Az ötödik találkozás

Nem tudom, hanyadik csípésnél sikerült végre felébrednem, de akárhogy is, nem nagyon akarózott felkelnem - még a szememet sem nyitottam ki, csak egy karcsapással arrébb hessegettem a tollas betolakodót és próbáltam figyelmen kívül hagyni az akcióit, amellyel próbált eltéríteni a célomtól, vagyis hogy sikerüljön visszaaludnom.
Amikor azonban további negyedórás küzdelem során többször is alulmaradtam a harcban, úgy döntöttem, legalább arra veszem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem és megnézzem mi ennyire sürgős.
Első reakcióként vissza is hőköltem, ugyanis egyből két bagollyal találtam szembe magam, tehát megfogalmazódott bennem a gyanú, hogy talán egy igen jól sikerült este utóhatásait élvezem, de végül arra a megállapításra jutottam, hogy két teljesen különböző szárnyast látok, így minden további nélkül begyűjtöttem a leveleiket. Ha pedig már az álmot is kiverték a szememből, engedélyeztem azt a luxust is, hogy elolvassam az irományokat.
Az egyik Grangertől jött, két pillantással futottam át mindössze, ennyi elég volt leszűrni a lényegesebb információkat, a következő azonban egy sokkal problémásabb levél volt. Már a hivatalos pecsét biztosított róla, hogy semmi jóra nem számíthatok, a G-vel kezdődő és ringottsra végződő feladó pedig semmi kétséget nem hagyott efelől.
Feltéptem a borítékot, pedig igazán nem volt ok a sietségre, pontosan tudtam, mit találok benne, legfeljebb az időkorlátot nem tudtam volna pontosan megmondani. Utolsó figyelmeztetés, holnap délig hagyjam el a házat.
Idegesen gyűrtem apró gombócra a pergament, majd érzelmesen belerúgtam az ágy szélébe, aminek annyi lett a következménye, hogy kissé bicegősen készültem neki az újabb találkozónak, valamint számos összeroppantott pohár látta kárát a dühömnek. Végül valahogy mégis kiverekedtem magam a házból anélkül, hogy szétvertem volna a berendezést - pedig bevallom, nagy volt a késztetés -, és valahogy Grangerhez is elkeveredtem. Kopogás gyanánt megrúgtam az ajtaját, majd még azelőtt benyitottam, hogy meghallottam volna a "szabad" jelzést. Igen, pontosan úgy viselkedtem, mint valami feldühített kamaszfiú, de nem különösebben zavart a gondolat.
Eszembe sem jutott, hogy ez az utolsó találkozónk Grangerrel.

Kicsit fáradt voltam: nem sikerült még kihevernem a múltkori kórházi éjszakát - persze ezt az sem segítette, hogy az azóta a rémálmok között töltött időm jelentősen megnövekedett. Mármint adott egy igen sokkoló élmény, egy átvirrasztott éjszaka, és aztán az igen sokkoló élmény újraélése a következő két éjjel. Mit ne mondjak, imádok úgy ébredni, hogy fürdök az izzadságban, és sikítva ébredek, mert Dracót láttam meghalni álmomban. Feldobja az ember napját.
De ma túl leszünk az utolsó találkozáson, szóval igyekeztem csinosan felöltözni - persze, úgyse veszi észre, csak nekem van olyan tévképzetem, hogy legalább legyen egy "szép emléke" rólam. A fokozott kávé bevitel viszont elengedhetetlen volt az ébren maradáshoz - így mikor a férfi berobbant a szobámba, pont ezt az életet mentő nedűt kóstolgattam: azt hiszem, ma már a harmadik csészénél jártam. A szőke becsörtetett a szobába, és levetette magát a szokásos székére. Én pedig elkönyveltem magamban, hogy nagyot fejlődhettem a telepatikus kommunikáció terén, ugyanis se a "szabad", se a "foglalj helyet" nem hagyta el a szám, ám a dolgok mégis megtörténtek.
- Mi történt? - tértem át a szokványosabb kommunikációs csatornára, mert Draco továbbra is olyan dúvad tekintettel méregetett, hogy ha bika lett volna, már rég felöklelt volna. Az csak nem zavarta ennyire, hogy nem hagytam magára a kórházban. Ugye?
- Ez az utolsó hivatalos találkozónk, így itt az ideje a kiértékelésnek. Hogy érezted magad? - próbáltam nekivágni a hivatalos feladatnak. Kíváncsi voltam, mit mond majd - bár azt hiszem, nem bízhattam túl kedvező véleménybe.

Egy pár pillanatig szótlanul méregettem, bár nem sok jót olvashatott ki a szememből, ugyanis rögtön visszavonulót fújt, én pedig győzelmem teljes tudatában kezdtem kissé lenyugodni. Azért eltelt jó néhány perc a levél érkezése óra, tehát épp itt volt az ideje, hogy lehiggadjak.
Szinte kénytelen voltam ráülni a kezemre annak érdekében, hogy megakadályozzam, hogy a homlokomra csapjak a felismeréstől - ma látom utoljára Hermionét, talán örökre. Ez valahogy furcsa, üres érzéssel töltött el, de még túlzottan a reggeli történtek hatása alatt álltam, így nemigen foglalkoztam a dologgal. Ami azt illeti, semmivel nem tudtam kifejezetten foglalkozni.
Végül azonban úgy döntöttem, nem érdemes tovább magamban tartani a dolgot, elvégre Granger úgyis értesülne róla valahogy, ha más nem a szennylapok kisbetűs részéből, tehát akár meg is oszthattam vele a problémát.
Válasz helyett tehát kihalásztam a zsebemből a kis galacsint, majd Granger elé hajítottam - a pergamengombóc végiggurult az asztalon, aztán megállt a nő előtt, aki így kibonthatta.
- Remekül érzem magam - tettem hozzá kísérőként, nem enyhe cinizmussal.

Válaszol csak felém gurította a zsebéből előhalászott galacsint. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet - nem tudom, mit akart azzal a koszos papírgolyóval, de azért értékeltem, hogy nem hozzám vágta, hanem ilyen diszkréten juttatta el hozzám. Kortyoltam még egyet a kezemben lévő koffein bombából, majd letettem a csészét és megfogtam a "búcsúajándékot" és kibontottam. Az elmúlt éjszakák alváshiányának köszönhetően jóval lassabban fogtam csak fel, hogy egy hivatalos végzést olvasok, ami felszólította a Szalamandra út 32 alatt lakó Draco Malfoyt, hogy holnap délig hagyja el a lakását. Értetlenül meredtem a papírra, és közben megpróbáltam működésre bírni az agyam. Kicsit lassan, de végre beúsztak képek, tisztult a köd: szóval nem sikerült időben megkapnia a munkát, nincs elég pénze, és holnap délutánra tető sem lesz a feje fölött.
- Van hová menned? - kérdeztem. Igyekeztem kihagyni a sápítozós részt. hogy "jaj, Merlin, most mi lesz?!" és a probléma kezelésére koncentrálni. De egyelőre még csak pár ötlet körvonalazódott a fejemben, amiket jó griffendéleshez méltón, azonnal közöltem:
- Blaise? Pansy? Monstroék? Egyéb távoli rokonok? Ifjúsági szállók vagy szállodák? - soroltam pár esélyest, de a kedves szülei említését messze elkerültem - nem akartam pont ma halálnak halálával halni.
- Igen? Mit mondanál, mit profitáltál az elmúlt alkalmakból? - kérdeztem, immár a hivatalos témát folytatva. Éreztem, hogy nem gondolta komolyan a választ, de ha ezt felelte, most indokolhat.

Látszott Granger arcán, hogy kisebb-nagyobb problémát okoz neki az értelmezés, ami kifejezetten szokatlan volt, ugyanis minden bizonnyal már lexikonnal a kezében jött a világra, az olvasás képességével megáldva. A szeme alatt húzódó sötét karikák sem kerülték el a figyelmem, de egyelőre túlságosan lekötött, hogy aktívan sajnáljam magam, ezért nem tettem szóvá.
Megráztam a fejem; az iskola után megszakítottam minden kapcsolatot a régi mardekárosokkal - meg úgy mindenki mással is, de velük alapból nem sok közös fűzött egybe -, szállodába meg nyilván nem megyek, ha már arra sincs meg a keret, hogy a saját házamat fenntartsam.
Megvontam a vállam, majd látványosan gondolkozni kezdtem.
- Nézzük csak...megpróbáltak felgyújtani...leszúrtak és megmérgeztek...veritaszérumot itattak velem...páros lábbal tapostak a privát szférámban...csupa-csupa pozitív dolgot nyertem ezalatt a néhány hét alatt - vágtam neki gunyorosan.
Azt nem említettem, hogy azért voltak pillanatok, amikor élveztem a találkozókat - némely esetben, akármennyire is tiltakoztam a gondolat ellen, Granger igenis szórakoztató személyiség volt.

Igen kényelmes lehetett számára, hogy egyetlen fejrázással esélytelennek nyilvánította az összes ötletem. Na jó, majdnem az összes ötletem, ugyanis volt még egy, ami bennem motoszkált, és vadul dübörgött a fejemben a megvalósítást követelve. Én azonban ellenálltam és helyette inkább azt kérdeztem meg, hogy akkor mit szándékozik tenni.
- És akkor most mihez kezdesz? - kérdeztem, és az összegyűrt papírt az asztalra tettem és újabb kortyokat ittam a kávémból, hogy megadjam a válaszlehetőséget. Őszintén reméltem, hogy a "híd alatt" és a "kuka mellett" nem szerepelnek majd a válaszban.
- Nálam lakhatsz egy darabig - bukott ki aztán belőlem az a remek ötlet, amit érthető okokból nem akartam hozzátenni. Szóval motyogva tettem hozzá, hogy "persze csak addig, míg meg nem kapod az első fizetésed".

- El se merem képzelni, mit mondanál, ha a negatívumokat kellene összeszedned - mosolyogtam el fáradtan. Kis szünetet tartottam, hogy ha esetleg azt is ki akarja fejteni, megtehesse, aztán folytattam.
- Azt hiszem, ha attól az apró füllentéstől eltekintek, elmondhatom, hogy egész komoly, felelősségteljes felnőtté értél. A véleményezésemben a Tabithás sztorit igyekeztem a munka iránti elhivatottságnak feltüntetni, és külön kihangsúlyoztam, hogy kétszer mentetted meg az életem, ami szintén jó pont lesz. Azt hiszem, egyértelmű, hogy az "igen"-t megkaptad tőlem, úgyhogy ezen nem múlik az állásod - nyújtottam át neki a róla tömött sorokkal ötoldalas értékelésem.

Nem válaszoltam, inkább csak tétován megvontam a vállam - valószínűleg ha tudtam volna a választ erre a kérdésre, nem osztottam volna meg vele a problémát magát sem, tehát költőinek vettem a próbálkozását és inkább csendben pásztáztam az asztal szélét, azon töprengve, hogy vajon Granger eladja-e az infót a Reggeli Prófétának, vagy van egy békés hetem a közeli hídnál, amíg ki nem robban a hír.
Először majdnem elnevettem magam, de az arcát látva megbizonyosodtam róla, hogy nem viccel, így maradt a csöndes kétkedés még néhány pillanatig, majd mikor tökéletesen felfogtam, pontosan mit is szeretne, körülbelül csészealj nagyságúra kerekedett szemekkel meredtem rá.
- Biztos vagy te ebben? - kérdeztem összeráncolt homlokkal. Nem akartam nagyon beleélni magam, már egészen megbarátkoztam a rongyos talár gondolatával.
Ja, meg inkább választottam volna a kartondoboz kényelmét ahelyett, hogy Weasley és Potter kárörvendő pofáját kelljen bámulnom.

Bájos mosollyal nyugtattam meg arról, hogy a negatívumokat egyelőre nem kívánom felsorolni, legalábbis amíg nem kérdezi.
- Köszönöm - krákogtam kissé zavartan, miközben átvettem az értékelést. Megcsóváltam a fejem a terjedelmes elemzést látva - Granger ilyen tekintetben semmit nem változott.

Neki nem volt semmi ötlete, így jutottunk el az én remek javaslatomhoz, aminek hallatán valószínűleg az egész varázslótársadalom meglepetten hördült volna fel és kapott volna a szívéhez. Szinte láttam magam előtt Ron képét, amint a tudomására jut a hír, hogy valaki, akit Malfoynak hívnak, nálam csövezik. És szemmel láthatóan Dracót is annyira sokkolta ez a lehetőség, mint bárki mást - a francba Mio, olykor befoghatnád a szádat!
Kitartottuk a két perc csöndet, míg én azért rimánkodtam, hogy nyíljon meg a föld, és nyeljen el. Aztán mikor újra megszólalt, én csodálkoztam rá. Oké, hogy én vetettem fel a dolgot, de azt egy pillanatig sem hittem, hogy komolyan fontolóra veszi! Szóval most én tartottam ki a hatás szünetet, miközben mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Miért, van jobb ötleted? - kérdeztem, és mivel nem kezdte el vadul sorolni a jobbnál-jobb opciókat, folytattam: - Aludtál már nálam, nem nagy dolog - vontam meg a vállam, mintha valóban nem az ősellenségemet terveztem volna befogadni egy hónapra, hanem egy kölyökkutyát. Az arcomon elterülő halvány pír jelezte azonban, hogy nem erről volt szó.
- A munkavállaláshoz kell egy bejelentett lakcím - tettem hozzá, mint perdöntő érvet. Igazából nem értettem, miért szerettem volna, ha a szőke bitorolta volna a nappalim egy részét, de biztos vagyok benne, hogy csakis a rémálmok miatti álmatlanság okolható ezért!

- Szívesen - feleltem. Örültem, hogy a hivatalos dolognak vége, és mind a ketten túléltük. Azonban volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni, így némi vívódás után belekezdtem:
- Ugye tudod, hogy azzal, hogy az értékelésedet megkaptad, lezárult köztünk a munkakapcsolat és nem tartozol nekem semmivel? - kérdeztem. Butaság volt, de nem akartam, hogy azért bólintson rá a hozzám költözésre, mert kötelességének érezte, vagy mert "megzsaroltam"...

Nekiálltam volna sorolni a remek ötleteimet, de mindössze a művelethez szükséges nagy levegőig jutottam, a mondandó út közben elszállt. Hermione meglepően könnyen vette félvállról az egészet - legalábbis azt mutatta -, de nekem kicsit több idő szükségeltetett a feldolgozáshoz. A végső találatot érzékelve megadóan felemeltem a kezem (nem mintha én tettem volna neki szívességet azzal, hogy méltóztattam elfogadni a meghívását amikor ez tűnt az egyetlen épeszű lehetőségnek), majd bólintottam, egy köszönömöt is mellékelve. Nem enyhén éreztem magam zavarban, bár kifejezetten erőteljesen munkálkodtam azon, hogy ez ne látszódjon.
- És..neked mikor lenne megfelelő, hogy...beköltözzek? - nyögtem ki végül az engem foglalkoztató kérdést. Azt hiszem, soha nem égett még a pofám ennyire - kénytelen voltam szívességet kérni Hermione Grangertől, aki nemcsak mugli származású, de griffendéles és a pszichológusom volt öt találkozó erejéig. Igen, ez az én formám.
Tétován bólintottam, magamban pedig újra és újra felmerült a kérdés, hogy ezt azért mondta-e, mert igazából tartozok neki valamivel és így akart rávezetni, vagy hogy kiverjen a fejemből egy gondolatot, ami meg sem született...?

Három órával később egy sporttáskával a vállamon álltam az ajtó előtt. Úgy egyeztünk meg, itt találkozunk és együtt lépünk be újdonsült otthonomba, elvégre ekkorra elméletileg Granger is végez a munkájával.
Bár a táskán tértágító bűbájt alkalmaztam, mindent összevetve nem volt sok cuccom ahhoz képest, hogy az egész életemet sűrítettem bele a zsákba. Ruhák, néhány könyv, pár apró emlék...még csak súlytalanná sem kellett tennem a táskát, könnyedén elbírtam anélkül is.
Bekopogtam.

Az érveim elsöpörték az ellenállást - már ha valóban volt egyáltalán - és Draco belement a költözésbe. Én meg ha lehetséges, még idegesebb lettem. Nagyot kortyoltam a kávémból, aztán megbeszéltük, hogy majd akkor találkozunk, ha végeztem a munkával. Meglepően simán ment az egyeztetés, és miután Draco elhagyta az irodámat, azonnal nekiálltam... hát nem a pro és kontra listának, mivel annak már úgyis mindegy volt. Szóval a szabályokat kezdtem lekörmölni, hogy elkerüljük az együttlakásból származó kínos helyzeteket. Furcsán összeszorult a gyomrom, ahogy azt vettem végig, mennyire érinti majd ez a döntés az életemet és a mindennapjaimat. Mindenesetre az első tétel, ami felkerült a listámra, hogy szigorúan külön ágyban alszunk - eszem ágában sem volt a következő hónapot az én pihe-puha franciaágyamtól megfosztva tölteni! Illetve... éppen eszembe jutott, de gyorsan elhessegettem az ötletet: nem azért fogadtam be, mert annyira el vagyok keseredve, hogy ilyen módszerekkel kell egy férfit az ágyamba csalogatnom!

A munkában megírt terjedelmes lista a zsebemben lapult, a kezeimben pedig pár dagadó zacskó lógott, mikor megérkeztem.
- Bocs a késésért, de még beugrottam a boltba is - mentegetőztem, aztán a szatyrok átcsoportosításával próbáltam felszabadítani a kezem, hogy be tudjunk jutni a lakásba.
Miután beléptünk, én kiléptem a magassarkúmból és a konyha felé vettem az irányt, hogy az imént vett élelmiszereket ott pakoljam le. Ha a zavaromat meg kellett volna jelenítenem, akkor azt hiszem, azt mondtam volna, Gróp méretű...
- Azt hiszem, nagyon körbevezetnem nem kell téged - kezdtem bele tétován. Szerencsére a beszéd közben magamra találtam és könnyebb volt folytatnom.
- Lenne pár dolog, amit meg kellene beszélnünk és pár dolog, amit meg kellene tennünk. Melyik legyen először? - kérdeztem. Szívderítő beszélgetés lesz - azt hiszem a nappali átszabása sokkal vidámabb feladatnak ígérkezik!

Nem kellett sokat várnom, Hermione igencsak hamar megérkezett a színre, egy rakat szatyorral a kezében. Átvettem tőle néhány zacskót annak érdekében, hogy bemehessünk a házba - ami kulccsal nyílt; inkább nem kommentáltam ezt a hatalmas biztonsági intézkedést.
Mindketten hasonlóan zavarban voltunk, úgyhogy a kínos csend megtörése érdekében kivettem a zsebemből egy kis dobozt, amit a nő felé nyújtottam, bár magyarázattal nem nagyon kísértem, csak valami olyasmit motyogtam, hogy bontsa ki.
A dobozkából egy apró medál került elő, amelyen egy fekete holló tárta szét szárnyait. Az ékszer láthatóan régi volt, és mint ilyen, meglehetősen értékes is.
- Ez a medál többnyire a Malfoy család elsőszülött vonalú nőtagjait illeti meg már évszázadok óta, de mivel most nincs női elsőszülöttje a családnak, rám sózták és elfelejtették visszakunyerálni, amikor kitagadtak. Elméletileg védelmet ad a viselőjének és segít, hogy elérje a céljait, bár nem tudom ebből mennyi igaz...mindenesetre nekem egyébként sem kell. Ha meg nem tetszik, akár el is adhatod, egy vagon pénzt ér - magyarázkodtam egyre növekvő zavarral. Persze ez feltételezné a kérdést, hogy akkor én miért nem adtam el, de egyszerűen nem voltam rá képes. Túl sok emlékem fűződött hozzá - abból az időből, amikor a Malfoy családnak még volt női elsőszülöttje. Talán tudat alatt azt reméltem, hogy Granger megszabadul tőle és soha többé nem kell látnom? Nem tudom, mindenesetre abban biztos voltam, hogy én nem lettem volna képes értékesíttetni. Elajándékozni valahogy más volt. Megpróbáltam azzal magyarázni, hogy valamivel fizetni akarok a szállásért, de még önámításnak sem volt elég jó indok.
- Beszéljünk. Csak nem fel szeretnéd sorolni a házi szabályrendszert? - cukkoltam vigyorogva, miközben megjelent a szemeim előtt a "vécézés után hajtsd le az ülőkét" mondat.

Miután lepakoltunk, zavartan álldogáltunk a konyhában és Draco vállalta magára a kezdeményező szerepet. Mechanikusan átvettem a kis dobozt, amiben a holló pihent. Elgondolkodva néztem az állatot, miközben hallgattam a férfi hozzáfűzött magyarázatát. Azt hittem, engem már nem lehet meglepni, és erre tessék, neki sikerült. Nem is találtam a szavakat. Sose hittem, hogy valaha egy Malfoy ereklye birtokosa leszek - arra meg végképp nem gondoltam, hogy így kapom meg. Ha tippelnem kellett volna, azt hiszem, sanszosabbnak találtam volna, hogy Lucius belecsempészi az üstömbe egy könyvesboltban!
- Köszönöm - motyogtam végül. Nem méltattam a medál szépségét vagy a gesztust, mert még mindig nem találtam a szavakat. Pedig kedves gesztus volt ez tőle, és az ékszer is gyönyörű volt, látszott rajta, hogy egy különleges rendezvényen méltó dísze lehet a viselőjének.
- Olyasmi - mosolyodtam el, hiszen valamilyen szinten komikus volt, hogy ennyire jól ismert. Ekkor viszont én húztam elő a listát, ami eddig a zsebemben pihent és átadtam neki. A leglényegesebb pontok a papíron voltak (1: Mindenki a saját ágyában alszik. 17: A fürdőszoba tabu - értelemszerűen nem törünk rá a másikra. 20: Igyekezz rendet hagyni magad után.), de volt pár dolog, amit nem írtam le, csak szóban akartam összefoglalni:
- A lakás a következő egy hónapban a tied is, tehát akkor jössz vagy mész, amikor jól esik, itt a kulcsod. Nem tartozol nekem elszámolással arról, hol töltötted az idődet. A lakásban lévő dolgokat szabadon használhatod, de cserébe elvárom, hogy tisztelettel kezelj és tartsd tiszteletben a személyes terem - néztem rá határozottan. Jobb ezeket az elején tisztázni, és ha ügyesek vagyunk, sikerül úgy túlélnünk ezt a hónapot, hogy nem teszünk nagyobb kárt egymásban.
- Neked van esetleg hozzáfűznivalód? - kérdeztem, miután átfutotta a listát. Lehet, nem gondoltam valamire.
- A nappalit szabadon átrendezheted - intettem az említett helyiség felé. Reméltem, a könyveimet nem tünteti el és elővarázsol egy pár paravánt... de rábíztam a dolgokat.

Kissé elkerekedett a szemem a hosszú lista láttán - lehet, hogy Hermione az a tipikusan mindent lejegyző és írásba foglaló személy volt, de azért róla sem gondoltam volna, hogy egész házirendet ír arra a néhány hétre, amíg itt fogok tartózkodni.
Kezdett az az érzésem lenni, hogy hosszú egy hónapnak nézünk elébe.
Átvettem a listát, majd átfutottam a szememmel a különböző pontokat. A legtöbbje egészen egyértelmű volt számomra - nem készültem Grangerre törni, miközben fürdőszobázik -, úgyhogy nem hittem, hogy komoly problémáink fognak adódni egymás privát szférájának a megsértéséből.
- Nem tudtam, hogy ágyat is kellett volna hoznom - volt ez egyetlen hozzáfűzésem, miközben somolyogva összehajtottam a pergament és zsebre tettem.
Körbenéztem a nappaliban - egyelőre nem nagyon kívántam hozzányúlni, legalábbis így hirtelen nem tudtam, mit hová rendezhetnék, ráadásul betolakodónak éreztem magam, úgyhogy inkább estére hagytam a rendezkedést, amikor már elkerülhetetlen lesz.

Nem volt kiegészíteni valója - azaz sikerült mindent rendesen végiggondolnom. Miután megbeszéltük, hogy nincs ellenvetése, és a szabályokat betarthatónak ítélte, és ezzel túl is voltunk a megbeszélnivalókon. Láttam, hogy tétovázik belekezdeni a nappali személyre szabásában, szóval kis noszogatással próbáltam rávenni, hogy alakítsa olyanra a teret, ahol otthonosan érzi magát:
- Hát, ha már nem hoztál, a kanapét átszabhatod, hogy kényelmesebb legyen. Bár megcsinálhatom én is, de nem tudom, mennyire szereted a rózsaszín és bolyhos dolgokat - ajánlottam fel vigyorogva. A lakás berendezése árulkodott arról, hogy a Pansy által olyannyira kedvelt stílusirányzat tőlem meglehetősen távol állt, de reméltem, az ilyen lehetőségek ráveszik, hogy intézkedjen.
- Mit kérsz vacsorára? - faggattam, és miután rám bízta a választást, bevonultam a konyhába némi milánói makarónit gyártani.
A vacsorát viszonylag csöndben, és békésen költöttük el, és pár tisztító bűbáj elvégzése után jó éjszakát kívántam, és elmentem aludni. Már alig álltam a lábamon, és alig vártam, hogy alhassak egy keveset - remélhetőleg ma este már rémálmok nélkül.

Nem tudom, hányadik csípésnél sikerült végre felébrednem, de akárhogy is, nem nagyon akarózott felkelnem - még a szememet sem nyitottam ki, csak egy karcsapással arrébb hessegettem a tollas betolakodót és próbáltam figyelmen kívül hagyni az akcióit, amellyel próbált eltéríteni a célomtól, vagyis hogy sikerüljön visszaaludnom. Amikor azonban további negyedórás küzdelem során többször is alulmaradtam a harcban, úgy döntöttem, legalább arra veszem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem és megnézzem mi ennyire sürgős.
Első reakcióként vissza is hőköltem, ugyanis egyből két bagollyal találtam szembe magam, tehát megfogalmazódott bennem a gyanú, hogy talán egy igen jól sikerült este utóhatásait élvezem, de végül arra a megállapításra jutottam, hogy két teljesen különböző szárnyast látok, így minden további nélkül begyűjtöttem a leveleiket. Ha pedig már az álmot is kiverték a szememből, engedélyeztem azt a luxust is, hogy elolvassam az irományokat.
Az egyik Grangertől jött, két pillantással futottam át mindössze, ennyi elég volt leszűrni a lényegesebb információkat, a következő azonban egy sokkal problémásabb levél volt. Már a hivatalos pecsét biztosított róla, hogy semmi jóra nem számíthatok, a G-vel kezdődő és ringottsra végződő feladó pedig semmi kétséget nem hagyott efelől.
Feltéptem a borítékot, pedig igazán nem volt ok a sietségre, pontosan tudtam, mit találok benne, legfeljebb az időkorlátot nem lettem volna képes pontosan megmondani.
Utolsó figyelmeztetés, holnap délig hagyjam el a házat.
Idegesen gyűrtem apró gombócra a pergament, majd érzelmesen belerúgtam az ágy szélébe, aminek annyi lett a következménye, hogy kissé bicegősen készültem neki az újabb találkozónak, valamint számos összeroppantott pohár látta kárát a dühömnek. Végül valahogy mégis kiverekedtem magam a házból anélkül, hogy szétvertem volna a berendezést - pedig bevallom, nagy volt a késztetés -, és valahogy Grangerhez is elkeveredtem. Kopogás gyanánt megrúgtam az ajtaját, majd még azelőtt benyitottam, hogy meghallottam volna a "szabad" jelzést. Igen, pontosan úgy viselkedtem, mint valami feldühített kamaszfiú, de nem különösebben zavart a gondolat.
Eszembe sem jutott, hogy ez az utolsó találkozónk Grangerrel.
Miután becsörtettem és levetettem magam a nővel szemben, kedves pszichológusom még csöndben méregetett néhány pillanatig – talán azon gondolkozott, minden bizonnyal jobban járnék egy agressziókezelésben segítő foglalkozással -, majd miután kortyolt egyet-kettőt a kávéjából, megtörte a kettőnk között feszülő csendet.
- Mi történt?
Mivel azonban választ nem kapott, csak egy amolyan dúvad pillantást, továbbhaladt a többi, fontosabb napirendi ponttal
- Ez az utolsó hivatalos találkozónk, így itt az ideje a kiértékelésnek. Hogy érezted magad? – váltott témát, miután az előzővel kapcsolatban túl sokat egyelőre nem tudott kihúzni belőlem.
Szinte kénytelen voltam ráülni a kezemre annak érdekében, hogy megakadályozzam, hogy a homlokomra csapjak a felismeréstől - ma látom utoljára Hermionét, talán örökre. Ez valahogy furcsa, üres érzéssel töltött el, de még túlzottan a reggeli történtek hatása alatt álltam, így nemigen foglalkoztam a dologgal. Ami azt illeti, semmivel nem tudtam kifejezetten foglalkozni.
- Remekül érzem magam - tettem hozzá kísérőként, nem enyhe cinizmussal, visszautalva a legutóbbi kérdésére.
- Igen? Mit mondanál, mit profitáltál az elmúlt alkalmakból? - kérdezte, immár a hivatalos témát folytatva.
Megvontam a vállam, majd látványosan gondolkozni kezdtem.
- Nézzük csak...megpróbáltak felgyújtani...leszúrtak és megmérgeztek...veritaszérumot itattak velem...páros lábbal tapostak a privát szférámban...csupa-csupa pozitív dolgot nyertem ezalatt a néhány hét alatt - vágtam neki gunyorosan.
Azt nem említettem, hogy azért voltak pillanatok, amikor élveztem a találkozókat - némely esetben, akármennyire is tiltakoztam a gondolat ellen, Granger igenis szórakoztató személyiség volt.
- El se merem képzelni, mit mondanál, ha a negatívumokat kellene összeszedned - mosolyodott el fáradtan. A szeme alatt húzódó sötét karikák sem kerülték el a figyelmem, de egyelőre túlságosan lekötött, hogy aktívan sajnáljam magam, ezért nem tettem szóvá. Bájos mosollyal nyugtattam meg arról, hogy a negatívumokat egyelőre nem kívánom felsorolni, legalábbis amíg nem kérdezi.
- Azt hiszem, ha attól az apró füllentéstől eltekintek, elmondhatom, hogy egész komoly, felelősségteljes felnőtté értél. A véleményezésemben a Tabithás sztorit igyekeztem a munka iránti elhivatottságnak feltüntetni, és külön kihangsúlyoztam, hogy kétszer mentetted meg az életem, ami szintén jó pont lesz. Azt hiszem, egyértelmű, hogy az "igen"-t megkaptad tőlem, úgyhogy ezen nem múlik az állásod - nyújtotta át a tömött sorokkal ötoldalas értékelését.
- Köszönöm - krákogtam kissé zavartan, miközben átvettem az értékelést. Megcsóváltam a fejem a terjedelmes elemzést látva - Granger ilyen tekintetben semmit nem változott.

<center>~oOo~</center>

- Most már hajlandó vagy elmondani, mi történt? – kérdeztem meg újra, amikor már úgy ítéltem, hogy eléggé lehiggadt ahhoz, hogy a jelenlegi problémájáról is emberi hangnemben tudjon beszélni, anélkül, hogy válogatott átkokat szórjon rám azért a megbocsáthatatlan tényért, hogy érdeklődtem.
Válaszul csak felém gurította a zsebéből előhalászott galacsint. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet - nem tudom, mit akart azzal a koszos papírgolyóval, de azért értékeltem, hogy nem hozzám vágta, hanem ilyen diszkréten juttatta a kezeimhez. Kortyoltam még egyet az előttem lévő koffeinbombából, majd letettem a csészét, megfogtam a "búcsúajándékot" és kibontottam. Az elmúlt éjszakák alváshiányának köszönhetően jóval lassabban fogtam csak fel, hogy egy hivatalos végzést olvasok, ami felszólította a Szalamandra út 32 alatt lakó Draco Malfoyt, hogy holnap délig hagyja el a lakását. Értetlenül meredtem a papírra, és közben megpróbáltam működésre bírni az agyam. Kicsit lassan, de végre beúsztak képek, tisztult a köd: szóval nem sikerült időben megkapnia a munkát, nincs elég pénze, és holnap délutánra tető sem lesz a feje fölött.
- Van hová menned? - kérdeztem. Igyekeztem kihagyni a sápítozós részt. hogy "jaj, Merlin, most mi lesz?!" és a probléma kezelésére koncentrálni.
Nemlegesen intett.
Pár ötlet körvonalazódott a fejemben, amiket jó griffendéleshez méltón közöltem is vele:
- Blaise? Pansy? Monstroék? Egyéb távoli rokonok? Ifjúsági szállók vagy szállodák? - soroltam pár esélyest, de a kedves szülei említését messze elkerültem - nem akartam pont ma halálnak halálával halni.
Igen kényelmes lehetett számára, hogy egyetlen fejrázással ismét esélytelennek nyilvánította az összes ötletem. Na jó, majdnem az összes ötletem, ugyanis volt még egy, ami bennem motoszkált, és vadul dübörgött a fejemben a megvalósítást követelve. Én azonban ellenálltam és helyette inkább azt kérdeztem meg, hogy akkor mit szándékozik tenni.
- És akkor most mihez kezdesz? - kérdeztem, és az összegyűrt papírt az asztalra tettem és újabb kortyokat ittam a kávémból, hogy megadjam a válaszlehetőséget. Őszintén reméltem, hogy a "híd alatt" és a "kuka mellett" nem szerepelnek majd a válaszban.
Nem is szerepeltek, ugyanis ismét nem vette a fáradtságot arra, hogy megszólaljon, csak tétován vállat vont, mintha ezzel minden le lenne rendezve.
- Nálam lakhatsz egy darabig - bukott ki aztán belőlem végül az a remek ötlet, amit érthető okokból nem akartam hozzátenni. Szóval motyogva tettem hozzá, hogy "persze csak addig, míg meg nem kapod az első fizetésed".
Láthatóan először majdnem elnevette magát, de miután pár másodpercig fürkészte az arckifejezésem, megbizonyosodott róla, hogy nem viccelek, így maradt a csöndes kétkedés még néhány pillanatig, majd mikor tökéletesen felfogta, pontosan mit is szeretnék, körülbelül csészealj nagyságúra kerekedett szemekkel meredt rám.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
Szinte láttam magam előtt Ron képét, amint a tudomására jut a hír, hogy valaki, akit Malfoynak hívnak, nálam csövezik. És szemmel láthatóan Dracót is annyira sokkolta ez a lehetőség, mint bárki mást - a francba Mio, olykor befoghatnád a szádat!
Kitartottuk a két perc csöndet, míg én azért rimánkodtam, hogy nyíljon meg a föld, és nyeljen el. Aztán mikor újra megszólalt, én csodálkoztam rá. Oké, hogy én vetettem fel a dolgot, de azt egy pillanatig sem hittem, hogy komolyan fontolóra veszi! Szóval most én tartottam ki a hatásszünetet, miközben mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Miért, van jobb ötleted? - kérdeztem, és mivel nem kezdte el vadul sorolni a jobbnál-jobb opciókat, folytattam: - Aludtál már nálam, nem nagy dolog - vontam meg a vállam, mintha valóban nem az ősellenségemet terveztem volna befogadni egy hónapra, hanem egy kölyökkutyát. Az arcomon elterülő halvány pír jelezte azonban, hogy nem erről volt szó.
- A munkavállaláshoz kell egy bejelentett lakcím - tettem hozzá, mint perdöntő érvet. Igazából nem értettem, miért szerettem volna, ha a szőke bitorolta volna a nappalim egy részét, de biztos vagyok benne, hogy csakis a rémálmok miatti álmatlanság okolható ezért!
Nekiállta volna sorolni a remek ötleteit, de mindössze a művelethez szükséges nagy levegőig jutott, a mondandó út közben elszállt. Úgy tűnt, végül ebben maradtunk…
- És..neked mikor lenne megfelelő, hogy...beköltözzek? - nyögte ki végül.
Az érveim elsöpörték az ellenállást - már ha valóban volt egyáltalán - és Draco belement a költözésbe. Én meg ha lehetséges, még idegesebb lettem. Nagyot kortyoltam a kávémból, aztán megbeszéltük, hogy majd akkor találkozunk, ha végeztem a munkával. Meglepően simán ment az egyeztetés, és miután Draco elhagyta az irodámat, azonnal nekiálltam... hát nem a pro és kontra listának, mivel annak már úgyis mindegy volt. Szóval a szabályokat kezdtem lekörmölni, hogy elkerüljük az együttlakásból származó kínos helyzeteket. Furcsán összeszorult a gyomrom, ahogy azt vettem végig, mennyire érinti majd ez a döntés az életemet és a mindennapjaimat. Mindenesetre az első tétel, ami felkerült a listámra, hogy szigorúan külön ágyban alszunk - eszem ágában sem volt a következő hónapot az én pihe-puha franciaágyamtól megfosztva tölteni! Illetve... éppen eszembe jutott, de gyorsan elhessegettem az ötletet: nem azért fogadtam be, mert annyira el vagyok keseredve, hogy ilyen módszerekkel kell egy férfit az ágyamba csalogatnom!

<center>~oOo~</center>

Három órával később egy sporttáskával a vállamon álltam az ajtó előtt. Úgy egyeztünk meg, itt találkozunk és együtt lépünk be újdonsült otthonomba, elvégre ekkorra elméletileg Granger is végez a munkájával.
Bár a táskán tértágító bűbájt alkalmaztam, mindent összevetve nem volt sok cuccom ahhoz képest, hogy az egész életemet sűrítettem bele a zsákba. Ruhák, néhány könyv, pár apró emlék...még csak súlytalanná sem kellett tennem a táskát, könnyedén elbírtam anélkül is.
Bekopogtam, bár a felelt nem bentről, hanem a hátam mögül jött, próbáltam nem nagyon meglepett képet vágni.
- Bocs a késésért, de még beugrottam a boltba is - mentegetőzött, aztán a szatyrok átcsoportosításával próbálta felszabadítani a kezeit, hogy be tudjunk jutni a lakásba.
Átvettem tőle néhány zacskót annak érdekében, hogy bemehessünk a házba - ami kulccsal nyílt; inkább nem kommentáltam ezt a hatalmas biztonsági intézkedést.
Mindketten hasonlóan zavarban voltunk, úgyhogy a kínos csend megtörése érdekében kivettem a zsebemből egy kis dobozt, amit a nő felé nyújtottam, bár magyarázattal nem nagyon kísértem, csak valami olyasmit motyogtam, hogy bontsa ki.
A dobozkából egy apró medál került elő, amelyen egy fekete holló tárta szét szárnyait. Az ékszer láthatóan régi volt, és mint ilyen, meglehetősen értékes is.
- Ez a medál többnyire a Malfoy család elsőszülött vonalú nőtagjait illeti meg már évszázadok óta, de mivel most nincs női elsőszülöttje a családnak, rám sózták és elfelejtették visszakunyerálni, amikor kitagadtak. Elméletileg védelmet ad a viselőjének és segít, hogy elérje a céljait, bár nem tudom ebből mennyi igaz...mindenesetre nekem egyébként sem kell. Ha meg nem tetszik, akár el is adhatod, egy vagon pénzt ér - magyarázkodtam egyre növekvő zavarral. Persze ez feltételezné a kérdést, hogy akkor én miért nem adtam el, de egyszerűen nem voltam rá képes. Túl sok emlékem fűződött hozzá - abból az időből, amikor a Malfoy családnak még volt női elsőszülöttje. Talán tudat alatt azt reméltem, hogy Granger megszabadul tőle és soha többé nem kell látnom? Nem tudom, mindenesetre abban biztos voltam, hogy én nem lettem volna képes értékesíttetni. Elajándékozni valahogy más volt. Megpróbáltam azzal magyarázni, hogy valamivel fizetni akarok a szállásért, de még önámításnak sem volt elég jó indok.
- Köszönöm - motyogta végül, majd hogy zavarát/zavarunkat leplezze, inkább másik témához nyúlt. - Lenne pár dolog, amit meg kellene beszélnünk és pár dolog, amit meg kellene tennünk. Melyik legyen először? – kérdezte.
- Beszéljünk. Csak nem fel szeretnéd sorolni a házi szabályrendszert? - cukkoltam vigyorogva, miközben megjelent a szemeim előtt a "vécézés után hajtsd le az ülőkét" mondat.

<center>~oOo~</center>

- Olyasmi - mosolyodtam el, hiszen valamilyen szinten komikus volt, hogy ennyire jól ismert. Ekkor viszont én húztam elő a listát, ami eddig a zsebemben pihent és átadtam neki. A leglényegesebb pontok a papíron voltak (1: Mindenki a saját ágyában alszik. 17: A fürdőszoba tabu - értelemszerűen nem törünk rá a másikra. 20: Igyekezz rendet hagyni magad után.), de volt pár dolog, amit nem írtam le, csak szóban akartam összefoglalni:
- A lakás a következő egy hónapban a tied is, tehát akkor jössz vagy mész, amikor jól esik, itt a kulcsod. Nem tartozol nekem elszámolással arról, hol töltötted az idődet. A lakásban lévő dolgokat szabadon használhatod, de cserébe elvárom, hogy tisztelettel kezelj és tartsd tiszteletben a személyes terem - néztem rá határozottan. Jobb ezeket az elején tisztázni, és ha ügyesek vagyunk, sikerül úgy túlélnünk ezt a hónapot, hogy nem teszünk nagyobb kárt egymásban.
- Neked van esetleg hozzáfűznivalód? - kérdeztem, miután átfutotta a listát. Lehet, nem gondoltam valamire.
- Nem tudtam, hogy ágyat is kellett volna hoznom - volt ez egyetlen hozzáfűzése, miközben somolyogva összehajtotta a pergament és zsebre tette, ezzel valószínűleg az első napirendi pontomra utalva.
- Hát, ha már nem hoztál, a kanapét átszabhatod, hogy kényelmesebb legyen. Bár megcsinálhatom én is, de nem tudom, mennyire szereted a rózsaszín és bolyhos dolgokat - ajánlottam fel vigyorogva. A lakás berendezése árulkodott arról, hogy a Pansy által olyannyira kedvelt stílusirányzat tőlem meglehetősen távol állt, de reméltem, az ilyen lehetőségek ráveszik, hogy intézkedjen.
- Hm, azt hiszem, ha rózsaszínre és bolyhosra vágynék, Umbridge-hez költöznék inkább – vigyorgott.
- Az egész nappalit szabadon átrendezheted, egyébként - intettem az említett helyiség felé. Reméltem, a könyveimet nem tünteti el és elővarázsol egy pár paravánt... de rábíztam a dolgokat. Láttam, hogy tétovázik belekezdeni a nappali személyre szabásában, szóval kis noszogatással próbáltam rávenni, hogy alakítsa olyanra a teret, ahol otthonosan érzi magát.
- Mit kérsz vacsorára? – faggattam tovább, és miután rám bízta a választást, bevonultam a konyhába némi milánói makarónit gyártani.
A vacsorát viszonylag csöndben, és békésen költöttük el, és pár tisztító bűbáj elvégzése után jó éjszakát kívántam, és elmentem aludni. Már alig álltam a lábamon, és alig vártam, hogy alhassak egy keveset - remélhetőleg ma este már rémálmok nélkül.