elárulod nekem, miért vörösödsz el minden pillanatban úgy, mint valami szerelembeteg tinédzserlány – cukkolt.
- Mert meglepő módon zavarban vagyok a közeledben - feleltem végül durcásan, mikor már nem ódázhattam el tovább a válaszadást. Mérges voltam rá, amiért belekényszerített ebbe a helyzetbe, és magamra, amiért nem tudtam kimászni belőle. De legalább nem azzal próbáltam meggyőzni, hogy "tetszik a parfümöd illata", ami szintén igaz volt, de jóval kínosabb beismerés lett volna. Ő pedig kihasználta, a lehetőséget, és tovább kérdezett.
- Ez kifejezetten érdekes. Pozitív, vagy negatív benyomásokat kelt benned ez a zavar? - faggatózótt tovább.
- Miért, szerinted létezhet a pozitív és a zavar együtt? - kérdeztem vissza. Ezzel mentesültem a válaszadás alól, mégpedig olyan ügyesen, hogy sugalltam neki a válaszom. Egyébként meg hol akartam volna kifejteni pont neki, hogy a bennem keltett érzések csak is negatívak lehettek, hiszen folyton felidegesített, zavarba hozott és úgy éreztem, mintha az ezüst tekintetével minden titkomat látná? Ráadásul le akartam törölni azt az önelégült mosolyt a képéről, de nem tehettem - aligha magyarázhattam volna meg miért alkalmaztam fizikai erőszakot egy rutin alkalmassági vizsgálat során.

- Mit mondanál, mik az erősségeid és gyengéid? Hogyan érzed magad az egyenrangú kapcsolatokban? Van valakid? – ismételte meg az én korábbi kérdéseim, sunyi mosollyal az arcán. Édes a bosszú, egy Malfoynak meg pláne az.
- Jó a problémamegoldó képességem, hűséges és kitartó vagyok és persze tudálékos és minden lében kanál is - soroltam a tulajdonságaim engedelmesen, és mindössze egy szemforgatással jeleztem, hogy szerintem itt aztán semmi új információ nem hangzott el velem kapcsolatban. Ezeket ő is tudta rólam - már persze ha vette a fáradságot, hogy túlnézzen egyszer is a sárvérű bélyegen, ami ott virított a homlokomon.
- Szeretek csapatban dolgozni, de tudok kompromisszumot kötni, ha a helyzet megkívánja - feleltem. Kicsit általánosítás volt, de a kapcsolatos dologba nem akartam belefolyni. Majd pont a mindenható Draco Malfoynak ismerem el, hogy olyan rég nem láttam meztelen férfit, hogy már csak homályosan derengenek bizonyos részletek a férfiak anatómiájával kapcsolatban. Ezért az utolsó kérdésre a rövid és frappáns "Semmi közöd hozzá" volt a felelet.
- Ha kiélted magad, akár folytathatnánk is és elmesélhetnéd, mi történt a nővéreddel. Ha pedig el akarsz menni, ott az ajtó - ajánlottam fel neki a választási lehetőséget, ezúttal határozottabban.
Lassan ökölbe szorult a keze.
- Apám engedetlen volt, ezért a Sötét Nagyúr azt látta célravezetőnek, ha megbünteti őt - közölte annyira kifejezéstelen hangon, amennyire az emberileg lehetséges volt, majd megfordulta és mindenféle további megjegyzés nélkül távozott a helyiségből. Jól beletrafáltam, szokás szerint. Ezúttal nem merült fel bennem a lehetőség, hogy esetleg vissza se jön – pedig korábban hogy aggódtam emiatt -, hiszen ide nem is kellett visszajönnie. Már most eldöntöttem ugyanis, hogy a következő találkozónk kicsit más lesz - de ezt elég lesz majd csak az utolsó pillanatban megtudnia. Miközben visszaültem a székembe, meglepetten vettem észre, hogy mindössze negyven perc telt csak el az egy órából. De igaz az is, hogy Majának és az ő gyömbéres limonádéjának köszönhetően többet megtudtam, mint reméltem.