A második találkozás

.

- Hidd el, Mio, annyira jó lenne... - győzködött tovább Ron - már több, mint fél órája rágta a fülem! Nem értem, miért nem bírta felfogni a vörös üstöke alá szorult sütnivalóval, hogy eszem ágában sem volt vele és Pansy-vel páros randira menni, pláne, hogy ez részemről bizony vakrandi lett volna. Ha már itt tartottunk, neki is csak a második alkalom lett volna Pansy-vel, szóval nekem ott aztán semmi keresnivalóm nem volt, pláne, hogy gyűlöltem azt az agyatlan cicababát. Ha Ron erre vágyott, tőlem aztán nyugodtan viselhette a következményeket, de ezt nélkülem is meg lehetett oldani. Az én páromat "férfiasnak és hűségesnek" jellemezte, magyarán sanszosan nagydarab volt, kopasz, sörhasú és folyton a tévét nézte. Na, ebből én ugyan nem kérek!
- Hidd el, Ron, nem kell ott lennem, hogy fogjam a kezed, vagy tartsam a gyertyát, mikor eljuttok a második szintig. - feleltem mérgesen. Már láttam, hogy szóra nyitotta volna a száját, mikor közbevágtam:
- És most megköszönném, ha elmennél. Mindjárt jön a következő páciensem. - kezdte el erélyesen az ajtó felé terelni korábbi szívszerelmemet. Persze, nem sikerült a manőver, ugyanis még mielőtt elértük volna az ajtót, rövid kopogás után Malfoy szőke tincsei jelentek meg a szobában. Jellemző, Maja biztos a körmét lakkozta vagy telefonált...máskülönben nem csatangoltak volna a betegeim mindenfele, ahogy nekik tetszett. Meg fogom ölni! Mármint Maját, nem Malfoyt....hmm...ez az utóbbi gondolat nem is hangzott olyan borzasztóan!
Villámgyorsan abbahagytam Ron kifelé lökdösését, amitől a férfi annyira megingott, hogy kénytelen voltam a rajta lévő ingnél fogva kiegyensúlyozni, nehogy pont Malfoy előtt nyalja fel a földet. Sütött rólam a profizmus - csak Malfoyra kárörvendő fejére kellett néznem, és láttam, nem állja majd meg az esetet szó nélkül!

Őszintén szólva nem tudtam, hogyan viszonyuljak a mai naphoz. Próbáltam magam azzal biztatni, hogy amikor ma túlesek ezen, már csak három ilyen borzalmat kell átélnem, ami igazán nem sok ahhoz a négyhez képest ami még tegnap várt rám, tehát csak profitálok, nemdebár? Igen, ez az eszmefuttatás szerintem is úgy marhaság ahogy van, de próbálkozni lehet.
Nem nagyon zavartattam magam olyanokkal hogy megvárjam amíg kiszólnak, elvégre én voltam Grangernek a nap fénypontja, biztos tűkön ülve, izgatottan számolta a másodperceket az érkezésemig.
Belépve azonban különös látvány fogadott, a megdöbbenés egy röpke pillanatra ki is ült az arcomra, ám elég volt Grangerre néznem, hogy ismét a helyzet magaslatán érezzem magam, amelyet egy gunyoros vigyorral tettem egyértelművé.
A következő pillanatban majdnem kaptam az ölembe egy Weasleyt - elég szörnyű lett volna, ha összemocskolja az ingem! -, ám a nő még időben megállította, így csak majdnem bizonyította be, micsoda totális csődtömeg, ténylegesen nem sikerült neki, ugyanis Granger a ruhájánál fogva egy erőteljes rántással visszahúzta.
- Mr Weasley - köszöntöttem gunyoros udvariassággal, szívélyes mosolyt öltve. - Ha megzavartam valamit, visszajöhetek később, folytassátok nyugodtan. Látom, Granger már nem bírja kivárni, hogy letéphesse a gönceidet - vigyorogtam, majd látványosan sarkon fordultam és kivonultam a szobából, becsukva az ajtót magam mögött.

Malfoy nyilván nem hagyott volna ki egy ennyire könnyen lecsapható helyzetet - és igazam is volt. Még arra sem volt időm, hogy fél pillanatig örüljek, hogy ilyen szépen megakadályoztam egy balesetet, a szőke férfi máris újra az ajtón kívül volt, és csak a kölniének az illata és a faragatlan beszólása tanúskodott arról, hogy valóban itt járt. Ron arca természetesen olyan árnyalatúvá vált, mint a haja, és bénán habogott.
- Mio, ez...ugye....nem...? - kérdezte, miközben továbbra is lelkesen imitált egy partra vetett halat.
- Ronald Bilius Weasley, mindenképpen ma akarod tönkretenni az életem?! - vontam kérdőre felháborodottan, de kísértetiesen abban stílusban, amit Mrs. Weasley-től lestem el. Voltak előnyei is, hogy évekig az Odúban töltöttem a nyarakat. Nem elég, hogy emiatt a randi dolog miatt az idegeimen tandemezett Pansy-vel (akinek ehhez a tényhez még csak személyesen jelen sem kellett lennie!), de most még Draco előtt is sikerült kínos helyzetbe hoznia. Nem mintha, nem az ex-mardekárosnak nem lett volna így is lesújtó véleménye róla.
- Kifelé! - pateroltam ki a második legfiatalabb Weasley-t a szobából, egy mély levegő után. Aztán behívtam Malfoyt, akinek a képéről legszívesebben letöröltem volna ezt a fensőbbséges kifejezést. De mivel megígértem, hogy mostantól semmilyen módon nem taposok bele az érzékeny kis lelkébe, hát udvarias, ám távolságtartó hangon kezdtem:
- Sajnálom az előbbi incidenst. Foglalj helyet - intettem a múltkori alkalommal használt szék felé. Közben én is helyet foglaltam és máris feltettem az első kérdést, hogy ne pazaroljam egyikünk idejét sem:
- Hogy vagy mostanában? -

Már vártam, hogy odabentről felhangozzanak az elfojtott nyögések és a gyönyör egyéb kifejezői, de csak párbeszéd halk moraja ütötte meg a fülem, igaz, érteni nem sokat értettem, csupán néhány kihangsúlyozott részletet, mint mondjuk Granger csodálatos életének tönkretétele.
Nem sokkal később nyílt az ajtó és egy igencsak zilált Hermione Granger taszigálta ki a téglavörös pofázmányú Weasleyt. Rávigyorogtam a rőt hajú srácra, döbbent arca egyszerre okozott kielégítő és frusztráló érzést. Ékesen beszélt arról, hogy Granger nem rohant hozzá a hírrel, hogy engem fogad a rendelőjében, de így természetesen tudomást szerzett arról, hogy pszichológushoz járok, ami finoman szólva is kínos, még akkor is, ha nem én aggódok a mentális és emocionális világomért, csak a munkaadóm szeretné felmérni az állapotomat. Igaz, ha számba vesszük Weasley értelmi képességeit, kételkedtem benne, hogy egyáltalán tudja, mit jelent a pszichológus szó.
Granger vezénylésével befáradtam a szobába, ismételten jót vigyorogva távolságtartó, hideg hangján.
- Á, igazán nincs probléma. A hormonoknak nem lehet parancsolni... - Alig álltam meg, hogy ne röhögjem el magam, de remek önkontrollomat bizonyítja, hogy nem tettem.
A székhez sétáltam, helyet foglalva a nővel szemben, majd egy kampánymosolyt megejtve válaszoltam:
- Remekül, munkára tökéletesen készen állva.

Ron ki, Malfoy be. Ez egészen addig volt rendben, míg csak a szakorvosi rendelőmről volt szó, és nem az életemről, mert legyen Ron bármilyen nehéz felfogású, mégis szerethetőbb alak volt, mint a szőke kígyó, aki immár vele szemben foglalt helyet. Áh, és máris azt hangsúlyozta, mennyire munkára kész - mintha az megmenthetett volna minket a további találkozásoktól. Szép álom lett volna megszabadulni tőle ilyen egyszerűen, de ezt a kicsit már kibírjuk. Hét együtt töltött év után, már féllábon is, ugyebár.
- Most jut eszembe, nem is kérdeztem, milyen munkára akarsz jelentkezni - váltottam témát, hogy ne kelljen a további hecceléseit hallgatnom. Ott voltak a fiókomban az iratai, ám kíváncsi voltam, mit felel. Közben nagyot kortyoltam a frissítőmből, és mivel menet közben kiszúrtam a Ron által használt poharat is, hát egy pálcaintéssel eltüntettem, és egy másikkal elővarázsoltam egyet a kedvenc páciensemnek is. Miután megnyugtattam, hogy nem mérgeztem meg az italt, újabb kérdést tettem fel neki:
- Egyáltalán, miért akarsz dolgozni? - faggattam. A poharam karimája fölül sandítottam rá, majd mikor észrevettem, mit teszek, szépen letettem az ominózus étkészleti darabot. A szemeim egy röpke pillanatig összekapcsolódtak az ő szürkéivel, de már meg is szakítottam a kapcsolatot. Csak most esett le ugyanis, hogy múltkor még zöld szemekkel látott. Bár, biztosra veszem, hogy nem hallott az olyan mugli cselekről, mint a kontaktlencse, mégis kicsit zavarban érzem magam. De fölösleges, Malfoy nem a te szép barna (olykor a játék kedvéért zöld) szemeim miatt jár ide, Mio, kapd össze magad!

Neki könnyű volt, nem ő kényszerült arra, hogy naprakészen tartsa a hazugságtárát és lehetőleg otthon passzióból bővítgesse, hogy ha véletlenül netalántán megkapná azt a kérdést, tudjon rá válaszolni. A kínos része a dolognak ott rejtőzött, hogy muszáj volt folyamatosan pattanásig feszült idegekkel ülnöm, nehogy ellentmondjak magamnak vagy puszta véletlenségből olyasmit osszak meg, amit később megbánnék.
- Nem, tényleg nem kérdezted - jegyeztem meg és fontolgattam, hogy ennyiben hagyom a dolgot, mindössze azért, hogy idegesítsem, végül mégis folytattam, elvégre úgyis kideríti, ha akarja...akkor meg totál mindegy. - Egyébként az amneziátoroknál szeretnék elhelyezkedni a minisztériumban - jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Testhezálló munka lenne; nem ülök aktákat tologatva, de igazából arra se kényszerülök, hogy hallgassam az emberek hülyeségét - csak annyi a dolgom hogy megyek, kitörlöm néhány mugli emlékét, adminisztrálom és boldogan felveszem a fizetésem.
Hiába kínálgatta az innivalót, nem bíztam benne, elvégre mégiscsak Grangerről beszélünk. Ha nem megmérgezni akart, akkor tuti valami még rosszabbra ment volna ki a játék, bár tény és való, időnyerésnek remek lett volna belekortyolni, mielőtt válaszadásra kényszerülök.
- Miért ne? Nem ülhetek egész nap otthon, az a nők dolga - fintorogtam. Naná, hogy nem fogom bevallani, hogy lassan földönfutóvá válnék ha most nem kezdenék neki az aktív pénzkereséshez, ahogy abba sem avattam be, hogy nincs örökségem és a családom tökéletesen levette rólam a kezét.
- Mert, te? Te miért akartál pszichológus lenni? - Nehogy azt higgye, hogy kezében van az irányítás.

Az első válasz után szinte számítottam arra, hogy ennyiben hagyja majd a dolgot, de szerencsére nem volt szükség arra, hogy újra feltegyem a kérdést. Malfoy legalább nem volt gyengeelméjű - csak a velejéig gonosz. De reménykedtem abban, hogy a maradék időnket békésen el tudjuk majd tölteni.
- Jó választás - bólintottam, és ezt is felírtam. Teljesen testhezálló volt neki muglikat inzultálni az emlékeik kitörlése okán. De még mindig jobb, mint ha halálfalóként le akarná gyilkolni őket. Talán Malfoy is képes az előnyére változni, és elhagyni egy teáskanna érzelmi szintjét - de talán, ezek túl nagy elvárások voltak.
- Tabitha nem dolgozik? - érdeklődtem apró fintorral az arcomon. Micsoda ódivatú elképzelés, hogy a nőknek folyton otthon kell ülni és férjük minden óhaját teljesíteni. Hülye hímsoviniszta aranyvérű fráter.
- Szeretem a kihívásokat - vigyorodtam el, majd még szélesebbre húzódott a görbe az arcomon:
- De gondolom, örülsz neki. Enélkül aligha ülnénk ilyen békésen beszélgetve. - Tudtam, most minden volt varázsló felmenőjét megátkozza, és az én összes mugli rokonomat, édesanyámmal kezdve. De akkor is olyan jól esett cukkolódni vele egy kicsit. Apropó, ha már a mugliknál járunk:
- Mi bajod van a muglikkal? - majdnem hozzátettem a sárvérűeket is, de szerintem azt még ő is személyeskedésnek érezte volna. Na, de egyszerre csak egy berögződést elemezzünk, elég nagy kihívás az is nekünk.

Biccentettem, elvégre mi más lehetne, mint jó választás.
- Nem, ő nem dolgozik. Otthon van a gyerekekkel. - Szép is lenne, ha igaz lenne, de majd ha lesz egy Tabitha nevű feleségem, nem engedem, hogy gyereknevelés mellett dolgozzon.
- Hát hogyne - mosolyogtam egy magyar mennydörgő bájával, és egyébként jól tippelte, a minap tényleg egészen sokszor emlegetem az édesanyját, többnyire utcasarkok keretei között.
Már megint remek témához érkeztünk, mindenesetre megbizonyosodtam, hogy ez tényleg csak arra megy ki, hogy vájkáljon az életemben és még élvezi is. Való igaz, ez még valamennyire kapcsolódott is a munkámhoz, elvégre ha halálos gyűlöletet viseltetek a muglik iránt, akkor talán furcsa és megmagyarázhatatlan gyilkosságok történnének a csak emlékezetvesztésre ítélt alanyokkal, amit természetesen senki nem szeretne, hisz a muglik olyannyira értékesek.
- A kérdésben már benne volt a válasz. Az a tény, hogy muglik. Mert semmi haszna, hogy létezzenek, mégis bujkálni kényszerülünk előlük. Most áruld el: miért lenne rosszabb a világ nélkülük? De persze én is megtanultam a leckémet, hisz ismersz. Kétszer ugyanazt a hülyeséget nem követem el - utaltam a Sötét Nagyúrhoz fűződő viszonyomra. Nem, eszem ágában sem volt bántani a muglikat, de nem kellett szükségszerűen imádnom őket.

- Miért gondolod úgy, hogy "az asszonynak otthon a helye"? - faggattam tovább, közömbös arccal. Ha már a felesége otthon dekkol egész nap, csak van valami jó magyarázata rá. Az egy dolog, hogy szerintem erről a beidegződéséről csak az elfuserált családi élete volt okolható, de az ő véleménye volt fontos, nem az enyém.
- Hány évesek a gyerekek? - kérdeztem, hiszen újra a család témát kerülgettük, csak kicsit más szempontból. Ó, biztos nagyon üdítő lehet a feleségének egész nap pelenkázni, gügyögni, játszani két gyerekkel, miközben Malfoy élvezi az életet. Aztán, mikor este hazaérkezik kiskirályként elvárja, hogy a család körülugrálja. Üdítő lehet, tényleg.
- Tudod, muglik nélkül jóval kevesebben lennénk. A vérfertőzés meg sosem vezetett jó eredményre, gondolj csak a sok értelmi és/vagy testi fogyatékos gyerekre... - próbáltam elmagyarázni a dolgokat érthető oldalról. Aztán leesett: Malfoy is egy az aranyvérű vérfertőzéssel létrejött félkegyelmű gyerekek közül! Hát ez aztán sok mindent megmagyaráz!
- Meg nem is szeretem az értelmetlen gyilkolást - tettem még hozzá, miután sikerült túllépnem az előző felfedezésem okozta sokkon. Ha mindenki így gondolkodna, mint Malfoyék, a gyerekek többsége a Taigetoszon végezné.
- Elmeséled a kapcsolatotokat? - kérdeztem egy kis szünet után. Ez veszélyes terep volt, de hogy miért lett valaki a Sötét Nagyúr követője, ez megért volna egy méretes tanulmányt is!

- Talán mert ha nem lenne otthon, nem lenne aki vigyázna a gyerekekre? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérdőjelezte volna meg. Lehet, hogy lett volna dada és bejárónő, de attól függetlenül az anyjuknak is otthon kell maradni, hisz nem ugyanaz. - Egyébként ő tökélesen rendben van vele, nem mindenki olyan karrierista, mint te.
- Tizennyolc hónaposak. Ikrek. - Így legalább száz, hogy nem felejtem el, melyiket jelöltem meg idősebbnek. Cseles, mi?
- Nem, még mielőtt nagyon beleélnéd magad, engem nem vérfertőzéssel hoztak össze - húztam el a számat. - A Black família és a Malfoy nem állt kapcsolatban, amikor anyámék összeházasodtak - világosítottam fel, majd megvontam a vállam, nem kifejezetten érdekelt, hogy mit gondol az értelmetlen gyilkolászásról, viszont kezdtem érezni, hogy túlmegyünk a hatáskörén.
A következő kérdés elhangzásakor pedig meg is bizonyosodhattam róla.
Totálisan elborult az agyam, a kezem szinte remegett az idegtől és jó néhány mély levegőt kellett vennem ahhoz, hogy képes legyek emberi módon megszólalni - ez nem olyasmi volt, amibe egy ilyen beleüthette az orrát, nem olyasmi, amit az évek elteltével fel kellett hánytorgatni és nem olyasmi, amit képes lenne megérteni.
- Tudod, Granger, elsőben szerettelek legjobban, amikor a lapátfogaid miatt egy darabig nem tudtál beszélni - jegyeztem meg válasz helyett, gunyoros mosollyal emlékeztetve az esetre. Nem volt joga ezt megkérdezni. - Amnesztiát kaptunk mindannyian, akik még időben maguk mögött hagyták a Nagyurat, és egy ígéretet, miszerint senki nem hánytorgathatja fel nekünk korábbi bűntetteinket. Ez alól még te sem vagy kivétel, Granger, akármennyire is rajtad múlik az állásom.

- Nem tudtam, hogy ilyen családcentrikus vagy - mosolyodtam el, ezúttal bántó szándék nélkül. Egészen úgy éreztem, hogy ez a Tabitha egészen átformálta Malfoyt - mert az fix, hogy nem Luciusnak és Narcissának köszönhette ezeket az elképzeléseket. Így aztán gyorsan a gyerekek felé tereltem a témát. Gyors fejszámolással is kijött, hogy az esküvő után születtek jóval, szóval nem amolyan muszáj-házasság volt, legalábbis egyelőre nyoma sem volt ennek.
- Sokat vagy velük? - kérdeztem, és a mosoly már annak a huncut elképzelésnek szólt, ahogy Malfoy gyerekekkel van. Aztán áttértünk a mugli dologról a vérfertőzés felé, és mintha Draco olvasott volna a gondolataimban, úgy felelt. Igazán kellemetlen.
- Egy szóval sem említettelek téged. Tudom, azt hiszed, a világ körülötted forog, és ezt támasztja alá neked a találkozásaink biztosította lehetőség is, de nem, nem gondolok rád 24/7-ben - improvizáltam rögtön, mintha nem pont azokra felelt volna, amiket én gondoltam. Nos, innen hiába próbáltam a Sötét Nagyúrra terelni a témát, úgy tűnt, most személyeskedésbe akarta fordítani a dolgot.
- Jó tudni, hogy a devianciákat szereted. A fetisizmusod a fogakon kívül mire terjed még ki? - kinőttem abból a korból, amikor verbálisan meg lehetett sérteni, vagy igazán zavarba hozni. Túl régóta ismertem már Malfoyt, így tudtam, mire számíthatok tőle - de azért ilyen régi dolgok felemlegetését meglehetősen aljasnak tartottam, még tőle is.
- Való igaz. De nekem tudnom kell két igen fontos dolgot, bármennyire is nem akarsz róla beszélni. Normális esetben ezt csak a tizedik alkalom után kérdezném meg, de gondolom, nem akarod, hogy duplájára növeljem a megjelenéseid számát - fixíroztam.
- Miért csatlakoztál hozzá és aztán miért hagytad el? - A hűség kérdése még a munkaadók számára is kiemelkedően fontos, szóval erre muszáj lesz válaszolni.

Őszinte mosoly - Malfoy, császár vagy. Azt hiszem, soha ilyen simán még nem hazudtam senkinek. Granger tündérien naiv volt, pedig azt hinné az ember, ennyi év sötét oldal elleni küzdelem megedzette a kicsiny lelkét.
Biccentettem, bár a mosolyt nem viszonoztam, majd a következő kérdésre újabb bólintással feleltem, gondolatban tényleg rengeteget foglalkoztam velük tegnap óta, hogy minden részletet kitaláljak. Olyan személyleírást tudnék róluk adni, hogy ihaj.
Elvigyorodtam, majd megcsóváltam a fejem; Granger azt hiszi, nem tudom leolvasni az arckifejezését? Ez esetben nagyot tévedett, ugyanis ennyi erővel a homlokára is írhatta volna a gondolatait, fekete tintával, csak hogy jobban látsszon.
- Nem említetted, de átfutott a fejeden a gondolat, ne tagadd. A griffendéles nyíltságod egyszer még majd a sírba visz, semmit nem tudsz elrejteni - csóváltam meg a fejem kicsit lesajnálóan. Bezzeg mi, mardekárosok tökélyre fejlesztettük, hogyan kell palástolni az érzelmeket, nekünk ugyanis megtanították, hogy ez a siker titka.
Legszívesebben gyomorszájon rúgtam volna, női mivolta ellenére és ezúttal nem is rejtegettem ilyen irányú gondolataimat, úgyhogy ha Granger a szemembe pillantott és nem volt agyalágyult, rögtön megláthatta, mennyire nem értékelem a humorát.
Már épp felkészültem volna, hogy ismételten tegyek valami megjegyzést ahelyett, hogy rendes választ adjak, amikor valami furcsa szag ütötte meg az orrom.
- Te is érzed, Granger? - ráncoltam össze a homlokom, kivételesen tényleg nem arra mentem, hogy húzzam az időt. - Mintha valami égne...
A következő pillanatban megszólalt valami sziréna - mugli épületben voltunk, csak azoknak van ilyen hülyeségük -, majd a plafonon lévő fehér, műanyag izé (amiről később megtudtam, hogy spinklernek hívják varázstalan barátaink) tett egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy vizet locsoljon a szobára, de legfeljebb annyit ért el, hogy egy-két másodpercig a nyakunkba kaptuk a permetet, majd egy kattanással elállt. A helyzet kezdett egyre inkább nyugtalanítani, úgyhogy felálltam és az ajtóhoz léptem. A nyílászárót már füst ölelte körül, a szürke anyag pedig alatta és felette próbált bejutni a szobába.
Kinyitottam az ajtót, amivel először legfeljebb csak annyit értem el, hogy beengedtem az irdatlan mennyiségű füstöt és pár másodpercig csak köhögni tudtunk - Granger ugyanis már mellettem állt.

Pár bólogatás után elhagytuk a család-témát - Malfoy szerint minden bizonnyal örökre. Na, ahhoz nekem is lesz egy két szavam - amiket most el is mondtam neki a retardált gyerekek kapcsán.
- Jó, majd akkor szólj, ha a griffendéles nyíltságomat szenvedélyes szerelemnek hallucinálod, mert akkor bizony beindítom nálad a gyógyszeres kezelést - vettem fel a kesztyűt. A gyors témaváltás után máris a Voldemorthoz fűződő kapcsolatát elemezgettük - vagyis csak én próbálkoztam, mert hogy ő majdnem sokkot kapott a felháborodástól, az is tuti. De mint mondják, türelem rózsát terem, így Malfoy viszonylag gyorsan lehiggadt. Válaszadás helyett azonban valami nagyon váratlan megfigyelést közölt. Hirtelen én is éreztem, hogy valami nem stimmel: a spinklerek beindultak, de ezzel a vérszegény működéssel nem mentünk sokra. Malfoy roppant okosan beengedett egy halom füstöt, úgyhogy gyorsan rászóltam, hogy azonnali hatállyal csukja be az ajtót.
- Van zsebkendőd? - kérdeztem, miután végiggondoltam a helyzetet. Az esélyeink igen mókásak voltak: mivel a recepciónál beszedték mindenki varázspálcáját (nem akartunk elme roggyant és pálcával felfegyverzett betegekkel hadakozni - bár ezt a biztonsági előírás biztos szebben fogalmazta meg a tilos szó igénybevételével), a tűzet eloltani nem sok esélyünk maradt, szóval menekülni kellett. Az ajtón kisétálni nem lehetett (hacsak nem akartuk hagyni, hogy valaki roston sült varázslót vacsorázzon), szóval maradt az ablak és az alatta megbúvó menekülő lépcső. Szóval a tervek szerint bevizezzük a zsepiket, hogy ne kapjunk füstmérgezést, majd arra szépen letornásszuk magunkat. Adja az ég, hogy Malfoy elég jó kondícióba legyen fizikailag, hogy tudja mozgatni a létrákat.

- Nem hiszem hogy kell majd szólni, bizonyára észreveszed abból, ahogy kéjesen rád vetem magam - vigyorogtam, bár való igaz, a jelenetet elképzelve heveny émelygést kezdtem érezni. Még hogy én és egy sárvérű...!
Ő is méltóztatott észrevenni a füstöt, majd jó erélyesem rám is szólt, hogy legyek oly ügyes és csukjam be az ajtót, ha már voltam olyan marha hogy kinyitottam.
- Mert most jobb lett volna ha nem nyitom ki és kreatívan találgatjuk, mi történt? Legalább biztosak vagyunk a dolgunkban - replikáztam, bár megfordult a fejemben, hogy sem az idő, sem a körülmények nem megfelelőek arra, hogy egymás vérét szívjuk, úgyhogy a következő kérdésre nemes egyszerűséggel megráztam a fejem; nyár közepén nemigen hordtam magamnál ilyesmit, és ahogy észrevettem, Granger sem, úgyhogy nagyon innovatívan megtépkedtem egy kicsit az ingemet és egy pálcaintéssel bevizeztem, lovagiasan a nő kezébe nyomva az egyik anyagdarabot.
Az ablakhoz sétáltunk, de tökéletesen reménytelennek tűnt, hogy arra bárhogy is lejussunk; hetedik emelet, az utca tele muglikkal. Valami más megoldást kellett keresnünk, ergó vagy bent égünk, vagy az ajtót választjuk.
Személy szerint az utóbbit preferáltam.
Újra elvégeztük az ajtóhoz lép- kinyit-beenged egy kiló füstöt rituális mozdulatsorát, majd megpróbáltam eltakarítani a látásunkat ellehetetlenítő szürkeséget - és nem ment. Megpróbáltam másodszorra is a varázslatot, de az nemhogy használt volna, ha lehet, csak még sűrűbb lett tőle a füst, bár talán ezt a részét csak képzeltem.
Akárhogy is, nem szerencsétlenkedtem tovább, hanem megfogtam Granger kezét - ha ketten halunk meg, az mégis üdítőbb - és vakon elindultam egy irányba, úgysem volt sok lehetőségünk válogatni.

Malfoy válasza megmosolyogtatott. Nem tudtam elképzelni magunkat, ahogy teljes lelkesedéssel egymásba gabalyodunk. Alapból az a kép, hogy Draco kéjesen ráveti magát bárkire is... Na, maradjunk annyiban, hogy a sápadt, szőke ex-halálfaló nem holmi latin szerető.
Aztán viszont kénytelen voltam visszaterelni a gondolataimat az aktuális történésekhez, mert a füst, majd a még több füst megzavarták a találkozót.
- Ja, biztosak vagyunk benne, hogy gyorsan fogy az oxigén! - toltam le, de az agyam máris a megoldáson pörgött. Zsepink nincs, természetesen, de a férfi hajlandó feláldozni az ingét. Az anyag hasadása, segít jobban összeszednem magam. Nem állok neki kibukkanó izmokat sasolni, csak gyors hálaimát motyogok Merlinnek, hogy nem egy teljesen retardált emberrel keveredtem ebbe a helyzetbe. Sosem ismertem el Malfoy-t semmilyen téren, de azért nem volt ostoba, és ez most jól jött. Ráadásul nem kellett neki kiselőadást tartanom, hogy mi a teendő ilyen helyzetekben.
Az ablak felé nem volt értelme araszolni, így maradt az ajtó és a töménytelen füst. Malfoy varázslata eredménytelen volt és ami jobban aggasztott, hogy az enyém is. Aztán nem volt időm ezen gondolkozni, mert Draco megragadta a kezem - ami határozottan példátlan eset volt a történelemben! - és elkezdett kifelé húzni.
- Várj... ne... inkább arra... - köhögtem-hörögtem neki. Mivel határozottan nagy kihívás volt levegőt venni is, ezért kiabálásról szó sem lehetett, így most sikerült olyan közel állnom hozzá és főleg a füléhez, amennyire csak kellett - közben pedig a szabad kezemmel mutogattam arra, amerre a lépcsőket sejtettem. Ember nem volt a közelünkbe, és egyelőre tüzet sem láttam - viszont egyre melegebb lett, ami nem sok jót jelentett.

- Pofát befog, inkább tűnjünk el innen - morogtam idegesen, majd a vizes anyagdarabot az orrunk elé szorítva megindultunk kifelé.
Üdítő lett volna, ha Granger esetleg most nem vitatkozik, hanem életében egyszer hallgat rám, bár tény, ő jobban ismerte az épületet, tehát követtem az utasításait és elindultam a mutatott irányba.
Próbáltam nem törődni vele, hogy a füst marja a szemem és a tüdőm egyaránt, ahogy azzal sem, hogy egyre melegebb lett és csak találgatni tudtunk, merre megyünk.
Köhögve, a füsttől könnyes szemmel botorkáltunk a földszint felé, többször is megbotolva a szőnyegben. Reményeim szerint a lépcső felé tartottunk, ám kénytelenek voltunk megtorpanni az előttünk felcsapó lángok miatt. Hátrahőköltem, magammal rántva Grangert is, megpróbálkoztunk egy másik iránnyal. Egyre erősebben szorítottam Granger csuklóját, nem akartam elveszteni, elvégre ő tudta pontosan, merre kell mennünk, hiszen ez az ő munkahelye volt - most már szigorúan múlt időben.
Hallani lehetett, ahogy az ablakok kitörnek a hő miatt. Egyre gyorsabban mentem, csak azért, hogy pár méter után újabb lángokba botoljunk, lassacskán pedig éreztem, ahogy a pánik jeges marka összeszorítja a torkom. Be vagyunk kerítve.
A legközelebbi ajtóhoz fordultam, majd kinyitottam, sokkal rosszabb már úgysem történhetett volna...

A folyosón próbáltunk előre jutni, de a füst teljesen ellehetetlenítette az előre haladást. Mikor sikerült Malfoyt jó irányba terelnem, tovább vonszolt, ám nem értem rá jelezni neki, hogy lassan a csuklóm is elroppantja, annyira szorongatja a karom. Valahogy a túlélés most fontosabb volt... Az esélyeink igen rosszak voltak, mivel a tűz fokozatosan elvágott minden menekülési utat. Malfoy végül az egyik tárgyalóterembe rángatott be, ami valami csoda folytán még nem lángolt. Némi köhögési-könnyezési roham után, amit csak az asztalba kapaszkodva sikerült állva kibírnom, körbenéztem. Az ablak.
- Gyere. - húztam az ablak felé. Értetlen tekintete láttán kénytelen voltam elmagyarázni neki az egyetlen menekülési lehetőségünket.
- A tűzet nem tudjuk eloltani - ziháltam, miközben görcsösen erőlködtem, hogy az egyik széket megemeljem és kidobjam az ablakon, hogy a műveletet ne az üvegen keresztül kelljen majd megcsinálnunk.
- Szóval most szépen lelebegtetlek, és te lentről lelebegtetsz engem - vázoltam a dolgot. Még akár működhet is. Jó, Malfoy nem a segítőkészség mintaképe, de mégis a páciensem, és mint ilyen, felelősséggel tartozom érte. Csak nem hagy bent égni. Ugye nem?
Már emeltem is a karom, hogy kimondjam a Mobilicorpust - nincs időnk lacafacázni.

Minden út elzártnak tetszett, de az utolsó reményünk - az ajtó - szerencsét hozott. Lövésem nem volt, ide speciel hogyan nem jutott be a tűz de nem értem rá azzal foglalkozni, túlságosan lekötött, hogy újra megtanuljak lélegezni. Bár ide is elért a füst, jóval vékonyabb rétegben volt jelen, mint ahonnan jöttünk, úgyhogy igazi felüdülést nyújtott.
Miután kihörögtük magunkat, Granger az ablak felé terelgetett. Tulajdonképpen totálisan ugyanaz volt a helyzet, mint néhány perccel ezelőtt, amikor ez az egész elkezdődött, egy különbséggel: mivel a terem az épület másik oldalán helyezkedett el, az utcán senkit nem láttunk.
- Zseniális - motyogtam, a tüzet tényleg nem tudtuk eloltani, de nem kellett hozzá Granger, hogy ezt én is felfogjam.
Már ismét tiltakoztam volna, hogy kijelentsem, én megyek előre, de Granger belém fojtotta a szót a felemelt pálcával, sietni is jó lett volna vita helyett, úgyhogy kimásztam az ablakon - nem kockáztattam meg, hogy rá hagyjam a szobából kilebegtetés művészetét, túl sok volt az éles üvegdarab. Miután Granger jelzett, elengedtem a támasztéknak használt ablakpárkányt és imádkozni kezdtem, hogy a nő hazudtolja meg önmagát és ne bénázzon, mert mindkettőnk élete múlik rajta.
A nagy igyekezetben talán a szememet is becsuktam, máig sem tudom, mindenesetre egy hirtelen zökkenéssel a talajon találtam magam, a varázslat megszűnése miatt pedig kis híján nagyon kecsesen orra estem, így mire felnéztem, Granger már ki is mászott a párkányra, úgyhogy rajtam volt a sor, hogy ügyeskedjek.

Ha előbb tudtam volna, hogy ahhoz, hogy egy Malfoyt együttműködésre bírjak, csak némi tüzes helyzetre van szükségünk, hát tuti már elsőben felgyújtottam volna ezt a tökfilkót! Na, de a lényeg az volt, hogy mire a tárgyalóba értünk, Draco már kezes bárányként dolgozott velem és nem is nagyon tiltakozott, mikor közöltem vele a tervem. Mondjuk nem is vártam el tőle, hogy élénken tiltakozzon az életét megmentő műveletek ellen. Nem griffendéles volt, és ezt nem vethettem a szemére. Óvatosan lelebegtettem, de mindehhez egyre nagyobb koncentráció kellett, hiszen egyre nagyobb hullámokban tört rám a rosszullét. Szédültem és már tisztán se láttam rendesen, így Malfoy landolását kicsit elmértem és az utolsó 1-2 métert már gyorsabb tempóban tette meg, mint akarta volna - de úgy vélem, hat és fél emelet zuhanást spóroltam neki, egy szava sem lehetett!
Ekkorra már egyre nehezebben lélegeztem, hiszen a tűz eddigre eljutott a tárgyaló ajtajáig. Utolsó erőfeszítésként felkapaszkodtam az ablakba (menet közben sikerült az egyik üvegszilánkot megmarkolnom), ám aztán elsötétült előttem a világ, és megkezdtem a lefelé való utazást.

- Hidd el, Mio, annyira jó lenne... - győzködött tovább Ron; már több, mint fél órája rágta a fülem! Nem értem, miért nem bírta felfogni a vörös üstöke alá szorult sütnivalóval, hogy eszem ágában sem volt vele és Pansy-vel páros randira menni, főleg, hogy ez részemről bizony vakrandi lett volna. Ha már itt tartottunk, neki is csak a második alkalom lett volna Pansyvel, szóval nekem ott aztán semmi keresnivalóm nem volt, pláne, hogy gyűlöltem azt az agyatlan cicababát. Ha Ron erre vágyott, tőlem aztán nyugodtan viselhette a következményeket, de ezt nélkülem is meg lehetett oldani. Az én páromat "férfiasnak és hűségesnek" jellemezte, magyarán sanszosan nagydarab volt, kopasz, sörhasú és folyton a tévét nézte. Na, ebből én ugyan nem kérek!
- Hidd el, Ron, nem kell ott lennem, hogy fogjam a kezed, vagy tartsam a gyertyát, mikor eljuttok a második szintig - feleltem mérgesen. Már láttam, hogy szóra nyitotta volna a száját, mikor közbevágtam:
- És most megköszönném, ha elmennél. Mindjárt jön a következő páciensem - kezdtem el erélyesen az ajtó felé terelni korábbi szívszerelmemet. Persze, nem sikerült a manőver, ugyanis még mielőtt elértük volna az ajtót, rövid kopogás után Malfoy szőke tincsei jelentek meg a szobában. Jellemző, Maja biztos a körmét lakkozta vagy telefonált...máskülönben nem csatangoltak volna a betegeim mindenfele, ahogy nekik tetszett. Meg fogom ölni! Mármint Maját, nem Malfoyt....hmm...ez az utóbbi gondolat nem is hangzott olyan borzasztóan!
Villámgyorsan abbahagytam Ron kifelé lökdösését, amitől a férfi annyira megingott, hogy kénytelen voltam a rajta lévő ingnél fogva kiegyensúlyozni, nehogy pont Malfoy előtt nyalja fel a földet. Sütött rólam a profizmus - csak Malfoy kárörvendő fejére kellett néznem, és láttam, nem állja majd meg az esetet szó nélkül!
- Mr Weasley – köszöntötte Ront gunyoros udvariassággal, szívélyes mosolyt öltve. - Ha megzavartam valamit, visszajöhetek később, folytassátok nyugodtan. Látom, Granger már nem bírja kivárni, hogy letéphesse a gönceidet - vigyorgott, majd látványosan sarkon fordult és kivonult a szobából, becsukva az ajtót maga mögött.
Ron arca természetesen olyan árnyalatúvá vált, mint a haja és bénán habogott valamit.
- Mio, ez...ugye....nem...? - kérdezte, miközben továbbra is lelkesen imitált egy partra vetett halat.
- Ronald Bilius Weasley, mindenképpen ma akarod tönkretenni az életem?! - vontam kérdőre felháborodottan, de kísértetiesen abban stílusban, amit Mrs. Weasleytől lestem el. Voltak előnyei is, hogy évekig az Odúban töltöttem a nyarakat. Nem elég, hogy emiatt a randi dolog miatt az idegeimen tandemezett Pansyvel (akinek ehhez a tényhez még csak személyesen jelen sem kellett lennie!), de most még Draco előtt is sikerült kínos helyzetbe hoznia. Nem mintha az ex-mardekárosnak nem lett volna így is lesújtó véleménye róla.
- Kifelé! - pateroltam ki a második legfiatalabb Weasleyt a szobából, egy mély levegő után. Aztán behívtam Malfoyt, akinek a képéről legszívesebben letöröltem volna azt a fensőbbséges kifejezést. De mivel megígértem, hogy mostantól semmilyen módon nem taposok bele az érzékeny kis lelkébe, hát udvarias, ám távolságtartó hangon kezdtem:
- Sajnálom az előbbi incidenst. Foglalj helyet - intettem a múltkori alkalommal használt szék felé. Közben én is helyet foglaltam és máris feltettem az első kérdést, hogy ne pazaroljam egyikünk idejét sem.
- Hogy vagy mostanában?

Már vártam, hogy odabentről felhangozzanak az elfojtott nyögések és a gyönyör egyéb kifejezői, de csak párbeszéd halk moraja ütötte meg a fülem. Igaz, érteni nem sokat értettem, mindössze néhány kihangsúlyozott részletet, mint például Granger (minden bizonnyal egyébként csodálatos) életének tönkretétele.
Nem sokkal később nyílt az ajtó és egy igencsak zilált Hermione Granger taszigálta ki a téglavörös pofázmányú Weasleyt. Rávigyorogtam a rőt hajú srácra, döbbent arca egyszerre okozott kielégítő és frusztráló érzést. Ékesen beszélt arról, hogy a nő nem rohant hozzá a hírrel, hogy engem fogad a rendelőjében, viszont ezzel a kis incidenssel tudomást szerzett arról, hogy pszichológushoz járok, ami finoman szólva is kínos. Még akkor is, ha nem én aggódok a mentális és emocionális világomért, csak a munkaadóm szeretné felmérni az állapotomat és képességeimet. Bár ha számba vesszük Weasley értelmi képességeit, kételkedtem benne, hogy egyáltalán tudja, mit jelent a pszichológus szó.
Granger vezénylésével befáradtam a szobába, ismételten jót vigyorogva távolságtartó, hideg hangján.
- Á, igazán nincs probléma. A hormonoknak nem lehet parancsolni... - Alig álltam meg, hogy ne röhögjem el magam, de remek önkontrollomat bizonyítja, hogy nem tettem.
A székhez sétáltam, helyet foglalva a nővel szemben, majd egy kampánymosolyt megejtve válaszoltam:
- Remekül, munkára tökéletesen készen állva.
- Most jut eszembe, nem is kérdeztem, milyen munkára akarsz jelentkezni - váltott témát, gondolom hogy ne kelljen a további szívózásaimat hallgatnia. Tény, valószínűleg ott voltak a fiókjában az irataim, biztos azt akarta tudni, én mit válaszolok, mintha annak annyira nagy jelentősége lenne.
- Nem, tényleg nem kérdezted – adtam neki igazat és fontolgattam, hogy ennyiben hagyom a dolgot, mindössze azért, hogy idegesítsem, végül mégis folytattam, elvégre úgyis kideríti, ha akarja...akkor meg totál mindegy. - Egyébként az amneziátoroknál szeretnék elhelyezkedni a minisztériumban - jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Testhezálló munka lenne; nem ülök aktákat tologatva, de igazából arra se kényszerülök, hogy hallgassam az emberek hülyeségét - csak annyi a dolgom hogy megyek, kitörlöm néhány mugli emlékét, adminisztrálom és boldogan felveszem a fizetésem.
- Jó választás – bólintott. – De egyáltalán, miért akarsz dolgozni? - faggatott. A pohara karimája fölül sandított rám, majd mikor észrevette, mit csinál, szépen letette az ominózus étkészleti darabot, helyette elővarázsolt egy adagot nekem is, amit jobbnak láttam visszautasítani, elvégre ki tudja, mit rakott bele.
- Miért ne? Nem ülhetek egész nap otthon, az a nők dolga - fintorogtam. Naná, hogy nem fogom bevallani, hogy lassan földönfutóvá válnék ha most nem kezdenék neki az aktív pénzkereséshez, ahogy abba sem avattam be, hogy nincs örökségem és a családom tökéletesen levette rólam a kezét.
- Tabitha nem dolgozik? - érdeklődött apró fintorral az arcán. Egyszerű volt értelmezni a szemében látottakat, szinte hallottam a szavait, ha kicsit megerőltettem magam: Micsoda ódivatú elképzelés, hogy a nőknek folyton otthon kell ülni és férjük minden óhaját teljesíteni; hülye hímsoviniszta aranyvérű fráter.
- Nem, ő nem dolgozik, otthon van a gyerekekkel. Mert, te? Te miért akartál pszichológus lenni? - Nehogy azt higgye, hogy kezében van az irányítás.
- Szeretem a kihívásokat - vigyorodott el, majd még szélesebbre húzódott a görbe az arcán a következő mondatnál:
- De gondolom, örülsz neki. Enélkül aligha ülnénk ilyen békésen beszélgetve.
- Hát hogyne - mosolyogtam egy magyar mennydörgő bájával; természetesen örültem neki, a minap egészen sokszor emlegettem az édesanyját is, többnyire utcasarkok keretei között.

- Miért gondolod úgy, hogy "az asszonynak otthon a helye"? – tértem vissza az előző témára, közömbös arccal. Ha már a felesége otthon dekkol egész nap, csak van valami jó magyarázata rá. Az egy dolog, hogy szerintem erről a beidegződéséről csak az elfuserált családi élete volt okolható, de az ő véleménye volt fontos, nem az enyém.
- Talán mert ha nem lenne otthon, nem lenne aki vigyázna a gyerekekre? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérdőjeleztem volna meg. - Egyébként ő tökéletesen rendben van vele, nem mindenki olyan karrierista, mint te.
- Nem tudtam, hogy ilyen családcentrikus vagy - mosolyodtam el, ezúttal bántó szándék nélkül. Egészen úgy éreztem, hogy ez a Tabitha egészen átformálta Malfoyt - mert az fix, hogy nem Luciusnak és Narcissának köszönhette ezeket az elképzeléseket. Így aztán gyorsan a gyerekek felé tereltem a témát.
- Hány évesek a gyerekek? – kérdeztem, kicsit elfintorodva a gondolatra, hogy biztos nagyon üdítő lehet a feleségének egész nap pelenkázni, gügyögni, játszani két gyerekkel, miközben Malfoy élvezi az életet. Felemelő lehet, tényleg.
- Nyolc hónaposak. Ikrek – érkezett a tömör, pontos válasz.
- Sokat vagy velük? - kérdeztem, és a mosoly már annak a huncut elképzelésnek szólt, ahogy Malfoy gyerekekkel játszik. Látszott az arcán, hogy most az összes mugli rokonomat ékesen átkozza gondolatban, édesanyámmal kezdve. Minden bizonnyal nem volt ínyére a család téma, már előzőleg sem kedvelte különösebben, azóta pedig csak nőhetett mérhetetlen szeretete irántam.
Apropó, ha már a mugliknál járunk:
- Mi bajod van a muglikkal? - majdnem hozzátettem a sárvérűeket is, de szerintem azt még ő is személyeskedésnek érezte volna. Na, de egyszerre csak egy berögződést elemezzünk, elég nagy kihívás az is nekünk.
- A kérdésben már benne volt a válasz. Az a tény, hogy muglik. Mert semmi haszna, hogy létezzenek, mégis bujkálni kényszerülünk előlük. Most áruld el: miért lenne rosszabb a világ nélkülük? De persze én is megtanultam a leckémet, hisz ismersz. Kétszer ugyanazt a hülyeséget nem követem el – utalt egyértelműen a Sötét Nagyúrhoz fűződő viszonyára.
- Tudod, muglik nélkül jóval kevesebben lennénk. A vérfertőzés meg sosem vezetett jó eredményre, gondolj csak a sok értelmi és/vagy testi fogyatékos gyerekre... - próbáltam elmagyarázni a dolgokat érthető oldalról. Aztán leesett: Malfoy is egy az aranyvérű vérfertőzéssel létrejött félkegyelmű gyerekek közül. Hát ez aztán sok mindent megmagyaráz...
- Nem, még mielőtt nagyon beleélnéd magad, engem nem vérfertőzéssel hoztak össze - húzta el a száját, a gondolataimra válaszolva, ami azért elég idegesítő.
- Egy szóval sem említettelek téged. Tudom, azt hiszed, a világ körülötted forog, és ezt támasztja alá neked a találkozásaink biztosította lehetőség is, de nem, nem gondolok rád 24/7-ben - improvizáltam rögtön, mintha nem gondoltam volna semmi ilyesmire.
- Nem említetted, de átfutott a fejeden a gondolat, ne tagadd. A griffendéles nyíltságod egyszer még majd a sírba visz, semmit nem tudsz elrejteni - csóválta meg a fejét kicsit lesajnálóan. Bezzeg ők, a nagy mardekárosok tökélyre fejlesztették, hogyan kell palástolni az érzelmeket, nekik ugyanis megtanították, hogy ez a siker titka, mi? Cöh.
- Jó, majd akkor szólj, ha a griffendéles nyíltságomat szenvedélyes szerelemnek hallucinálod, mert akkor bizony beindítom nálad a gyógyszeres kezelést - vettem fel a kesztyűt.
- Nem hiszem hogy kell majd szólni, bizonyára észreveszed abból, ahogy kéjesen rád vetem magam – vigyorgott.
Malfoy válasza megmosolyogtatott. Nem tudtam elképzelni magunkat, ahogy teljes lelkesedéssel egymásba gabalyodunk. Alapból az a kép, hogy Draco kéjesen ráveti magát bárkire is... Na, maradjunk annyiban, hogy a sápadt, szőke ex-halálfaló nem holmi latin szerető.

- Elmeséled a kapcsolatotokat? - kérdezte egy kis szünet után. Először le sem esett, mire gondolt, csak egy rövid agytorna után jöttem rá, hogy visszatértünk az előző témánkhoz, vagyis a Nagyúrhoz.
Amikor ezt sikerült felfognom, a hatás sem maradt el - a kezem szinte remegett az idegtől és jó néhány mély levegőt kellett vennem ahhoz, hogy képes legyek emberi módon megszólalni. Ez nem olyasmi volt, amibe egy ilyen beleüthette az orrát, nem olyasmi, amit az évek elteltével fel kellett hánytorgatni és nem olyasmi, amit képes lenne megérteni. Bőven átlépte a hatáskörét, megengedhetetlen módon.
- Tudod, Granger, elsőben szerettelek legjobban, amikor a lapátfogaid miatt egy darabig nem tudtál beszélni - jegyeztem meg válasz helyett, gunyoros mosollyal emlékeztetve az esetre, és magamat is megleptem, amikor folytattam. - Amnesztiát kaptunk mindannyian, akik még időben maguk mögött hagyták a Nagyurat, és egy ígéretet, miszerint senki nem hánytorgathatja fel nekünk korábbi tetteinket. Ez alól még te sem vagy kivétel, Granger, akármennyire is rajtad múlik az állásom. Nincs jogod ilyet kérdezni.
- Való igaz. De nekem tudnom kell két igen fontos dolgot, bármennyire is nem akarsz róla beszélni. Normális esetben ezt csak a tizedik alkalom után kérdezném meg, de gondolom nem akarod, hogy duplájára növeljem a megjelenéseid számát - fixírozott.
- Miért csatlakoztál hozzá és aztán miért hagytad el? –
Legszívesebben gyomorszájon rúgtam volna, női mivolta ellenére és ezúttal nem is rejtegettem ilyen irányú gondolataimat, úgyhogy ha Granger a szemembe pillantott és nem volt agyalágyult, rögtön megláthatta, mennyire nem értékelem a kérdéseit.
Már épp felkészültem volna, hogy ismételten tegyek valami megjegyzést ahelyett, hogy rendes választ adjak, amikor valami furcsa szag ütötte meg az orrom.
- Te is érzed, Granger? - ráncoltam össze a homlokom, kivételesen tényleg nem arra mentem, hogy húzzam az időt. - Mintha valami égne...
A helyzet kezdett egyre inkább nyugtalanítani, úgyhogy felálltam és az ajtóhoz léptem. A nyílászárót már füst ölelte körül, a szürke anyag pedig az alatta és felette lévő aprócska résen próbált bejutni a szobába.
Kinyitottam az ajtót, amivel először legfeljebb csak annyit értem el, hogy beengedtem az irdatlan mennyiségű füstöt és pár másodpercig csak köhögni tudtunk - Granger ugyanis már mellettem állt.
- Van zsebkendőd? – kérdezte, amikor megtárgyaltuk, mekkora marha vagyok, amiért beengedtem egy halom füstöt, majd jobb belátásra tértünk és rájöttünk, legalább ebben a pillanatban nem egymás vérét kellene szívnunk.
Megráztam a fejem, nyáron nemigen szoktam ilyesmit magamnál hordani, és ahogy észrevettem, Granger sem, úgyhogy nagyon innovatívan megtépkedtem egy kicsit az ingemet és egy pálcaintéssel bevizeztem, lovagiasan a nő kezébe nyomva az egyik anyagdarabot.
Az ablakhoz sétáltunk, de tökéletesen reménytelennek tűnt, hogy arra bárhogy is lejussunk; hetedik emelet, az utca tele muglikkal - így valami más megoldást kellett keresnünk, ergó vagy bent égünk, vagy az ajtót választjuk.
Személy szerint az utóbbit preferáltam.
Újra elvégeztük az ajtóhoz lép- kinyit-beenged egy kiló füstöt rituális mozdulatsorát, majd megpróbáltam eltakarítani a látásunkat ellehetetlenítő szürkeséget - és nem ment. Megpróbáltam másodszorra is a varázslatot, de az nemhogy használt volna, ha lehet, csak még sűrűbb lett tőle a füst, bár talán ezt a részét csak képzeltem.
Akárhogy is, nem szerencsétlenkedtem tovább, hanem megfogtam Granger kezét - ha ketten halunk meg, az mégis üdítőbb - és vakon elindultam egy irányba, úgysem volt sok lehetőségünk válogatni.

Zsepink nincs, természetesen, de a férfi hajlandó feláldozni az ingét. Az anyag hasadása segít jobban összeszednem magam. Nem állok neki kibukkanó izmokat sasolni, csak gyors hálaimát motyogok Merlinnek, hogy nem egy teljesen retardált emberrel keveredtem ebbe a helyzetbe. Sosem ismertem el Malfoyt semmilyen téren, de azért nem volt ostoba, és ez most jól jött. Ráadásul nem kellett neki kiselőadást tartanom, hogy mi a teendő ilyen helyzetekben.
Az ablak felé nem volt értelme araszolni, így maradt az ajtó és a töménytelen füst. Malfoy varázslata eredménytelen volt, és ami jobban aggasztott, hogy az enyém is. Aztán nem volt időm ezen gondolkozni, mert Draco megragadta a kezem - ami határozottan példátlan eset volt a történelemben! - és elkezdett kifelé húzni.
- Várj... ne... inkább arra... - köhögtem-hörögtem neki. Mivel határozottan nagy kihívás volt levegőt venni is, ezért kiabálásról szó sem lehetett, így most sikerült olyan közel állnom hozzá és főleg a füléhez, amennyire csak kellett - közben pedig a szabad kezemmel mutogattam arra, amerre a lépcsőket sejtettem. Ember nem volt a közelünkbe, és egyelőre tüzet sem láttam - viszont egyre melegebb lett, ami nem sok jót jelentett.
Mikor sikerült Malfoyt jó irányba terelnem, tovább vonszolt, ám nem értem rá jelezni neki, hogy lassan a csuklóm is elroppantja, annyira szorongatja a karom.
Próbáltam nem törődni vele, hogy a füst marja a szemem és a tüdőm egyaránt, ahogy azzal sem, hogy egyre melegebb lett és csak találgatni tudtunk, merre megyünk.
Köhögve, a füsttől könnyes szemmel botorkáltunk a földszint felé, többször is megbotolva a szőnyegben. Reményeim szerint a lépcső felé tartottunk, ám kénytelenek voltunk megtorpanni az előttünk felcsapó lángok miatt. Megfordultunk, másik irányt keresve.
Egyre gyorsabban mentünk, csak azért, hogy pár méter után újabb lángokba botoljunk, lassacskán pedig éreztem, ahogy a pánik jeges marka összeszorítja a torkom. Be vagyunk kerítve.
Malfoy legközelebbi ajtóhoz fordult majd kinyitotta, az egyik tárgyalóterembe rángatott be, ami valami csoda folytán még nem lángolt. Némi köhögési-könnyezési roham után, amit csak az asztalba kapaszkodva sikerült állva kibírnom, körbenéztem. Az ablak. Tulajdonképpen totálisan ugyanaz volt a helyzet, mint néhány perccel ezelőtt, amikor ez az egész elkezdődött, egy különbséggel: mivel a terem az épület másik oldalán helyezkedett el, az utcán senkit nem láttunk, nem mintha most már számított volna, hány mugli lát minket.
- Gyere. - húztam az ablak felé Malfoyt. Értetlen tekintete láttán kénytelen voltam elmagyarázni neki az egyetlen menekülési lehetőségünket.
- A tüzet nem tudjuk eloltani - ziháltam, miközben görcsösen erőlködtem, hogy az egyik széket megemeljem és kidobjam az ablakon, hogy a műveletet ne az üvegen keresztül kelljen majd megcsinálnunk.
- Zseniális – motyogta, de legalább további hozzáfűznivalója nem volt, mindössze emlékeztetett rá, hogy nem gondolja magát retardáltnak és erre a következtetésre ő is rájött.
- Szóval most szépen lelebegtetlek, és te lentről lelebegtetsz engem - vázoltam a dolgot. Még akár működhet is. Jó, Malfoy nem a segítőkészség mintaképe, de mégis a páciensem, és mint ilyen, felelősséggel tartozom érte. Csak nem hagy bent égni. Ugye nem?
Már emeltem is a karom, hogy kimondjam a Mobilicorpust - nincs időnk lacafacázni.
Ha előbb tudtam volna, hogy ahhoz, hogy egy Malfoyt együttműködésre bírjak, csak némi tüzes helyzetre van szükségünk, hát tuti már elsőben felgyújtottam volna ezt a tökfilkót…kezes bárányként dolgozott velem és nem is nagyon ellenkezett, mikor közöltem vele a tervem. Mondjuk nem is vártam el tőle, hogy élénken tiltakozzon az életét megmentő műveletek ellen. Óvatosan lelebegtettem, de mindehhez egyre nagyobb koncentráció kellett, hiszen egyre nagyobb hullámokban tört rám a rosszullét. Szédültem és már tisztán se láttam rendesen, így Malfoy landolását kicsit elmértem és az utolsó 1-2 métert már gyorsabb tempóban tette meg, mint akarta volna - de úgy vélem, hat és fél emelet zuhanást spóroltam neki, egy szava sem lehetett!
Ekkorra már egyre nehezebben lélegeztem, hiszen a tűz eddigre eljutott a tárgyaló ajtajáig. Utolsó erőfeszítésként felkapaszkodtam az ablakba (menet közben sikerült az egyik üvegszilánkot megmarkolnom), ám aztán elsötétült előttem a világ, és megkezdtem a lefelé való utazást.