névtelen fejezet a második és harmadik találkozó között

Három nap telt el a tűzeset óta; Granger még mindig a Szent Mungóban pihengetett, én azonban már hazamehettem, csak egy éjszakára tartottak bent, azt is mindössze megfigyelés céljából, imádott pszichológusom azonban rosszabb bőrben volt, bár már ő sem fogja sokáig élvezni a kórház vendégszeretetét és hamarosan visszatér az emberek zaklatásához, csak egy másik épületben fogja ezt tenni.
A kórház tisztaságszagú, fehér folyosóján sétálva megálltam egy pillanatra, elgondolkozva rajta, tényleg tönkre akarom-e tenni a szabadidőmet Grangerrel, de végül arra a következtetésre jutottam, talán lesz oly kedves és ezt is felszámolja hivatalos találkozónak. Elvégre, ahogy őt ismerem, pont annyira élvezte ezeket a csodálatos alkalmakat, mint én magam.
Miután ilyen remekül megideologizáltam magamnak, hogy hol az önös érdek a cselekedeteimben, újra elindultam az ajtó felé. Volt néhány tény, amit szerettem volna közölni Grangerrel.
- Tudom, hogy csak a remény tartott életben, hogy talán meglátogatlak - gúnyolódtam, amikor kopogás nélkül beengedtem magam a szobába. Befordítottam egy széket és Granger ágya mellé telepedtem; láttam az arcán az elragadtatottság mosolyát - vagy talán az ingerültség fintorát? -, tehát inkább folytattam, mielőtt hálálkodó szavai utolértek volna.
- Gondolom neked is feltűnt, hogy nem tudtuk eloltani a tüzet, amikor elméletileg mindketten jól képzettek vagyunk, bár felőled nem vagyok biztos, mindenesetre nem lehetett szimpla baleset vagy mugli gyújtogatás. - Rápillantottam, csak hogy biztos legyek benne, eddig fogja az adást. Ki tudja, milyen agyi károkat okozott benne a sok füst, igaz, annyira nem volt kár érte, ez tény.
- Tehát feltételezhetjük, hogy mágus keze van a dologban - egészítettem ki, biztos ami biztos.

Kellett egy kis idő, hogy be tudjam tájolni, mire föl ölelt körül ez a töménytelen fehérség. Aztán persze kiélesedtek a képek, az arcok, a hangok: a Szent Mungóban voltam, bár korrekt felvilágosítást senkitől sem kaptam. Az elmúlt egy napban, amit már a tudatomnál töltöttem, próbáltam működésre bírni az emlékeim, de a tűz után egyre homályosabbak lettek, és végül semmire nem emlékeztem. Hiába próbáltam felidézni az eseményeket, csak egy méretes fejfájással sikerült megjutalmaznom az erőfeszítéseimet. Aztán jött az ügyeletes nővér, adott valami altatót némi semmitmondó szöveg kíséretében, és nem gondolkozhattam tovább.
Másnap ébredtem fel, jobban voltam, és már csak a nővérek utasítása tarthatott az ágyban. Szerencsére, ezúttal nem voltam túl sokáig egyedüllétre kárhoztatva, mert az ajtó mögött felbukkant egy szőke üstök. Malfoy. Egészen meghatódtam, hogy eljött meglátogatni, és egész elbűvölőnek találtam, ahogy megcsillant a haján a reggeli napfény. Ácsi! Nem, cseppet sem volt elbűvölő, csak idegesítő. Mégis milyen jogon jött ide zavarni a gyógyulási folyamatom? Még a kérdést sem sikerült feltennem, már válaszolt. Micsoda szerencse, hogy a "griffendéles nyíltságomnak" köszönhetően nem kell megerőltetnem magam holmi kérdésekkel. Így úgy döntöttem, csöndben kivárom, mit is akar az ex-mardekáros.
- Az összeesküvés elméleted kiterjed arra is, hogy hova lett mindenki más az épületből? Maja például? Vagy hogy miért pont akkor támadtak, mikor te ott voltál? - tettem fel a kérdéseimet, enyhén rekedt, beszédtől elszokott hangon, mikor épp szünetet tartott.
- Mi okuk lett volna támadni? Egyikünk se olyan fontos már, mint öt éve... - állapítottam meg. Én mondjuk nem bántam, hogy nem akartak halálfaló csapatokkal naponta többször megölni, de lehet, Malfoy máshogy vélekedett.

Az összeesküvés-elmélet szókapcsolatra önkénytelenül is egy szemforgatással feleltem; pedig igazán értékelnie kellett volna, hogy megmozgattam néhány szálat az információk érdekében, vagyis kezembe vettem a reggeli újságot és gondolkoztam öt percet.
- Mindenki más? Sehova. Huszonhárom halott, tizenöt súlyos sérült, harmincegy könnyebb sérült - válaszoltam, majd kényelmetlen csend telepedett a kórteremre, ahogy Granger számára is egyértelművé vált a tény: a felsőbb emeletek dolgozói nem élték túl a tűzesetet.
A többi kérdésére nem tudtam volna választ adni, így nemes egyszerűséggel megvontam a vállam.
- Nem hiszem, hogy bármi jelentősége van annak, hogy én pont nálad voltam - jegyeztem meg, talán valami elnéző mosoly kíséretében, ami körülbelül annyit üzent, hogy "szerencsétlen beteg, agyilag még nem a tuti".
Tanácstalanul széttártam a kezem.
- Azt sem mondtam, hogy támadás, vagy hogy egyáltalán nekünk szólt, Granger. Úgy érzem kettőnk közül te vagy a paranoiásabb - vigyorogtam. - Mindössze közöltem veled a tényt, hogy mágikus eredetű lángokkal volt dolgunk, azért nem tudtuk eloltani. - Ismét megvontam a vállam, majd hátradőltem a székben, összefonva a karjaimat magam előtt, pár pillanatig szótlanul fürkészve Granger arcát. Elég labilisnak tűnik, ki kell használni...
- Mi lenne, ha ezt is felszámítanánk találkozónak? Mindketten remekül járnánk - próbáltam az esze racionális részére hatni, mert bár biztos voltam benne hogy ha rajta múlna még tíz összejövetelt beiktatna, csak hogy pontos képet adjon mindenféle területen rólam, de hátha szorult bele valami...mardekáros. Ésszerű.

- Ó! - szembesültem a tényekkel meglepetten. De miért nem szólt róla nekem eddig senki, mennyi kárt okozott a tűz? Nem volt túl szívderítő arra gondolni, hogy ha nem lettünk volna ennyire talpra esettek, mi sem cseverészhetnénk most itt. Miközben én ezeken gondolkoztam, rájöttem, mennyire korlátozott tudással rendelkezem a témában. Mire megráztam a fejemen lévő bozontos hajtömeget, Malfoy már ott tartott, hogy én vagyok a paranoiás hülye gyerek.
- Mi történt egyáltalán? - néztem rá kérdőn. A mágikus tűz részét pont most mesélte el, nem azt akarom megismételtetni vele, hanem hogy mi történt aztán.
- Mi történt ... velünk? - pontosítottam kicsit bizonytalan hangon a kérdést. Aztán már nem tudtam megállítani a kíváncsi énem, és előrehajolva soroztam az ex-mardekárost további kérdésekkel:
- Miért támadtak volna mágikus tűzzel egy ennyire jellegtelen varázsló épületet? Az étterem volt a célpont? Netán az kapott lángra? Vagy volt valami fontos vendég az Együtt a manójogokért alapítványnál? - nem jutottam tovább mert közbevágott. Pedig szerintem igenis gyanús, hogy pont akkor támadták meg az épületet, mikor ő is ott volt. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Teletál szakácsai pont most követtek volna el hibát...
- Ne is reménykedj - lehetetlenítettem el minden ilyen irányú reményét. Ez aztán minden volt, csak nem találkozó - vagy legalábbis nem olyan, ahol az ő lelki világát érintő kérdéseket tárgyaltuk ki. Jó, igyekszem majd nem elfelejteni a kartonjára, hogy önként emberi érzelmek nyomait mutatta. Jelentős fejlődés, mégis jó hatással van rá a család, azt hiszem.

Már épp azon voltam, hogy újra elismétlem, amit a bejövetelkor közöltem vele - úgy tűnt, valamikor a fejét is beverte a menekülés közben, mert ez a fajta és ilyen mértékű feledékenység nagyon nem vallott Grangerre, de végül pontosított.
A történtek akaratlanul is megelevenedtek a szemem előtt - a karjaimban fekvő ájult nő egyre gyengülő és nehezedő légzése, a torokszorító érzés, hogy nem érnek ide időben, a tehetetlenség keserűsége, a rengeteg mi lesz, ha...
- Hívtam a gyógyítókat, a gyógyítók jöttek, elvittek, történet vége - vontam meg a vállam újfent, az érdektelenség álcája mögé rejtve az emlékek gyakorolta hatást. Pedig korántsem volt ilyen egyszerű... Sosem voltam jó patrónusidézésben, más módot azonban nem tudtam, amivel segítséget hívhatnék és nem hagyhattam cserben, ezúttal nem, túl sokszor fordítottam már hátat, ha kezdett forrósodni a talaj.
Hosszú perceken keresztül imádkoztam a pálcámnak, míg az ezüstös róka méltóztatott megjelenni, mégsem éreztem, hogy nyert ügyem van. Bár hosszú napok teltek el, könnyűszerrel fel tudtam idézni a várakozás idegtépő pillanatait - ahogy a furcsa, megmagyarázhatatlanul jóleső megkönnyebbülését is.
Granger újabb kérdése rángatott vissza a valóságba; megráztam a fejem, amit ő talán tanácstalanságnak értelmezhetett, bár igazából csak arra szolgált, hogy elüldözzem az emlékek utolsó foszlányait is.
- Csak annyit tudnak, hogy a hetedikről indult a tűz és nyilvánvaló gyújtogatás volt, de a nyomozás még folyik az indíték és az elkövető után egyaránt - jegyeztem meg, jelezve, hogy én sem tudok sokkal többet, csak amit az újságokból kihámoztam. Igaz, néhány régi kapcsolatot talán meg tudnék mozgatni az ügy érdekében, de a Malfoy név ma már korántsem olyan közkedvelt, mint régen volt...
- Most mondd, hogy te nem járnál jobban! - zsörtölődtem egy szemforgatás kíséretében. Hát nem igaz, hogy ezek a griffendélesek soha nem tudnak hallgatni az ész szavára!

- De hogy jutottunk ki? - kérdeztem megzavarodva, mert nyilván nem a lángoló épületen belülről hívott segítséget. Mentségül még elmotyogtam, hogy nem emlékszem - ez megfelelőbb volt, mintha azon kezdtem volna el hüledezni, hogy Malfoy tényleg segítséget hívott, hogy megmentsem engem, pedig hagyhatott volna meghalni, gyanítom, senki nem vádolta volna érte. Valamiért egészen meghatódtam a gondolattól, hogy nem hagyta, hogy elpatkoljak, pedig a józan eszem tudja, csak azért csinálta, nehogy egy másik pszichológusnál el kelljen szenvednie újra az első két beszélgetést.
- Érdekes - adtam fel végül a próbálkozást, hogy bármilyen összefüggést találjak. Egyelőre be kellett érnem azzal, hogy a véletlen és a dolgok furcsa fordulata vezetett minket idáig. Draco azonban már arról győzködött, mennyire jó is lenne nekem, ha ezt az alkalmat is beszámolnám a hivatalos találkozóink közé.
- Tudod, jelen körülmények nem a legmegfelelőbbek - feleltem, és mivel nem akartam belemenni abba, hogy az irodám helyett hol és hogyan lenne megfelelő folytatnunk a "kezeléseinket", így a gyors terelés mellett döntöttem.
- Tényleg, még meg sem köszöntem neked, hogy meglátogattál - mosolyogtam rá, aztán mert a helyzetből eredő zavart nem akartam fenntartani, gyorsan hozzátettem, lebiggyedő szájjal, mintha valóban el lett volna az életemben a legfontosabb:
- De nem mondták még neked, hogy beteglátogatásnál illik csokit és/vagy virágot hozni a betegnek? -

- Az ablakon keresztül - világosítottam fel, nem kifejezetten törődve azzal ,hogy nem emlékszik - ezt a következtetést egyedül is sikerült levonnom.
- Miért? Itt ugyanúgy kérdezhetsz kellemetlen és idegesítő kérdéseket, mint az irodádban, csak kicsit jobban be vagy szívva - vigyorogtam, elvégre ha most belemenne, akkor lényegesen kevesebb időt kényszerülnénk egymás társaságában elszenvedni. - Jut eszembe, ezentúl hol fogsz zaklatni? Menjek egyenesen lakásra? - vontam fel a szemöldökömet nem sok jót sejtetően, majd szándékos lassúsággal mértem végig, látványosan elidőzve a gömbölyűbb testrészeinél, vagy legalábbis ahol őket sejtettem a takaró alatt megbújni.
- Már nem bírtam kivárni a következő találkát - sóhajtottam teátrálisan, zavaromat elkendőzendő. Már nem is emlékszem, milyen perverzió hajtott, hogy meglátogassam Grangert, de biztos nem voltam épelméjű a kiötlése idején. Biztos agyamra ment a sok füst...
Felhorkantam.
- Hogyne. Csak tudod arra gondoltam, jelenlétem már annyi boldogsággal tölt el téged, hogy nem lesz szükséged csokira az endorfinhoz, a gazok meg úgyis elszáradnak. Egyébként meg a legkevésbé sem tűnsz betegnek - húztam el a számat. Aki már panaszkodni tud, annak nincs semmi baja.
És az is tény, hogy remekül nézett ki a várakozásaimhoz képest.

Nagy szemeket meresztettem Malfoyra, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy viteleztük ki a dolgot. A gondolataim kicsit elkalandoztak, és máris magam előtt láttam, ahogy kézen fogva levetjük magunkat a lángoló épületből, mintha hősszerelmesek lennénk. Teátrális látvány, ám biztos nem igaz. Akkor már előbb elhiszem, hogy Malfoy kilökött az ablakon.
- Ne is álmodj róla - vittem le a hangsúlyt. Részemről a vita befejezett: ez nem számított és kész. Ha még egy szót ejt erről, azonnal kitessékelem, Merlinre mondom!
- A személyes biztonságom miatt az én lakásom kizárva. Viszont az egyik találkozót megejthetjük nálatok. Úgyis szerettem volna találkozni a családoddal! - közöltem lelkesen. Malfoynak szerencséje volt, hogy a hirtelen jött ötlet annyira megtetszett nekem, hogy nem vágtam pofon, amiért nyilvánvaló házasságtörő gondolatait velem akarta kiélni - el ne felejtsem ezt is majd felírni!
- Tényleg alig vártam, hogy unalmas és egyhangú életem feldobd. És ha most elmész, a napból hátra lévő órákat mind az imádatodnak szentelhetem - biccentettem az ajtó felé.
- A következő találkozó időpontjáról és helyéről meg majd értesítelek - nyugtattam meg bájvigyorral az arcomon.

- Hát jó - fogadtam el egy hatalmas sóhajjal az elkerülhetetlent, bár szívem szerint még vitatkoztam volna egy darabig, de betegekkel és őrültekkel az ember ugyebár nem pöröl, hát még ha a szóban forgó személy egyszerre mindkét kategóriába tartozott!
- Hogyne! Be nem teszed a házamba a lábad, Granger, ezt itt és most kijelentem! - adtam hangot felháborodásomnak kissé talán túlságosan határozottan, legalábbis a kórházi környezethez mérten biztos.
És kivételesen még csak nem is az zavart volna, hogy egy sárvérű - mit sárvérű; mugliimádó - lépte át a küszöbömet.
- Akkor azt hiszem, a továbbiakban hagylak csendben isteníteni. Egy élmény volt veled találkozni, Granger - hajoltam meg gunyoros udvariassággal, majd megindultam az ajtó felé. Mikor a kilincsre helyeztem a kezem, egy pillanatra még visszafordultam, mielőtt lenyomtam volna.
- Tudod, azért örülök, hogy nem hagytad ott a fogad. Kár lett volna, ha valami másik kérdezési kényszeres agyturkász újrakezdte volna ezt az egész marhaságot - jegyeztem meg köszönés helyett, majd intettem neki és elhagytam a helyiséget.
Nem baj, azért én megpróbáltam.

van egy olyan érzésem hogy elfelejtettem valamit, de már elég hajnalra jár az idő és az istennek sem jut eszembe mit...

Három nap telt el a tűzeset óta; Granger még mindig a Szent Mungóban pihengetett, én azonban már hazamehettem, csak egy éjszakára tartottak bent, azt is mindössze megfigyelés céljából, imádott pszichológusom azonban rosszabb bőrben volt, bár már ő sem fogja sokáig élvezni a kórház vendégszeretetét és hamarosan visszatér az emberek zaklatásához, csak egy másik épületben fogja ezt tenni.
A kórház tisztaságszagú, fehér folyosóján sétálva megálltam egy pillanatra, elgondolkozva rajta, tényleg tönkre akarom-e tenni a szabadidőmet Grangerrel, de végül arra a következtetésre jutottam, talán lesz oly kedves és ezt is felszámolja hivatalos találkozónak. Elvégre, ahogy őt ismerem, pont annyira élvezte ezeket a csodálatos alkalmakat, mint én magam.
Miután ilyen remekül megideologizáltam magamnak, hogy hol az önös érdek a cselekedeteimben, újra elindultam az ajtó felé. Volt néhány tény, amit szerettem volna közölni Grangerrel.
- Tudom, hogy csak a remény tartott életben, hogy talán meglátogatlak - gúnyolódtam, amikor kopogás nélkül beengedtem magam a szobába. Befordítottam egy széket és Granger ágya mellé telepedtem; láttam az arcán az elragadtatottság mosolyát - vagy talán az ingerültség fintorát? -, tehát inkább folytattam, mielőtt hálálkodó szavai utolértek volna.
- Gondolom neked is feltűnt, hogy nem tudtuk eloltani a tüzet, amikor elméletileg mindketten jól képzettek vagyunk, bár felőled nem vagyok biztos, mindenesetre nem lehetett szimpla baleset vagy mugli gyújtogatás. - Rápillantottam, csak hogy biztos legyek benne, eddig fogja az adást. Ki tudja, milyen agyi károkat okozott benne a sok füst, igaz, annyira nem volt kár érte, ez tény.
- Az összeesküvés elméleted kiterjed arra is, hogy hova lett mindenki más az épületből? Maja például? Vagy hogy miért pont akkor támadtak, mikor te ott voltál? - tette fel a kérdéseit enyhén rekedt, beszédtől elszokott hangon, mikor épp lélegzetvételnyi szünetet tartottam.
- Tehát feltételezhetjük, hogy mágus keze van a dologban – folytattam zavartalanul. Az összeesküvés-elmélet szókapcsolatra önkénytelenül is egy szemforgatással feleltem; pedig igazán értékelnie kellett volna, hogy megmozgattam néhány szálat az információk érdekében, vagyis kezembe vettem a reggeli újságot és gondolkoztam öt percet.
- Mindenki más? Sehova. Huszonhárom halott, tizenöt súlyos sérült, harmincegy könnyebb sérült - válaszoltam, majd kényelmetlen csend telepedett a kórteremre, ahogy Granger számára is egyértelművé vált a tény: a felsőbb emeletek dolgozói nem élték túl a tűzesetet.
- Ó! – szembesült a tényekkel meglepetten. - Mi okuk lett volna támadni? Egyikünk se olyan fontos már, mint öt éve... –
- Nem hiszem, hogy bármi jelentősége van annak, hogy én pont nálad voltam - jegyeztem meg, még az előző kérdésére válaszolva, talán valami elnéző mosoly kíséretében, ami körülbelül annyit üzent, hogy "szerencsétlen beteg, agyilag még nem a tuti".
Tanácstalanul széttártam a kezem.
- Azt sem mondtam, hogy támadás, vagy hogy egyáltalán nekünk szólt, Granger. Úgy érzem kettőnk közül te vagy a paranoiásabb - vigyorogtam. - Mindössze közöltem veled a tényt, hogy mágikus eredetű lángokkal volt dolgunk, azért nem tudtuk eloltani. - Ismét megvontam a vállam, majd hátradőltem a székben, összefonva a karjaimat magam előtt, pár pillanatig szótlanul fürkészve Granger arcát.
- Mi történt egyáltalán? – nézett rám kérdőn. Már épp azon voltam, hogy újra elismétlem, amit a bejövetelkor közöltem vele - úgy tűnt, valamikor a fejét is beverte a menekülés közben, mert ez a fajta és ilyen mértékű feledékenység nagyon nem vallott Grangerre, amikor pontosított:
- Mi történt ... velünk? – tette fel kicsit bizonytalan hangon a kérdést.
A történtek akaratlanul is megelevenedtek a szemem előtt - a karjaimban fekvő ájult nő egyre gyengülő és nehezedő légzése, a torokszorító érzés, hogy nem érnek ide időben, a tehetetlenség keserűsége, a rengeteg mi lesz, ha...
- Hívtam a gyógyítókat, a gyógyítók jöttek, elvittek, történet vége - vontam meg a vállam újfent, az érdektelenség álcája mögé rejtve az emlékek gyakorolta hatást. Pedig korántsem volt ilyen egyszerű... Sosem voltam jó patrónusidézésben, más módot azonban nem tudtam, amivel segítséget hívhatnék és nem hagyhattam cserben, ezúttal nem, túl sokszor fordítottam már hátat, ha kezdett forrósodni a talaj.
Óráknak tűnő perceken keresztül imádkoztam a pálcámnak, míg az ezüstös róka méltóztatott megjelenni, mégsem éreztem, hogy nyert ügyem van. Bár hosszú napok teltek el, könnyűszerrel fel tudtam idézni a várakozás idegtépő pillanatait - ahogy a furcsa, megmagyarázhatatlanul jóleső megkönnyebbülését is.
Granger újabb kérdése rángatott vissza a valóságba; megráztam a fejem, amit ő talán tanácstalanságnak értelmezhetett, bár igazából csak arra szolgált, hogy elüldözzem az emlékek utolsó foszlányait is.
- De hogy jutottunk ki? - kérdezte megzavarodva, majd elmotyogta mentségül, hogy nem emlékszik.
- Az ablakon keresztül - világosítottam fel közönyösen, nem kifejezetten törődve azzal a megjegyzésével, hogy memóriazavaros - ezt a következtetést egyedül is sikerült levonnom.
- Miért támadtak volna mágikus tűzzel egy ennyire jellegtelen varázsló épületet? Az étterem volt a célpont? Netán az kapott lángra? Vagy volt valami fontos vendég az Együtt a manójogokért alapítványnál? – kérdezte fintorogva, és ami azt illeti, igaza volt – ki lett volna akkora marha, hogy egy ilyen tökéletesen jelentéktelen irodasorral foglalkozzon?
- Csak annyit tudnak, hogy a hetedikről indult a tűz és nyilvánvaló gyújtogatás volt, de a nyomozás még folyik az indíték és az elkövető után egyaránt - jegyeztem meg, jelezve, hogy én sem tudok sokkal többet, csak amit az újságokból kihámoztam, amire kaptam egy bizonytalan „értem”-et a részéről. Igaz, néhány régi kapcsolatot talán meg tudnék mozgatni az ügy érdekében, de a Malfoy név ma már korántsem olyan közkedvelt, mint régen volt...
Egy hosszú pillanatig elgondolkozva méregettem Grangert, majd amikor eléggé labilisnak ítéltem, úgy döntöttem, ki kell használni a pillanatot.
- Mi lenne, ha ezt is felszámítanánk találkozónak? Mindketten remekül járnánk - próbáltam az esze racionális részére hatni, mert bár biztos voltam benne hogy ha rajta múlna még tíz összejövetelt beiktatna, csak hogy pontos képet adjon mindenféle területen rólam, de hátha szorult bele valami...mardekáros. Ésszerű.
- Ne is reménykedj – próbált ellehetetleníteni minden ilyen irányú reményemet.
- Most mondd, hogy te nem járnál jobban! - zsörtölődtem egy szemforgatás kíséretében. Hát nem igaz, hogy ezek a griffendélesek soha nem tudnak hallgatni az ész szavára!
- Tudod, jelen körülmények nem a legmegfelelőbbek.
- Miért? Itt ugyanúgy kérdezhetsz kellemetlen és idegesítő kérdéseket, mint az irodádban, csak kicsit jobban be vagy szívva - vigyorogtam, elvégre ha most belemenne, akkor lényegesen kevesebb időt kényszerülnénk egymás társaságában elszenvedni. - Jut eszembe, ezentúl hol fogsz zaklatni? Menjek egyenesen lakásra? - vontam fel a szemöldökömet nem sok jót sejtetően, majd szándékos lassúsággal mértem végig, látványosan elidőzve a gömbölyűbb testrészeinél, vagy legalábbis ahol őket sejtettem a takaró alatt megbújni.
A személyes biztonságom miatt az én lakásom kizárva. Viszont az egyik találkozót megejthetjük nálatok. Úgyis szerettem volna találkozni a családoddal! - közölte lelkesen, bennem pedig megfagyott a vér és valószínűleg félrenyeltem volna, ha nem száradt volna ki a torkom egy fél pillanat alatt.
- Hogyne! Be nem teszed a házamba a lábad, Granger, ezt itt és most kijelentem! - adtam hangot felháborodásomnak kissé talán túlságosan határozottan, legalábbis a kórházi környezethez mérten biztos.
És kivételesen még csak nem is az zavart volna, hogy egy sárvérű - mit sárvérű; mugliimádó - lépte át a küszöbömet.
- Akkor ne is álmodj róla - vitte le a hangsúlyt, jelezve, hogy a vita részéről lezárva.
- Hát jó - fogadtam el egy hatalmas sóhajjal az elkerülhetetlent, bár szívem szerint még vitatkoztam volna egy darabig, de betegekkel és őrültekkel az ember ugyebár nem pöröl, hát még ha a szóban forgó személy egyszerre mindkét kategóriába tartozott!
- Tényleg, még meg sem köszöntem neked, hogy meglátogattál – mosolyodott el.
- Már nem bírtam kivárni a következő találkát - sóhajtottam teátrálisan, zavaromat elkendőzendő. Már nem is emlékszem, milyen perverzió hajtott, hogy meglátogassam Grangert, de biztos nem voltam épelméjű a kiötlése idején. Biztos agyamra ment a sok füst...
Aztán mert a helyzetből eredő zavart Granger nem kívánta fenntartani, produkált egy amolyan tipikus duzzogó kislány arcot, majd megjegyezte:
- De nem mondták még neked, hogy beteglátogatásnál illik csokit és/vagy virágot hozni a betegnek?
- Hogyne. Csak tudod arra gondoltam, jelenlétem már annyi boldogsággal tölt el téged, hogy nem lesz szükséged csokira az endorfinhoz, a gazok meg úgyis elszáradnak. Egyébként meg a legkevésbé sem tűnsz betegnek - húztam el a számat. Aki már panaszkodni tud, annak nincs semmi baja.
És az is tény, hogy remekül nézett ki a várakozásaimhoz képest.
- Tényleg alig vártam, hogy unalmas és egyhangú életem feldobd. És ha most elmész, a napból hátra lévő órákat mind az imádatodnak szentelhetem - biccentett az ajtó felé.
- Akkor azt hiszem, a továbbiakban hagylak csendben isteníteni. Egy élmény volt veled találkozni, Granger - hajoltam meg gunyoros udvariassággal, mielőtt megindultam az ajtó felé.
- A következő találkozó időpontjáról és helyéről meg majd értesítelek - nyugtatott meg bájvigyorral az arcán, amire természetesen én hasonló mosollyal feleltem.
Mikor a kilincsre helyeztem a kezem, egy pillanatra még visszafordultam, mielőtt lenyomtam volna.
- Tudod, azért örülök, hogy nem hagytad ott a fogad. Kár lett volna, ha valami másik munkamániás, kényszeres agyturkász újrakezdte volna ezt az egész marhaságot - jegyeztem meg köszönés helyett, majd intettem neki és elhagytam a helyiséget.
Nem baj, azért én megpróbáltam.

//csak pár vesszőhiba, egy kötőjel meg egy egyeztetés volt. Fel is tölteném, ha lenne jobb címötletem annál, hogy a "Kórházban".
Szerintem Mio szemszöge maradt ki, de nem kár érte, jó ez így! Majd a köv találkozón kívülit meg az övéből írjuk! //

Három nap telt el a tűzeset óta; Granger még mindig a Szent Mungóban pihengetett, én azonban már hazamehettem, csak egy éjszakára tartottak bent, azt is mindössze megfigyelés céljából, imádott pszichológusom azonban rosszabb bőrben volt, bár már ő sem fogja sokáig élvezni a kórház vendégszeretetét és hamarosan visszatér az emberek zaklatásához, csak egy másik épületben fogja ezt tenni.
A kórház tisztaságszagú, fehér folyosóján sétálva megálltam egy pillanatra, elgondolkozva rajta, tényleg tönkre akarom-e tenni a szabadidőmet Grangerrel, de végül arra a következtetésre jutottam, talán lesz oly kedves és ezt is felszámolja hivatalos találkozónak. Elvégre, ahogy őt ismerem, pont annyira élvezte ezeket a csodálatos alkalmakat, mint én magam.
Miután ilyen remekül megideologizáltam magamnak, hogy hol az önös érdek a cselekedeteimben, újra elindultam az ajtó felé. Volt néhány tény, amit szerettem volna közölni Grangerrel.
- Tudom, hogy csak a remény tartott életben, hogy talán meglátogatlak - gúnyolódtam, amikor kopogás nélkül beengedtem magam a szobába. Befordítottam egy széket és Granger ágya mellé telepedtem; láttam az arcán az elragadtatottság mosolyát - vagy talán az ingerültség fintorát? -, tehát inkább folytattam, mielőtt hálálkodó szavai utolértek volna.
- Gondolom neked is feltűnt, hogy nem tudtuk eloltani a tüzet, amikor elméletileg mindketten jól képzettek vagyunk, bár felőled nem vagyok biztos, mindenesetre nem lehetett szimpla baleset vagy mugli gyújtogatás. - Rápillantottam, csak hogy biztos legyek benne, eddig fogja az adást. Ki tudja, milyen agyi károkat okozott benne a sok füst, igaz, annyira nem volt kár érte, ez tény.
- Az összeesküvés elméleted kiterjed arra is, hogy hova lett mindenki más az épületből? Maja például? Vagy hogy miért pont akkor támadtak, mikor te ott voltál? - tette fel a kérdéseit enyhén rekedt, beszédtől elszokott hangon, mikor épp lélegzetvételnyi szünetet tartottam.
- Tehát feltételezhetjük, hogy mágus keze van a dologban – folytattam zavartalanul. Az összeesküvés-elmélet szókapcsolatra önkénytelenül is egy szemforgatással feleltem; pedig igazán értékelnie kellett volna, hogy megmozgattam néhány szálat az információk érdekében, vagyis kezembe vettem a reggeli újságot és gondolkoztam öt percet.
- Mindenki más? Sehova. Huszonhárom halott, tizenöt súlyos sérült, harmincegy könnyebb sérült - válaszoltam, majd kényelmetlen csend telepedett a kórteremre, ahogy Granger számára is egyértelművé vált a tény: a felsőbb emeletek dolgozói nem élték túl a tűzesetet.
- Ó! – szembesült a tényekkel meglepetten. - Mi okuk lett volna támadni? Egyikünk se olyan fontos már, mint öt éve... –
- Nem hiszem, hogy bármi jelentősége van annak, hogy én pont nálad voltam - jegyeztem meg, még az előző kérdésére válaszolva, talán valami elnéző mosoly kíséretében, ami körülbelül annyit üzent, hogy "szerencsétlen beteg, agyilag még nem a tuti".
Tanácstalanul széttártam a kezem.
- Azt sem mondtam, hogy támadás, vagy, hogy egyáltalán nekünk szólt, Granger. Úgy érzem kettőnk közül te vagy a paranoiásabb - vigyorogtam. - Mindössze közöltem veled a tényt, hogy mágikus eredetű lángokkal volt dolgunk, azért nem tudtuk eloltani. - Ismét megvontam a vállam, majd hátradőltem a székben, összefonva a karjaimat magam előtt, pár pillanatig szótlanul fürkészve Granger arcát.
- Mi történt egyáltalán? – nézett rám kérdőn. Már épp azon voltam, hogy újra elismétlem, amit a bejövetelkor közöltem vele - úgy tűnt, valamikor a fejét is beverte a menekülés közben, mert ez a fajta és ilyen mértékű feledékenység nagyon nem vallott Grangerre, amikor pontosított:
- Mi történt ... velünk? – tette fel kicsit bizonytalan hangon a kérdést.
A történtek akaratlanul is megelevenedtek a szemem előtt - a karjaimban fekvő ájult nő egyre gyengülő és nehezedő légzése, a torokszorító érzés, hogy nem érnek ide időben, a tehetetlenség keserűsége, a rengeteg mi lesz, ha...
- Hívtam a gyógyítókat, a gyógyítók jöttek, elvittek, történet vége - vontam meg a vállam újfent, az érdektelenség álcája mögé rejtve az emlékek gyakorolta hatást. Pedig korántsem volt ilyen egyszerű... Sosem voltam jó patrónusidézésben, más módot azonban nem tudtam, amivel segítséget hívhatnék és nem hagyhattam cserben, ezúttal nem, túl sokszor fordítottam már hátat, ha kezdett forrósodni a talaj.
Óráknak tűnő perceken keresztül imádkoztam a pálcámnak, míg az ezüstös róka méltóztatott megjelenni, mégsem éreztem, hogy nyert ügyem van. Bár hosszú napok teltek el, könnyűszerrel fel tudtam idézni a várakozás idegtépő pillanatait - ahogy a furcsa, megmagyarázhatatlanul jóleső megkönnyebbülését is.
Granger újabb kérdése rángatott vissza a valóságba; megráztam a fejem, amit ő talán tanácstalanságnak értelmezhetett, bár igazából csak arra szolgált, hogy elüldözzem az emlékek utolsó foszlányait is.
- De hogy jutottunk ki? - kérdezte megzavarodva, majd elmotyogta mentségül, hogy nem emlékszik.
- Az ablakon keresztül - világosítottam fel közönyösen, nem kifejezetten törődve azzal a megjegyzésével, hogy memóriazavaros - ezt a következtetést egyedül is sikerült levonnom.
- Miért támadtak volna mágikus tűzzel egy ennyire jellegtelen varázsló épületet? Az étterem volt a célpont? Netán az kapott lángra? Vagy volt valami fontos vendég az Együtt a manójogokért alapítványnál? – kérdezte fintorogva, és ami azt illeti, igaza volt – ki lett volna akkora marha, hogy egy ilyen tökéletesen jelentéktelen irodasorral foglalkozzon?
- Csak annyit tudnak, hogy a hetedikről indult a tűz és nyilvánvaló gyújtogatás volt, de a nyomozás még folyik az indíték és az elkövető után egyaránt - jegyeztem meg, jelezve, hogy én sem tudok sokkal többet, csak amit az újságokból kihámoztam, amire kaptam egy bizonytalan „értem”-et a részéről. Igaz, néhány régi kapcsolatot talán meg tudnék mozgatni az ügy érdekében, de a Malfoy név ma már korántsem olyan közkedvelt, mint régen volt...
Egy hosszú pillanatig elgondolkozva méregettem Grangert, majd amikor eléggé labilisnak ítéltem, úgy döntöttem, ki kell használni a pillanatot.
- Mi lenne, ha ezt is felszámítanánk találkozónak? Mindketten remekül járnánk - próbáltam az esze racionális részére hatni, mert bár biztos voltam benne, hogy ha rajta múlna, még tíz összejövetelt beiktatna, csak hogy pontos képet adjon mindenféle területen rólam, de hátha szorult bele valami...mardekáros. Ésszerű.
- Ne is reménykedj – próbálta ellehetetleníteni minden ilyen irányú reményemet.
- Most mondd, hogy te nem járnál jobban! - zsörtölődtem egy szemforgatás kíséretében. Hát nem igaz, hogy ezek a griffendélesek soha nem tudnak hallgatni az ész szavára!
- Tudod, a jelen körülmények nem a legmegfelelőbbek.
- Miért? Itt ugyanúgy kérdezhetsz kellemetlen és idegesítő kérdéseket, mint az irodádban, csak kicsit jobban be vagy szívva - vigyorogtam, elvégre, ha most belemenne, akkor lényegesen kevesebb időt kényszerülnénk egymás társaságában elszenvedni. - Jut eszembe, ezentúl hol fogsz zaklatni? Menjek egyenesen lakásra? - vontam fel a szemöldökömet nem sok jót sejtetően, majd szándékos lassúsággal mértem végig, látványosan elidőzve a gömbölyűbb testrészeinél, vagy legalábbis ahol őket sejtettem a takaró alatt megbújni.
- A személyes biztonságom miatt az én lakásom kizárva. Viszont az egyik találkozót megejthetjük nálatok. Úgyis szerettem volna találkozni a családoddal! - közölte lelkesen, bennem pedig megfagyott a vér és valószínűleg félrenyeltem volna, ha nem száradt volna ki a torkom egy fél pillanat alatt.
- Hogyne! Be nem teszed a házamba a lábad, Granger, ezt itt és most kijelentem! - adtam hangot felháborodásomnak kissé talán túlságosan határozottan, legalábbis a kórházi környezethez mérten biztos.
És kivételesen még csak nem is az zavart volna, hogy egy sárvérű - mit sárvérű; mugliimádó - lépte át a küszöbömet.
- Akkor ne is álmodj róla - vitte le a hangsúlyt, jelezve, hogy a vita részéről lezárva.
- Hát jó - fogadtam el egy hatalmas sóhajjal az elkerülhetetlent, bár szívem szerint még vitatkoztam volna egy darabig, de betegekkel és őrültekkel az ember ugyebár nem pöröl, hát még ha a szóban forgó személy egyszerre mindkét kategóriába tartozott!
- Tényleg, még meg sem köszöntem neked, hogy meglátogattál – mosolyodott el.
- Már nem bírtam kivárni a következő találkát - sóhajtottam teátrálisan, zavaromat elkendőzendő. Már nem is emlékszem, milyen perverzió hajtott, hogy meglátogassam Grangert, de biztos nem voltam épelméjű a kiötlése idején. Biztos agyamra ment a sok füst...
Aztán mert a helyzetből eredő zavart Granger nem kívánta fenntartani, produkált egy amolyan tipikus duzzogó kislány arcot, majd megjegyezte:
- De nem mondták még neked, hogy beteglátogatásnál illik csokit és/vagy virágot hozni a betegnek?
- Hogyne. Csak tudod arra gondoltam, jelenlétem már annyi boldogsággal tölt el téged, hogy nem lesz szükséged csokira az endorfinhoz, a gazok meg úgyis elszáradnak. Egyébként meg a legkevésbé sem tűnsz betegnek - húztam el a számat. Aki már panaszkodni tud, annak nincs semmi baja.
És az is tény, hogy remekül nézett ki a várakozásaimhoz képest.
- Tényleg alig vártam, hogy unalmas és egyhangú életem feldobd. És ha most elmész, a napból hátra lévő órákat mind az imádatodnak szentelhetem - biccentett az ajtó felé.
- Akkor azt hiszem, a továbbiakban hagylak csendben isteníteni. Egy élmény volt veled találkozni, Granger - hajoltam meg gunyoros udvariassággal, mielőtt megindultam az ajtó felé.
- A következő találkozó időpontjáról és helyéről meg majd értesítelek - nyugtatott meg bájvigyorral az arcán, amire természetesen én hasonló mosollyal feleltem.
Mikor a kilincsre helyeztem a kezem, egy pillanatra még visszafordultam, mielőtt lenyomtam volna.
- Tudod, azért örülök, hogy nem hagytad ott a fogad. Kár lett volna, ha valami másik munkamániás, kényszeres agyturkász újrakezdte volna ezt az egész marhaságot - jegyeztem meg köszönés helyett, majd intettem neki és elhagytam a helyiséget.
Nem baj, azért én megpróbáltam.