Az első találkozás

Valószínűleg nem mondok újat ha kijelentem, az életnek hülye a humora. Sőt, szeretném egy kicsit kibővíteni: menthetetlen.
A helyzet cseppet sem volt szívderítő, bár számítottam rá, hogy találkozhatok régi ismerőssel, de pont vele? Képzelem, mi lesz az első reakciója - rohanni a drágalátos Potterékhez és elmesélni a legújabb hírt, vagyis hogy Draco Malfoy odáig alacsonyodott, hogy kénytelen munkát keresni. Arra azért kíváncsi lennék, mik lennének az első tippek - feléltem apuci pénzét, vagy soha nem is volt annyi mint mutattuk? Bár talán kreatívabbak ennél, biztos, hogy az igazsághoz közel sem állnának.
A sötét mahagóni ajtó előtt állva átfutott a fejemen a gondolat, hogy jóval egyszerűbb lenne visszafordulni és hagyni a fenébe az egészet, elköltözni mondjuk Dániába és ott kezdeni új életet. Egyedül az állított meg, hogy már be voltam jelentve, természetesen név szerint, innentől kezdve pedig meg volt kötve a kezem, nem fordíthattam hátat. Grangerrel tölteni az elkövetkező negyvenöt percet talán maga lesz a pokol, de szükségem van erre az "ajánlásra", Granger és pszichoanalízis ide vagy oda.
Vettem egy mély levegőt és leporoltam a még számomra sem látható szemcséket a ruházatomról, felöltöttem a nőnek kijáró megvető mosolyt, majd végül bekopogtam.

A Roxfort befejeztével elvégeztem egy mugli egyetemet is, de ezzel nem leptem meg a környezetemből senkit sem. Sőt, még a pszichológusi pálya választásával sem sikerült kizökkentenem őket a lelki nyugalmából - igaz, Ronnal hosszadalmasan kellett beszélgetnem, hogy felfogja, mi is egy pszichológus feladata. Természetesen kitűnő eredménnyel végeztem, és immár egy éve praktizáltam is, ám a mai napra betervezett elbeszélgetésre ez az öt év se tudott felkészíteni: Draco Malfoy volt beírva 11-re. A Roxfort óta nem láttam, de egyetlen porcikám se kívánta az arrogáns szőke fejének látványát.
Na, jó, nem hisztizem, ennél én profibb vagyok. Senki ne mondja, hogy Hermione Granger nem vérprofi, ha a munkájáról van szó - mennyire kár, hogy ezt a magánéletemről nem lehetett elmondani. A biztonság kedvéért ittam pár korty nyugtató főzetet, majd megigazítottam a rajtam lévő bordó blúzt, és kényelmesen elhelyezkedtem a székemben. Máris kopogtak - pedig még csak fél perc telt el azóta, hogy Maja, a szőke titkárnőm bejelentette Malfoy érkezését.
Vágjunk bele.
- Szabad. -

Hanyag eleganciával elhelyezkedtem a Grangerrel szembeni széken, miután a szabad jelzést megkapva bátorkodtam beengedni magam az ajtón és elmormogtam valami félhangos köszönést. Egy fél pillanatra talán megálltam a terapeutás ágy mellett, de próbáltam egyszerűen felülemelkedni a látványon és betudni ezt is valami mugli ketyerének, elvégre a mágusok közel sem voltak annyira agyalágyultak, hogy heverőt rakjanak egy irodába. Grangernél viszont cseppet sem voltak meglepőek ezek a devianciák, elvégre sárvérű volt, hülye lennék, ha többet várnék tőle és a társaitól. A pszichológia amúgy is körülbelül annyira volt tudomány, mint az aknaásás, és valljuk be, szaktudás tekintetében sem nagyon igényelt többet, de vannak akik kevéssel is beérik, értem én. Csak ne az én időmet rabolják.
Az első néhány perc masszív hallgatással telt, amit rövidtávon meguntam és az elhatározásom - miszerint toleráns leszek és megvárom, hogy a dolgok kiforrják magukat, nem szólok közbe és csak akkor beszélek ha kérdeznek.
Mondanom sem kell, már az elhatározás pillanatában tudtam, hogy ez nem fog menni...
- Na Granger, lesz valami, vagy itt fogunk gyönyörködni egymásban negyvenöt percen keresztül? - érdeklődtem kissé előre dőlve. Igazából ki tudtam volna egyezni ezzel a felállással, egészen emberbarátinak tűnt.

Ezt is megértük: Harry és Ron biztos különösen jól fognak mulatni, ha elmesélem nekik, hogy Draco Malfoy jövője az én kezemben volt két percig - vagyis inkább öt találkozó erejéig. Én viszont, nem terveztem visszaélni a hatalmammal, így miután beengedtem a legújabb paciensemet, igyekeztem barátságosan mosolyogni rá. Ez az igyekezetem kicsit megbicsaklott, mikor az ex-mardekáros kinyitotta a száját. De aki Voldemort ellen harcol évekig, az nem ijed meg csak úgy egy ilyen kis senkitől.
- Én semmi szemet gyönyörködtetőt nem látok magam előtt, szóval maradjunk a beszélgetésnél. Ugye tudod, hogy miért vagy itt? - kérdeztem, és amennyiben olyan ostoba volt, hogy nem tudta, mit keresett az előttem lévő székben, akkor felvázoltam neki, hogy a munkavállaláshoz manapság elengedhetetlen a pszichológusi jóváhagyás - elvégre, semelyik munkaadó nem akarja, hogy a munkavállalója leátkozza a golyóit.
- Kezdjük is, jó? Milyen embernek tartod magad? - kérdeztem. Mindegy volt, mivel kezdem, és ez épp oly jó volt indításnak, mint a gyerekkora, amiről nem mellesleg saját emlékeim voltak. Egyetlen pillanatban találtam helyesnek: amikor épp úgy képen töröltem harmadikban, hogy belapult az orra.

A mosoly lepergett rólam, nem azért voltam itt, hogy nosztalgiázgassunk vagy újra megkössük az iskola után elszakadt - megjegyezném a valóságban soha nem létező - barátságunk szoros szálait, úgyhogy legfeljebb egy hideg pillantást kapott tőlem válaszként, nehogy elfelejtse a bájos mardekáros attitűdömet, amivel évekkel ezelőtt kezeltem és amit nem készültem csak úgy magam mögött hagyni.
A nő rám tett megjegyzésére legfeljebb egy apró, gunyoros mosollyal reagáltam, több gondolatot nem fecséreltem rá és nem készültem lejáratni magam azzal, hogy véleményt mondok az ő külsejéről. Talán az iskolai évek után kicsit kikupálódott - ha hunyorog az ember és jó a képzelőereje, talán arra már rájön, hogy nőnemű egyeddel van dolga, nem pedig egy mozgó és beszélő szénakazallal.
Felsóhajtottam és nem álltam meg, hogy ne forgassam a szemeimet a kérdés hallatán. Remek kezdet...
- Nem a te munkád, hogy megállapítsd, milyen ember vagyok? - ajándékoztam meg újra a nőt egy lekezelő fintorral, de még mielőtt az válaszolhatott volna, folytattam is - valamennyire sikerült felfognom, hogy kivételesen az ő kezében van az aduász, és nem az enyémben.
- Mardekáros voltam - majdnem a vagyok csúszott ki a számon, de még időben korrigáltam -, szerinted úgy mégis, milyen a véleményem magamról? -

- Igen, ugyanakkor kíváncsi vagyok a te véleményedre is. - feleltem rendíthetetlen nyugalommal. Az előbb megivott főzet nélkül biztos kicsit magasabb lett volna már a vérnyomásom, de az elővigyázatosságomnak hála, még mindig a bájos arcomat tudtam felé mutatni. Szerencsére Malfoy legalább a kooperáció minimumára képes volt, így a beszélgetés, ha kicsit döcögve is, de elkezdett beindulni.
- A mardekáros voltod, maximum az én szememben ír le téged, nem szükségszerű, hogy te is ez alapján határozd meg magad. - jegyeztem meg alig hallható gunyoros éllel a hangomban. Griffendélesként leírtam az összes mardekárost, de mindig voltak kivételek, mint például Blaise Zambini, akivel két éve összefutottam, és egész jóba lettünk. Olyannyira, hogy vagy 9 hónapig kavartunk is, aztán békében elváltunk. Na, de, mindegy is volt, ideje volt visszaterelnem a gondolataimat Malfoyhoz.
- Mit mondanál, mik az erősségeid és a gyengéid? - próbáltam neki kapaszkodókat adni, amik alapján nyilatkozhatott, ám nem voltam biztos benne, hogy megfelelő lelkesedéssel fogja elemezni mondjuk a tisztaságmániáját.

- Még véletlenül sem szeretném elvenni a munkád örömét - bólintottam mintegy megerősítésként.
Bár a Mardekárra tett kijelentés majdnem elpattintott bennem egy ideget - hiszen egy ex-griffendéles kis senkitől jött! -, arra gondolva, mennyire szükségem van erre a cseszett munkahelyre, lenyeltem a békát és nem bizonyítottam be, milyen szépen tudok anyázni. Granger sajnálhatta, igazán választékos vagyok ilyen téren.
- Mondd csak, ilyen hozzáállással hogy lettél agyturkász? Vagy a depresszióba esett, ereiket felvágó ámokfutókkal nem te foglalkozol? - utaltam a tényre, hogy a pszichológusoknak a szóbeszéd szerint olyan tulajdonságokkal kellene rendelkezniük mint például türelem vagy empátia (igaz, Granger érzelmi kapacitása kifújt a tizenöt kötetes szótárénál), amelyek a felsorolható leghaszontalanabb "erények" közé tartoztak, de mivel a pszichológia a felsorolható leghaszontalanabb foglalkozások egyike volt, jó párosításnak tűntek.
A következő néhány pillanat elteltével némi segítséget is kaptam, hogy most azért mert Granger szerint nem álltam olyan szinten nyelvtanilag, hogy értelmezzem egyedül is kérdést vagy azért, mert túltengett benne az irántam érzett szeretet, nem tudnám megmondani.
- Remek kommunikációs készségeim és vezetői érzékem lehetővé teszik, hogy könnyedén bánjak az emberekkel és irányítani is tudjam őket, általában gyorsan és magabiztosan hozok döntéseket - nem tettem hozzá, hogy az ilyen fantasztikus döntések miatt tagadtak ki a famíliából és kellett elkezdenem munkát keresni -, van érzékem a pénzügyekhez - mással se foglalkoztak odahaza, mint sötét terveket szövögettek a világ meghódítására mint minden valamirevaló halálfaló, meg persze halmozták a kincseket és apám szíve ügyének látta, hogy majd amikor egy napon én is ezzel az áldásos tevékenységgel fogok foglalkozni, rendesen tudjam kezelni -, és nem utolsó sorban magas fokú képzettségem van a bájitalok terén - zártam le a mondatot, elvégre úgysem lehetne felsorolni minden jó tulajdonságomat, bár talán a bájos, kedves és segítőkész jelzőket még hozzátehettem volna a listámhoz.
- Gyengeségek? Talán nem vagyok kifejezetten türelmes - vontam meg a vállam, majd várakozóan pillantottam a nőre, hogy valami reakciót préseljen ki magából.

- Úgy gondoltam, te nem rohansz hipót inni, csak azért, mert nem nyilatkoztam elég hízelgően rólad. De innentől, csak csupa szép és jó dolgot mondok majd. - feleltem, és igyekeztem nem tudomást venni arról a nyomasztó tényről, hogy nem szeretek hazudni - Malfoy-ról szépet és jót mondani maximum gigantikus hazugságok árán lehetett, ez pedig azt a veszélyt hordozta magába, hogy az öt alkalom egyikén megfulladok az egyik ki nem mondott igazság miatt...
Szerencsére hamar eltereltem a témát, és immár a szőke erősségeiről és gyengeségeiről beszélgettünk. A remek kommunikációs készséget én erős túlzásnak találtam, ugyanis a Crak és Monstro párosnak vakkantott utasítások aligha tanúskodtak ilyesmiről, de a többi megállapítása igaz volt. Legalábbis szerintem is remek vezető egyéniségének köszönhette, hogy az egész mardekáros bagázs úgy ugrált, ahogy ő fütyült és nyilván ennek semmi köze nem volt az apukája pénzéhez és kapcsolataihoz, és sosem habozott, ha abban kellett gyorsan döntenie, hogyan álljon bosszút a griffendéleseken. Való igaz, türelmetlen is volt, különben nem loholt volna már tiniként a sötét nagyúr nyomában, mint valami elfuserált pincsikutya.
- Ezek szerint a türelmetlenségen kívül nincs más, amit fel tudnál sorolni? - kérdeztem, hiszen menet közben szerencsére rájöttem, hogy kérdésekkel nem hazudhatok, sőt, bántó sem nagyon lehetek. Éljen!
- És hogy boldogulsz az egyenrangú kapcsolatokban? - Bár lehet, hogy mindjárt el kell majd magyaráznom, mik azok az egyenrangú kapcsolatok, mert úgy tippelem, ilyesmiről még csak nem is hallott, a kis drága. Pansy-vel való kapcsolata köztudottan az elnyomásra épült. Szerintem ez indíthatta be - és ha Crak és Monstro, egy paraszthajszálnyival helyesebbek lettek volna, mint amilyenek voltak, nyilván őket is megfektette volna. Bár ki tudja? Lehet, hogy Malfoy a megfelelő időben kegyeskedett becsukni a szemét.

- Nem, azt tényleg nem tenném, túl muglis. Meghagyom a magadfajtának az ilyesmit - engedtem át neki nagylelkűen a lehetőséget és bőszen reméltem, hogy lesz olyan kedves és tényleg elindul véget vetni értéktelen létezésének, de sajnos be kellett látnom, hogy igen csekély erre az esély. Talán jó pszichológusként majd segít feldolgoznom, hogy életben van.
- Mi mást... - Talán még a szempilláimat is megrebegtettem volna, de hősiesen ellenálltam az erős késztetésnek.
A nő arcáról nem volt kifejezetten nehéz leolvasni a gondolatait, igazából soha nem bajlódott azzal, hogy elrejtse előlem megvetését vagy egyéb elmarasztaló véleményét, így most sem kellett szenvednem azzal hogy megállapítsam, mit gondolt a felsorolt - tényleg létező! - tulajdonságaimról, de mindössze egy szkeptikus mosoly keretében vettem róla tudomást. Ha másra nem is, az önkontroll gyakorlására mindenképpen remek volt ez a találkozó.
Pár pillanatig még eltöprengtem a kedvéért, hogy meg tudjam állapítani, vajon nem-e hagytam ki valamit a kevésbé előnyös személyiségjegyeim közül, és a következőt találtam:
- Lehet, hogy néha előítéletes vagyok - sóhajtottam, de én csak azokat bélyegeztem meg, akik megérdemelték: muglik, sárvérűek, félvérek, csórók és mindenki, aki nem mardekáros.
Enyhén megütközve néztem rá, kissé felvont szemöldökkel, nonverbálisan kérdezve, tényleg komolyan gondolta-e, de semmi jelét nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy ne így lett volna.
- Mindenféle offenzíva nélkül, Granger, semmi közöd a kapcsolataimhoz - adtam meg a végső válaszom, ugyanis nem hiszem, hogy ez feltétlenül elengedhetetlen volna ahhoz, hogy betöltsem azt a rohadt állást amire még egy Weasley-t is felvettek volna.

- Igazán köszönöm, kedves tőled. – feleltem, és bájvigyorral igyekeztem tartani magam az ígéretemhez, miszerint mostantól én leszek a legsemlegesebb és legbűbájosabb pszichológus, akit csak ez a gennyláda... khm...paciens kaphatott.
- Értem. – bólintottam, és ezt a szuperfontos véleményt is lejegyeztem magamnak, ahogy az összes többi megnyilvánulásával is tettem. Az önmagáról alkotott képe meglehetősen reális volt, ám a „túl közvetlen” jelzővel aligha illethettem volna, hiszen mindent harapófogóval kellett kihúznom belőle.
- Mindenféle offenzíva nélkül, Draco, attól tartok, van. Ugyanis, nem a párkapcsolataidra gondoltam, hanem, hogy milyen csapatjátékos vagy. De, ha ennyire szeretnél beszélni a dologról, mesélj, van barátnőd? – nem tagadom, meglepett, hogy a párkapcsolatokra asszociált, hiszen abba a témába nem volt szükséges belemennünk, de ha már feldobta a labdát, hát én ugyan nem állhattam meg, hogy le ne csapjam.
- Vagy barátod? – egészítettem még ki a kérdést, diszkrét, ámde mindentudó mosollyal. Zöld szemeim Malfoy-on tartottam, csak hogy érezze, abban sincs semmi szégyellni való, hogy ha Monstro bugyuta képe indította be a vérét.

A vigyora fenemód idegesített, de mielőtt megszóltam volna, rájöttem hogy igazából minden idegesített rajta és kár lett volna elkezdeni a problémák felsorolását, mivel a megbeszélési időkeretünk ki is merülne. Inkább nem feszegettem a húrt, bőven elég volt háromnegyed óráig egy levegőt szívni a sárvérűvel.
Egy biccentéssel kommentáltam a tényt, hogy felfogta, nem is kifejezetten kételkedtem benne, hogy a mondatelemzésben majd segítenem kell neki, de láthatóan biztos ami biztos alapon megerősített ebben a hitemben.
Szabályosan elfintorodtam a keresztnevem hallatára, Granger szájából egyszerűen természetellenesnek és furcsának hatott, mintha valami egzotikus nyelven próbálna káromkodni.
- Ne - vágtam a szavába, mielőtt megtudhattam volna a közlendője értelmét. - Lehetek Malfoy vagy hé te, esetleg valami kellemesen semleges, de te csak ne dracózzál le - morogtam agresszív kismalac módjára, de arról sajnos már nem tudtam értekezést tartani, milyen remekül dolgozok csapatban, mivel a következő kérdésre tértünk át, amibe én hülye vittem bele magam, pedig milyen egyszerű lett volna kikerülni.
Elengedtem a fülem mellett a pontosítást, mindig is tudtam, hogy Granger feleannyira sem okos mint amilyennek mondják, tehát meg sem lepődtem érdemben.
- Feleségem van - osztottam meg vele az információt, majd hátradőltem a székben és vártam a reakciót, amit ez a kijelentés ki fog váltani a nőből és hogy vajon az éhező gyerekek képe elég erős lesz-e ahhoz, hogy leredukálja az öt találkozásunkat mondjuk kettőre.

Igazából szerencsésnek kellett volna éreznem magam, amiért minden egyes tettem olyannyira irritálta, hogy nekem nem kellett még extra erőfeszítéseket bevetnem, hogy még jobban kiakasszam - no, nem mintha ez szándékomban állt volna. Ha kamerával rögzítettem volna a dolgokat, ahogy egyes pszichológusok szokták, akkor visszanézve senki nem tudott volna belekötni sem a viselkedésembe, se kérdéseimbe. Összekaptam magam, nehogy Malfoynak csalódnia kelljen bennem.
- Valami bajod van a keresztneveddel? - kérdeztem ártatlanul pislogva. Ha már a profizmusról volt szó, igazán feltételezhettem, hogy ez az apróság valamely magánéleti problémáját indikálta. Aztán tovább folytunk a magánéletét feszegető kérdésekig, és be is dobta a bombát, amire valóban enyhe hitetlenkedés ült ki az arcomra - ám mentségemre szolgáljon, mindössze csak egy pillanatig látszott rajtam, mennyire meghökkentem a hír hallatán. Azt hiszem, a világ végét jelentette ez a hír. Mégis hogy a viharba talált magának pont Draco Malfoy egy feleséget, amikor nekem Blaise óta nem volt senkim?!
- Gratulálok! Mikor volt a nagy nap? - kérdeztem, miután ittam egy korty vizet - amit időnyerési célzattal vetettem be, hogy kicsit össze tudjam szedni magam. Nem, nem tettem hozzá, hogy sérelmezem, hogy nem hívott meg az esküvőjére, mert előbb ettem volna meg egy nagy tányér steeler váladékot, minthogy elmenjek egy ilyen borzalmas társasági eseményre. Minden bizonnyal kritikán aluli lett volna a lagzin lévő agglegények felhozatal is.
- Hogyan jellemeznéd a feleséged? - faggattam tovább. Kicsit bűzlött nekem a házasságosdi, mert nekem eszembe nem jutott volna hozzámenni egy Malfoyhoz, de hát mindig is voltak nők, akiket könnyen meg lehetett venni némi pénz és hírnév ígéretével.

Ismét elfintorodtam, Granger tényleg igazi agyturkász volt: minden lényegtelen információra kíváncsi volt és minden áron a magánéletemben akart vájkálni, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy felvehetnek-e egy állásra.
- Te mindenre rákérdezel, Granger? - morogtam. - Mindössze te nem tartozol azok közé a kivételes emberek közé, akik használhatják. Ennyi. - Még egy sóhajt is mellékeltem, csak hogy lássa, kezd lefárasztani a hülyeségeivel. Az, hogy mi bajom a nevemmel olyan szinten irreleváns volt, mintha azt kérdezte volna, szeretem-e a húslevest.
- Két éve, május hatodikán. - Emlékezetes nap volt, azt meg kell hagyni; ezt a dátumot soha nem fogom elfelejteni, úgyhogy nem kellett tartanom az esetleges keresztkérdésektől. - És te, Granger? Ha már ilyen szépen megosztom veled a szerelmi életem, te se maradj ki a jóból. Weasley-nek még mindig nincs elég pénze, hogy elvegyen feleségül? - Gunyoros mosoly futott végig ajkaimon. - Kár érte, pont jól beillettél volna abba a patkánylyukba és így egyébként sem lenne elég időd szülni nyolc-kilenc gyereket, hamar kiöregednél - jelentettem ki pimasz vigyorral. Ha az ember egyszer elkezdi, képtelenség leállni.
Egy pillanatra kénytelen voltam elgondolkodni, de remélhetőleg ez elég rövid idő volt ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést.
- Hangulatember, de remekül tud alkalmazkodni. Tisztaságmániás. Okos. - Megvontam a vállam, remélhetőleg ennyi jelző kielégíti a kíváncsiságát.

- Tudod, ez már csak a munkám része. - vigyorodtam el. Ez viszont tipikus tyúk-tojás kérdés volt, amit nyilván Malfoynak sem sikerül majd kibogoznia: azért kérdezek ennyit, mert pszichológus vagyok, vagy azért lettem pszichológus, hogy ennyit kérdezhessek. Jó, a tudásszomjamról mindig is híres voltam, de azt még kismillió másik pályán kielégíthettem volna.
- Te meg nem tartozol azon kivételes emberek közé, akik megtagadhatják a választ. Remélem, még homályosan dereng neked, hogy tőlem függ a munkavállalói minősítésed. Szóval, mesélj, milyen nevet szeretnél inkább? William? Michael? Alex? - miután emlékeztettem arra, hogy én diktálom a feltételeket, igyekeztem visszaterelni a témát a kérdés-felelet mederbe. Ő is ezen volt, csak épp úgy gondolta, hogy ebben a szobában neki is joga volt kérdezni.
- Te is tudod, hogy soha nem terveztem egy szakajtóra való gyerekkel otthon ülni. - feleltem némi pírral az arcomon. Ez utóbbi is inkább a kérdés Ront érintő részére vonatkozott, hiszen az engem érintő rész miatt mindig is vállaltam a felelősséget. Molly már úgy is közölte velem párszor, hogy ha így folytatom, vénlányként halok majd meg. Szerintem Ginny is ettől félt, ezért teljesen átfazonírozta a ruhatáram - máskülönben nem lenne rajtam ez a zavarba ejtően rövid szoknya ma sem. Nem értem, miért érezték szükségét ilyen lépéseknek. Mégis mit gondoltak? Majd pont az egyik zakkant páciensemmel jövök össze, mi? Jó, ezen kívül tényleg nem sok emberrel találkoztam napi szinten... lehet, úgy voltak vele, hogy egy defektes pasi is jobb, mint egy nem létező. Mert a Weasley-család már rég letett arról, hogy engem meg Ront összeboronáljon, és szerencsére Ginny miatt Harry szóba se jöhetett, így aztán kénytelenek voltak extrémebb megoldásokhoz nyúlni.
- És hogy néz ki? - kérdeztem, majd miután rájöttem, hogy Malfoynének még nem tudom a nevét, gyorsan azt is megkérdeztem. Aztán persze a szokásos kérdések jöttek: Milyennek találod a házas életeteket? Mikorra tervezitek a gyerekeket? stb, stb. Nem árt tudni, a munkavállaló mennyire rendelkezik nyugodt családi háttérrel és mikor akarják elkezdeni a Malfoy örökösök potyogtatását. Remélem, azért a szexuális életének részleteitől megkímél, mert kár lenne, ha összehánynám ezt a bordó blúzt.

személy szerint örültem volna, ha könyvtárosnak vagy falfestőnek megy, mindegy, csak nekem ne kellene vele találkoznom.
- Igen, haloványan mintha emlékeznék, de talán erősebben élne bennem ez a tudat ha a munka elvégzéséhez szükséges képességeimet mérnéd fel inkább. - Nem álltam meg riposzt nélkül, de (bármennyire is gyűlöletes volt ez a gondolat) igaza volt. - Egyébként tök mindegy, nem azért kesergek mert nem lettem Philibert, csak nem vagyok jóban a sajátommal. A latin sosem volt az erősségem - kerestem újabb kifogásokat. Gyerekes játék volt, hogy csak azért sem adtam egyenes választ, de túl makacs voltam ahhoz, hogy beismerjem a vereséget és megadjam magam.
Granger válaszára felvontam a szemöldökömet, ezzel üzenve neki: mégis, honnan tudnám? Sosem érdekeltek a grifendélesek családtervezési elképzeléseik, hát még az övé, mindenesetre meglehetősen kielégítő látvány volt az arcán megjelenő halvány pír, de nem érdekelt annyira, hogy lovagoljak a témán.
- Rövid, fekete haj, mogyoróbarna szemek, filigrán alkat. Tabithának hívják és igen kielégítőnek találom a házasságunkat minden tekintetben. Gyerek már van, kettő, Noah és Aaron, egyelőre nincs tervben több. Esetleg akarsz tudni még valamit, vagy mehetek, ugyanis lejárt az időnk - figyelmeztettem. - Értem én, hogy élvezed a társaságom, de biztos mások is várnak rá, hogy kiönthessék neked a lelküket. - Megejtettem egy bájvigyort, miközben ujjaimmal a térdemen dobolva vártam, hogy végre utamra engedjen. Bőven elég volt Granger képéből mára ennyi, ne halmozzuk az élvezeteket.

- Így van. Azonban az otthoni stressz vagy kielégíthetetlenség igen meglepő és olykor kellemetlen dolgokra sarkallhat egy embert. - feleltem fapofával. Az, hogy ő semmit nem tudott a pszichológiáról, már rég óta evidens volt nekem, igazán nem volt szükségem arra, hogy félpercenként a számba rágja.
- Értem. - hagytam békén végül a neves témát. Továbbra is úgy tippeltem, más is állhat a háttérben, de még volt négy alkalmam ezt kideríteni. Ezután kihagytuk az én családi életem kitárgyalását, és végre megtudtam pár dolgot a feleségéről. Szívesen megkérdeztem volna még, hogyan találkoztak, de a hirtelen információárból előkerült két gyerek is, így hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. Úristen, Malfoynak két gyereke van! Vajon csak az én fejemben volt teljességgel összeférhetetlen az ex-mardekáros és a pelenkázás? Nem tudtam elképzelni etetés közben, vagy valamelyik gyerekét ringatva... szegényes a képzelőerőm, Trelawney professzor is megmondta, mikor leadtam a jóslástant.
- Valóban. Mára befejeztük. Találkozunk szerdán kettőkor. - közöltem vele a következő találkozónk időpontját, amit minden bizonnyal mind a ketten epedve várunk majd. Felálltam, hogy kikísérjem, és még kezet is nyújtottam neki - kíváncsian vártam, elfogadja-e.
Miután elment, megkönnyebbülten ültem vissza a székembe, és kicsit később kértem egy kis frissítőt Majától. Igen megterhelő volt az első alkalom, és kétlem, a többi jobb lenne. Malfoy arca még mindig olyan hatással volt rám, hogy simán elmehettem volna egy dezodor reklámnak is. Lehet, újra meg kéne keresnem azt a nyugtató bájitalt - bár ne okozna függőséget a túl gyakori használata!

Az első találkozás

Valószínűleg nem mondok újat, ha kijelentem, az életnek hülye a humora. Sőt, szeretném egy kicsit kibővíteni: menthetetlen.
A helyzet cseppet sem volt szívderítő, bár számítottam rá, hogy találkozhatok régi ismerőssel, de pont vele? Képzelem, mi lesz az első reakciója - rohanni a drágalátos Potterékhez és elmesélni a legújabb hírt, vagyis hogy Draco Malfoy odáig alacsonyodott, hogy kénytelen munkát keresni. Arra azért kíváncsi lennék, mik lennének az első tippek - feléltem apuci pénzét, vagy soha nem is volt annyi mint mutattuk? Bár talán kreatívabbak ennél, biztos, hogy az igazsághoz közel sem állnának.
A sötét mahagóni ajtó előtt állva átfutott a fejemen a gondolat, hogy jóval egyszerűbb lenne visszafordulni és hagyni a fenébe az egészet, elköltözni mondjuk Dániába és ott kezdeni új életet. Egyedül az állított meg, hogy már be voltam jelentve, természetesen név szerint, innentől kezdve pedig meg volt kötve a kezem, nem fordíthattam hátat. Grangerrel tölteni az elkövetkező negyvenöt percet talán maga lesz a pokol, de szükségem van erre az "ajánlásra", Granger és pszichoanalízis ide vagy oda.
Vettem egy mély levegőt és leporoltam a még számomra sem látható szemcséket a ruházatomról, felöltöttem a nőnek kijáró megvető mosolyt, majd végül bekopogtam.
Miután a szabad jelzést megkapva bátorkodtam beengedni magam az ajtón és elmormogtam valami félhangos köszönést, hanyag eleganciával elhelyezkedtem a Grangerrel szembeni széken. Egy fél pillanatra talán megálltam a terapeutás ágy mellett, de próbáltam egyszerűen felülemelkedni a látványon és betudni ezt is valami mugli ketyerének, elvégre a mágusok közel sem voltak annyira agyalágyultak, hogy heverőt rakjanak egy irodába. Grangernél viszont cseppet sem voltak meglepőek ezek a devianciák, elvégre sárvérű volt, hülye lennék, ha többet várnék tőle és a társaitól. A pszichológia amúgy is körülbelül annyira volt tudomány, mint az aknaásás, és valljuk be, szaktudás tekintetében sem nagyon igényelt többet, de vannak, akik kevéssel is beérik, értem én. Csak ne az én időmet rabolják.

Barátságosnak szánt mosollyal fogadott, mely nemes egyszerűséggel lepergett rólam; nem azért voltam itt, hogy nosztalgiázgassunk, vagy újra megkössük az iskola után elszakadt - megjegyezném a valóságban soha nem létező - barátságunk szoros szálait, úgyhogy legfeljebb egy hideg pillantást kapott tőlem válaszként, nehogy elfelejtse a bájos mardekáros attitűdömet, amivel évekkel ezelőtt kezeltem és amit nem készültem csak úgy magam mögött hagyni.
Az első néhány perc masszív hallgatással telt, amit rövidtávon meguntam és az elhatározásom - miszerint toleráns leszek és megvárom, hogy a dolgok kiforrják magukat, nem szólok közbe és csak akkor beszélek, ha kérdeznek.
Mondanom sem kell, már az elhatározás pillanatában tudtam, hogy ez nem fog menni...
- Na Granger, lesz valami, vagy itt fogunk gyönyörködni egymásban negyvenöt percen keresztül? - érdeklődtem kissé előre dőlve. Igazából ki tudtam volna egyezni ezzel a felállással, egészen emberbarátinak tűnt.
- Én semmi szemet gyönyörködtetőt nem látok magam előtt, szóval maradjunk a beszélgetésnél. Ugye tudod, hogy miért vagy itt? – kérdezte és látszott rajta, hogy örömmel felvilágosítana a tényekről, ha annyira ostoba volnék, hogy nem találom ki magamtól. Egy apró, gunyoros mosollyal reagáltam, nem készültem lejáratni magam azzal, hogy véleményt mondok az ő külsejéről. Talán az iskolai évek után kicsit kikupálódott - ha hunyorog az ember és jó a képzelőereje, talán arra már rájön, hogy nőnemű egyeddel van dolga, nem pedig egy mozgó és beszélő szénakazallal.
- Kezdjük is, jó? Milyen embernek tartod magad? – vágott bele Granger, miután egy biccentéssel biztosítottam róla, hogy nem vagyok gyengeelméjű.
- Nem a te munkád, hogy megállapítsd, milyen ember vagyok? – replikáztam egy lekezelő fintorral.
- Igen, ugyanakkor kíváncsi vagyok a te véleményedre is. - felelte rendíthetetlen nyugalommal.
- Még véletlenül sem szeretném elvenni a munkád örömét – bájvigyorogtam, igaz, valamennyire sikerült felfognom, hogy kivételesen az ő kezében van az aduász, és nem az enyémben, úgyhogy folytattam is.
- Mardekáros voltam - majdnem a vagyok csúszott ki a számon, de még időben korrigáltam -, szerinted úgy mégis, milyen a véleményem magamról? – horkantam fel.
- A mardekáros voltod maximum az én szememben ír le téged, nem szükségszerű, hogy te is ez alapján határozd meg magad. - jegyezte meg hallhatóan gunyoros éllel a hangjában.
Ez a kijelentés majdnem elpattintott bennem egy ideget - hiszen egy ex-griffendéles kis senkitől jött! -, arra gondolva, mennyire szükségem van erre a cseszett munkahelyre, lenyeltem a békát és nem bizonyítottam be, milyen szépen tudok anyázni. Granger sajnálhatta, igazán választékos vagyok ilyen téren.
- Mondd csak, ilyen hozzáállással hogy lettél agyturkász? Vagy a depresszióba esett, ereiket felvágó ámokfutókkal nem te foglalkozol? - utaltam a tényre, hogy a pszichológusoknak a szóbeszéd szerint olyan tulajdonságokkal kellene rendelkezniük, mint például türelem vagy empátia (igaz, Granger érzelmi kapacitása kifújt a tizenöt kötetes szótárénál), amelyek a felsorolható leghaszontalanabb "erények" közé tartoztak, de mivel a pszichológia a felsorolható leghaszontalanabb foglalkozások egyike volt, jó párosításnak tűntek.
- Úgy gondoltam, te nem rohansz hipót inni, csak azért, mert nem nyilatkoztam elég hízelgően rólad. De innentől, csak csupa szép és jó dolgot mondok majd.
- Nem, azt tényleg nem tenném, túl muglis. Meghagyom a magadfajtának az ilyesmit - engedtem át neki nagylelkűen a lehetőséget és bőszen reméltem, hogy lesz olyan kedves és tényleg elindul véget vetni értéktelen létezésének, de sajnos be kellett látnom, hogy igen csekély erre az esély. Talán jó pszichológusként majd segít feldolgoznom, hogy életben van.

- Mit mondanál, mik az erősségeid és a gyengéid? – próbálkozott újra a tárgyra térni, hogy most azért mert szerinte nem álltam olyan szinten nyelvtanilag, hogy értelmezzem egyedül is kérdést vagy azért, mert túltengett benne az irántam érzett szeretet, nem tudnám megmondani.
- Remek kommunikációs készségeim és vezetői érzékem lehetővé teszik, hogy könnyedén bánjak az emberekkel és irányítani is tudjam őket. Általában gyorsan és magabiztosan hozok döntéseket – folytattam, de nem tettem hozzá, hogy az ilyen fantasztikus döntések miatt tagadtak ki a famíliából és kellett elkezdenem munkát keresni.
- Van érzékem a pénzügyekhez is - elvégre mással se foglalkoztak odahaza, mint sötét terveket szövögettek a világ meghódítására, mint minden valamirevaló halálfaló, meg persze halmozták a kincseket és apám szíve ügyének látta, hogy majd amikor egy napon én is ezzel az áldásos tevékenységgel fogok foglalkozni, rendesen tudjam kezelni -, és nem utolsó sorban magas fokú képzettségem van a bájitalok terén. - Lezártam a mondatot, elvégre úgysem lehetne felsorolni minden jó tulajdonságomat, bár talán a bájos, kedves és segítőkész jelzőket még hozzátehettem volna a listámhoz.
- Gyengeségek? Talán nem vagyok kifejezetten türelmes - vontam meg a vállam, majd várakozóan pillantottam a nőre, hogy valami reakciót préseljen ki magából.
- Ezek szerint a türelmetlenségen kívül nincs más, amit fel tudnál sorolni? – nézett rám kissé oldalra döntött fejjel, mintha estimesét mondanék.
Igazából soha nem bajlódott azzal, hogy elrejtse előlem megvetését vagy egyéb elmarasztaló véleményét, így most sem kellett szenvednem azzal, hogy megállapítsam, mit gondolt a felsorolt - tényleg létező! - tulajdonságaimról, de mindössze egy szkeptikus mosoly keretében vettem róla tudomást. Ha másra nem is, az önkontroll gyakorlására mindenképpen remek volt ez a találkozó.
Pár pillanatig még eltöprengtem a kedvéért, hogy meg tudjam állapítani, vajon nem-e hagytam ki valamit a kevésbé előnyös személyiségjegyeim közül, és a következőt találtam:
- Lehet, hogy néha előítéletes vagyok - sóhajtottam, de én csak azokat bélyegeztem meg, akik megérdemelték: muglik, sárvérűek, félvérek, csórók és mindenki, aki nem mardekáros.
- És hogy boldogulsz az egyenrangú kapcsolatokban? – ugrott a következő témára. Enyhén megütközve néztem rá, kissé felvont szemöldökkel, nonverbálisan kérdezve, tényleg komolyan gondolta-e, de semmi jelét nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy ne így lett volna.
- Mindenféle offenzíva nélkül, Granger, semmi közöd a kapcsolataimhoz - adtam meg a végső válaszom, ugyanis nem hiszem, hogy ez feltétlenül elengedhetetlen volna ahhoz, hogy betöltsem azt a rohadt állást amire még egy Weasley-t is felvettek volna.




- Mindenféle offenzíva nélkül, Draco, attól tartok, van…
Szabályosan elfintorodott a keresztnevét hallva.
- Ne - vágott a szavamba, mielőtt megtudhatta volna a közlendőm értelmét. - Lehetek Malfoy vagy hé te, esetleg valami kellemesen semleges, de te csak ne dracózzál le - morogta agresszív kismalac módjára.
- …Ugyanis, nem a párkapcsolataidra gondoltam, hanem, hogy milyen csapatjátékos vagy. – folytattam zavartalanul.
- Valami bajod van a keresztneveddel? - kérdeztem ártatlanul pislogva. Ha már a profizmusról volt szó, igazán feltételezhettem, hogy ez az apróság valamely magánéleti problémáját indikálta.
- Te mindenre rákérdezel, Granger? – húzta el a száját. - Mindössze te nem tartozol azok közé a kivételes emberek közé, akik használhatják. Ennyi. - Még egy sóhajt is mellékelt, csak hogy érzékeljem a színpadi játékot.
- Tudod, ez már csak a munkám része. - vigyorodtam el. Ez viszont tipikus tyúk-tojás kérdés volt, amit nyilván Malfoynak sem sikerül majd kibogoznia: azért kérdezek ennyit, mert pszichológus vagyok, vagy azért lettem pszichológus, hogy ennyit kérdezhessek. Jó, a tudásszomjamról mindig is híres voltam, de azt még kismillió másik pályán kielégíthettem volna.
- Te meg nem tartozol azon kivételes emberek közé, akik megtagadhatják a választ – folytattam. - Remélem, még homályosan dereng neked, hogy tőlem függ a munkavállalói minősítésed. Szóval, mesélj, milyen nevet szeretnél inkább? William? Michael? Alex? - emlékeztettem arra, hogy én diktálom a feltételeket.
- Igen, haloványan mintha emlékeznék, de talán erősebben élne bennem ez a tudat, ha a munka elvégzéséhez szükséges képességeimet mérnéd fel inkább. - Nem állta meg riposzt nélkül, de (bármennyire is gyűlöletes volt számára ez a gondolat), tudta, hogy igazam volt. - Egyébként tök mindegy, nem azért kesergek mert nem lettem Philibert, csak nem vagyok jóban a sajátommal. A latin sosem volt az erősségem – kereste az újabb kifogásokat.
- Értem. - hagytam békén végül a neves témát. Továbbra is úgy tippeltem, más is állhat a háttérben, de még volt négy alkalmam ezt kideríteni és úgy döntöttem, inkább visszatérek Malfoy kapcsolatainak témájára, ha már belevitte saját magát.

- Látom, mennyire szeretnél beszélni a dologról, szóval mesélj, van barátnőd? – nem tagadom, meglepett, hogy a párkapcsolatokra asszociált, hiszen abba a témába nem volt szükséges belemennünk, de ha már feldobta a labdát, hát én ugyan nem állhattam meg, hogy le ne csapjam.
- Vagy barátod? – egészítettem még ki a kérdést, diszkrét, ámde mindentudó mosollyal. Zöld szemeim Malfoy-on tartottam, csak hogy érezze, abban sincs semmi szégyellni való, hogy ha Monstro bugyuta képe indította be a vérét.
- Feleségem van - osztotta meg velem az információt, majd hátradőlt a székben.
Enyhe hitetlenkedés ült ki az arcomra - mentségemre szolgáljon, mindössze csak egy pillanatig látszott rajtam, mennyire meghökkentem a hír hallatán. Azt hiszem, a világ végét jelentette ez a hír. Mégis hogy a viharba talált magának pont Draco Malfoy egy feleséget, amikor nekem Blaise óta nem volt senkim?!
- Gratulálok! Mikor volt a nagy nap? - kérdeztem, miután ittam egy korty vizet - amit időnyerési célzattal vetettem be, hogy kicsit össze tudjam szedni magam. Nem, nem tettem hozzá, hogy sérelmezem, hogy nem hívott meg az esküvőjére, mert előbb ettem volna meg egy nagy tányér steeler váladékot, minthogy elmenjek egy ilyen borzalmas társasági eseményre. Minden bizonnyal kritikán aluli lett volna a lagzin lévő agglegények felhozatal is.
- Két éve, május hatodikán. És te, Granger? Ha már ilyen szépen megosztom veled a szerelmi életem, te se maradj ki a jóból. Weasley-nek még mindig nincs elég pénze, hogy elvegyen feleségül? - Gunyoros mosoly futott végig ajkain. - Kár érte, pont jól illettél volna abba a patkánylyukba és így egyébként sem lenne elég időd szülni nyolc-kilenc gyereket, hamar kiöregednél… – Pimaszul elvigyorodott, és látszólag igyekezetem, hogy a témát a kérdés-felelet mederbe visszatereljem számára is egyértelmű volt, csak épp úgy gondolta, ebben a szobában neki is joga volt kérdezni.
- Te is tudod, hogy soha nem terveztem egy szakajtóra való gyerekkel otthon ülni. - feleltem némi pírral az arcomon. Ez utóbbi is inkább a kérdés Ront érintő részére vonatkozott, hiszen az engem érintő rész miatt mindig is vállaltam a felelősséget. Molly már úgy is közölte velem párszor, hogy ha így folytatom, vénlányként halok majd meg. Szerintem Ginny is ettől félt, ezért teljesen átfazonírozta a ruhatáram - máskülönben nem lenne rajtam ez a zavarba ejtően rövid szoknya ma sem. Nem értem, miért érezték szükségét ilyen lépéseknek. Mégis mit gondoltak? Majd pont az egyik zakkant páciensemmel jövök össze, mi? Jó, ezen kívül tényleg nem sok emberrel találkoztam napi szinten... lehet, úgy voltak vele, hogy egy defektes pasi is jobb, mint egy nem létező. Mert a Weasley-család már rég letett arról, hogy engem meg Ront összeboronáljon, és szerencsére Ginny miatt Harry szóba se jöhetett, így aztán kénytelenek voltak extrémebb megoldásokhoz nyúlni.

- És hogy néz ki? - kérdeztem, majd miután rájöttem, hogy Malfoynének még nem tudom a nevét, gyorsan azt is megkérdeztem. Aztán persze a szokásos kérdések jöttek: Milyennek találod a házas életeteket? Mikorra tervezitek a gyerekeket? stb, stb. Nem árt tudni, a munkavállaló mennyire rendelkezik nyugodt családi háttérrel és mikor akarják elkezdeni a Malfoy örökösök potyogtatását.
- Rövid, fekete haj, mogyoróbarna szemek, filigrán alkat. Tabithának hívják, és igen kielégítőnek találom a házasságunkat minden tekintetben. Gyerek már van, kettő, Noah és Aaron…
Szívesen megkérdeztem volna még, hogyan találkoztak, de a hirtelen információárból előkerült két gyerek is, így hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. Úristen, Malfoynak két gyereke van! Vajon csak az én fejemben volt teljességgel összeférhetetlen az ex-mardekáros és a pelenkázás? Nem tudtam elképzelni etetés közben, vagy valamelyik gyerekét ringatva... szegényes a képzelőerőm, Trelawney professzor is megmondta, mikor leadtam a jóslástant.
- …egyelőre nincs tervben több – közben folytatta, természetesen. - Esetleg akarsz tudni még valamit, vagy mehetek, ugyanis lejárt az időnk. Értem én, hogy élvezed a társaságom, de biztos mások is várnak rá, hogy kiönthessék neked a lelküket. - Megejtett egy bájvigyort, miközben ujjaival a térdén dobolva várta, hogy végre kimondjam a boldogító szót, hogy „mehetsz”.
- Valóban. Mára befejeztük. Találkozunk szerdán kettőkor. - közöltem vele a következő találkozónk időpontját, amit minden bizonnyal mind a ketten epedve várunk majd. Felálltam, hogy kikísérjem, és még kezet is nyújtottam neki - kíváncsian vártam, elfogadja-e. Nem tette.
Miután elment, megkönnyebbülten ültem vissza a székembe, és kicsit később kértem egy kis frissítőt Majától, a szőke titkárnőmtől. Igen megterhelő volt az első alkalom, és kétlem, a többi jobb lenne. Lehet, újra meg kéne keresnem azt a nyugtató bájitalt, amit a találkánk előtt ittam - bár ne okozna függőséget a túl gyakori használata!