A negyedik találkozás

Mióta két napja reggel elhoppanált a konyhámból, színét se láttam. Jó, némileg szándékos volt a dolog, mert meg akartam hagyni neki a lehetőséget, hogy kicsit lehiggadjon. Azt hiszem nem róhatom a szemére, hogy kiakadt azon, hogy nem csak, hogy megmentett, hanem még nálam is éjszakázott - mindezt pedig a veritaszérumos napon. Tegnap viszont küldtem neki egy baglyot azzal az üzenettel, hogy ma ötkor találkozunk. Mindössze annyit kötöttem a lelkére, hogy mugli ruhába öltözzön és legyen pontos. Mikor megérkezett, mosolyogva nyújtottam a kezem, hogy jelezzem, innen bizony elhoppanálunk.
Egy eldugott sikátorba érkeztünk, ahonnan kilépve pár sarokkal később meg is érkeztünk oda, ahova eredetileg is indultunk. A bazári bódék színes portékái és a bódék között áramló színes forgatag izgalmas időtöltést ígért. Vidáman vigyorogtam Draco elképedt arcába.
- Na, ezt viszont be fogjuk számítani - feleltem azonnal a kérdésre, amit eddig folyton szajkózott, ám most még nem bírta kimondani.

Tanultam az első esetből, bizony. Mivel volt egy egész délelőttöm, hogy felkészüljek a dologra, így most <i>rendes</i> muglinak néztem ki, és még szezonbaillő is voltam - egyszerű sötétzöld pólót és a melegre való tekintettel egy fura, sötétkék anyagból készült térdnadrágot öltöttem magamra és megnyugodva láttam, hogy a mugli területre érve sem vagyok kirívó a tömegből. Még azt az ingert is legyőztem, hogy folyamatosan vakarózzak, ugyanis az ilyen anyagból készült ruhadarabok annyira szokatlanok voltak a számomra, hogy egyszerűen sehogy nem találtam a kényelmet.
Csak egy kérdő pillantást vetettem Grangerre, amikor megérkeztünk, ám ő válasz nélkül, mosolyogva nyújtotta a kezét, amiből én leszűrtem, hogy hoppanálva fogunk távozni, így mellé léptem.
Furcsa, mennyire illett az ő apró keze az enyémbe...
Szerencsére azonban az ilyesfajta gondolatok nem kínoztak sokáig, mert helyette jött más, mégpedig: hova a hóhérba hozott Granger?!
- Ha most az a célod, hogy megfertőzz muglimániával, közlöm, hogy a terved kudarcba fulladt - vázoltam fel neki a dolgokat, miközben megborzongva végignéztem az embertömegen. Na én innen egy lépést nem teszek, az száz...

Csak egy gyors pillantással ellenőriztem a ruháit, amelyek kivételesen megfelelőek voltak - sőt, majdnem sikerült is egymáshoz öltöznünk. Rajtam ezúttal fehér bermuda nadrág volt és fűzöld top. A hajam valami kontyszerűségbe rendeztem a fejem tetején, de már kiszabadult pár tincs belőle.
- Ha túléled a találkozót megmondom, mi volt a célja. De csak a legvégén - nevettem rá, aztán megbiztattam, hogy ha ezt nem találja megfelelő közegnek, akkor mehetünk akár vidámparkba is. Olyan fejet vágott, mintha azt a döntést kellett volna meghoznia, hogy a veséjét vagy a máját távolítsam el egy életlen késsel. De mivel érdemi reakció nem volt, elindultam befelé a bazár sorok közé. Pár pillanat múlva hátrapislantottam, hogy megnézzem, követ-e. Ellenálltam a késztetésnek, hogy intve hívjam magamhoz. Se nem kutyám, se nem barátom, szóval megrántottam a vállam és elkezdtem szemügyre venni a kínálatot. Az első pár standnál még azon kattogott az agyam, miért nem motiválta jobban, hogy ezt beszámítanám neki. Eddig ez volt minden vágya.
Aztán úgy döntöttem, megpukkadhat ott egy helyben, és majd jó képet vág a másik két találkozóhoz, amit standard módon szenvedünk végig. Elkezdtem nagyobb figyelemmel szemügyre venni az árukat, aztán pedig megálltam a ékszeres részlegnél.

- Jellemző - morogtam. Nem díjaztam a nevetését, vele ellentétben nekem cseppet sem tetszett, hogy a délelőttöt azzal kell majd töltenünk, hogy mások gyomrába könyökölünk az előrehaladás érdekében és káromkodva foglaljuk keretbe azokna a nevét, akik hasonlóan tesznek velünk.
Felsóhajtva néztem a tömegben eltűnő nőt, majd megcsóváltam a fejem és egy megadó legyintéssel utánaindultam, bár a tekintetemmel már elvesztettem a betegesen nagy fő/négyzetcentiméter arány miatt, de mintha az ékszeres felé tartott volna...
Lábujjhegyen állva próbáltam kicsit elnézni az irdatlan mennyiségű vásárló felett, és sikerrel is jártam - kisvártatva megpillantottam a már enyhén összeborzolódott hajkölteményt, úgyhogy nagy lendülettel nekiindultam, amikor egy kéz szorítását éreztem a vállamon.
Megfordultam, hogy közöljem az illetővel, nem tetszenek az ismerkedési szokásai, ám a torkomra forrt a szó, ahogy megéreztem a hideg fém érintését a bőrömön.
Egy hosszú pillanatig értetlenül meredtem a mellkasom alól kikandikáló kés nyelére, ám mielőtt a földön végeztem volna, erős karok ragadtak meg, így azt hiszem, kívülről legfeljebb egy hosszabb baráti ölelésnek látszott a művelet.
- Tudod, mi az árulók sorsa, Malfoy - suttogta a fülembe; nem tudtam eldönteni, hogy a hangjától, vagy a fájdalomtól fut végig a hátamon a hideg. - Nem vagy több gyenge kis korcsnál, aki az első akadály után elhagyja az Urát, akinek a szolgálatára felesküdött...gyáva patkány vagy, Malfoy, és úgy is fogsz megdögleni. Reménykedtem benne, hogy a tűz elvégzi helyettem a piszkos munkát, de most már belátom, hogy nekem kellett megtennem, a Nagyúr emlékére. Röhögve fogom végignézni, ahogy szenvedsz a méregtől. A szerencsésebbek egy-két nap után meghalnak, Malfoy, de bízom benne, hogy a tiéd eltart hetekig is...Ég veled, Malfoy. Remélem, apád hamarosan követni fog az alávaló árulók poklába! - hadarta sziszegve; minden szavát átjárta a vak, forró gyűlölet. Mondani akartam volna valamit, ám csak egy elhaló nyögésre futotta; egy pillanat múlva már dehoppanált.
Ahogy a támasz megszűnt, éreztem, hogy zuhanni kezdek. A fájdalom, ami eddig váratott magára, most görcsös hullámokban tört rám, minden porcikámat átjárta; már arra sem voltam képes, hogy felkiáltsak a kíntól. A tüdőmbe áramló levegő tüzes vasként égetett, mégis fáztam, már-már remegtem a hidegtől. Valami langyos, ragacsos valami folyt végig az oldalamon, átáztatva a ruhám. A puszta létezés egyenlő volt a fájdalommal...
Nem tudtam, mi folyik körülöttem, semmit nem érzékeltem az engem körülvevő világból. Segítséget akartam kérni, de a torkom túl száraz volt, csak valami nyöszörgésfélét produkáltam. A nagy Draco Malfoy, a muglik és sárvérűek ádáz ellensége egy vásári bazárban fog megdögleni, muglikkal körülvéve. Milyen ironikus.

Az eladóval igen élénk vitát folytattam arról, hogy hány sarlót is ér meg a portékája, mikor a hátam mögött felhangzott a sikítás. Először csak egy, aztán folyamatosan csatlakoztak egyre többen, mintha valami perverz énekkar gyakorolna. Tekintetemmel azonnal Draco-t kezdtem keresni, de a szőke üstöknek nyoma sem volt, így elkezdtem utat törni arra, amerről jöttem, azaz amerre utoljára láttam - és ahonnét a baljós hangzavart hallottam. Könyökömmel próbáltam egyre nagyobb helyet csinálni, hogy továbbjuthassak, kétségbeesetten törtem előre.
Megérkeztem az "első sorba", és fájdalmasan mart belém a felismerés. Megtaláltam Draco-t: a földön feküdt, az egyik karja kifacsarodott az esés következtében, mellkasából egy kés állt ki, és a vére áztatta az utcát... A vére, ami természetellenes zöldes árnyalatban tetszelgett, mérgezésre utalt, hiszen, Draco vérének kéknek kellett volna lennie, vagy legalábbis arany színűnek!
Szinte azonnal odatérdeltem mellé, próbáltam kitapintani a pulzusát, ami nem túl erősen, de érezhetően vert.
- Draco... itt vagyok! - suttogtam. Alig bírtam gondolkodni, de elszakítottam a tekintetem az egyre zavarosabbnak tűnő szürke lélektükröktől és megpróbáltam végiggondolni, mit is tehetnék. Ha kihúzom a kést, lehet, valami ismeretlen varázslatot indítok el és még rosszabbul lesz - de ha benn hagyom, még több méreg juthat a szervezetébe! Azonnal el kell juttatnom a Mungóba - a mugli orvosok úgysem tudnának semmit kezdeni a méreggel - de hogy hoppanáljak vele ennyi mugli szeme elől?! Arról nem is beszélve, hogy lehet egy hoppanálás többet árt, mint használ... De a zsupszkulcs még működhet! Draco fejét menet közben az ölembe húztam, és megnyugtatóan simogattam a homlokát - most azonban kénytelen voltam abbahagyni. Lecsatoltam az órám, és zsupszkulcsot készítettem belőle. Az egyik kezemmel Draco kezét irányítottam úgy, hogy fogja az egyik óra szíjat, a másikkal pedig én kapaszkodtam belé. A muglikkal meg majd foglalkozik a minisztérium - döntöttem el.

Hosszú órákkal később Draco már az egyik kórteremben feküdt - egy ötórás életmentő műtéttel a háta mögött. A medimágusok vezetője azt mondta, hamarosan fel kell ébrednie az altatásból. Beszélgetés közben számos alkalommal simította végig a karom, hogy megnyugtasson - feltételezte, hogy Draco barátnője vagyok. Nem tudom, miből gondolta, de ha tippelnem kéne, azt hiszem azért tette le a voksát emellett a feltételezés mellett, mert egy különleges kötöző bűbájjal összekötöttem a kezeinket nem sokkal az érkezésünk után, mert nem akartam egyedül hagyni. Feltételeztem, hogy akár itt is bánthatják. A bűbáj láthatatlanul kötötte össze a bal csuklóinkat és meggátolta, hogy öt méternél messzebb kerüljünk egymástól. Erre per pillanat nem is volt nagy szükség: Draco az ágyában szuszogott, az altatás utóhatása miatt továbbra sem ébredt fel. Én pedig az ágya melletti fotelban kucorodtam össze, és vigyáztam az álmát.

Nehezen, de sikerült fókuszálnom a felém hajoló alakra, aki aggodalmas tekintettel viszonozta a pillantásomat. Bepróbálkoztam egy félmosollyal, bár elég reszketegre sikerült és szinte rögtön lefoszlott az arcomról, ahogy a fájdalom következő hulláma elöntött és levegő után kezdtem kapkodni.
Megfogtam a csuklóját; volt egy olyan érzésem, ha most nem mondok el neki valamit, soha többé nem lesz meg rá a lehetőségem - készségesen hittem támadómnak abban, hogy kisebb csoda kellene a túléléshez.
Sosem voltam a szerencse embere; ahol döntenem kellett, rossz döntést hoztam; ahol el lehetett bukni, mindig elbuktam. Egy fél pillanatig sem kételkedtem benne, hogy itt fogom befejezni a történetem, a földön fekve, egy csapat olyan emberrel körülvéve, akik a döbbenettől bénultan végignézik, ahogy az aszfalt szürke piócaként lassan beszívja a vérem.
Hogy lehettem ennyire vak? Miért nem tudtam túllépni az előítéleteken és észrevenni azt, ami végig a szemem előtt volt? Képtelen voltam értékelni, amíg el nem jutottam arra a pontra, hogy minden veszni látsszon...igazán jellemző, tényleg az. Pedig az intő jelek megvoltak, már évek óta, de egyszerűen túl büszke voltam hozzá, hogy elfogadjam. Már megkaptam azt a második esélyt az életre amikor otthagytam Voldemortot; harmadikat nem fogok kapni, pedig talán mindent máshogy csinálnék.
Láttam, ahogy kapkodva leveszi az óráját, de sokra nem jutott vele; egy gyenge mozdulattal megpróbáltam kiverni a zsupszkulcsot a kezéből, ő pedig meglepettségében hagyta is, hogy az a földön landoljon. A mozdulat okozta fájdalomtól összerándultam, de megpróbáltam nem törődni vele.
- Még ne... - ziháltam. Nem hittem abban, hogy innentől van visszaút, úgyhogy legalább szerettem volna elmondani neki. Végül is, Draco Malfoynak csak a halál küszöbén kell állnia ahhoz, hogy feladja azokat az elvakult előítéleteket, amiket belé neveltek.
Kihasználtam a ritka pillanatot, amikor a fájdalom kicsit alábbhagyott és halkan, kissé összefüggéstelenül, hadarva beszélni kezdtem hozzá:
- Hermione, én...tudnod kell, hogy sajnálom, sajnálom az elmúlt éveket, amiket tettem, amiket mondtam... - Köhögni kezdtem; éreztem, ahogy a vér megfesti az ajkaimat, s hiába tűzött a nap, kirázott a hideg. - Tudnod kell, hogy...
A mondatnak azonban nem értem a végére; rohamszerű, erős hullámban tört rám a fájdalom, képtelen voltam megszólalni, levegőt venni, létezni. A sötétség jótékonyan ölelt magához, megszüntetve a kínt, feledtetve mindent.

Amikor újra képes voltam érzékelni magam körül a világot, az első dolog, amit észrevettem, a bájitalok jellegzetes íze volt; a fájdalomcsillapítóét és a vérzéselállítóét kapásból kiszúrtam, s valószínűleg ez a kettő volt okolható azért, hogy egészen emberien éreztem magam.
Kinyitottam a szemem, tekintetem találkozott a hófehér plafonnal, ami csak egyet jelenthet - Szent Mungó.
Megpróbáltam feljebb tornázni magam az ágyban, de ennek mindössze annyi lett az eredménye, hogy felszisszentem a fájdalomtól, ami emlékeztetett rá, hogy talán még nem nagyon kellene mozogni.
Oldalra pillantottam; Granger ült az ágyam melletti széken. A délután képei megrohamoztak és éreztem, ahogy arcomba tolul a vér a történtekre gondolva. Most már kijelenthetjük, hogy totális idióta vagyok, igen - egyszeriben minden, amit gondoltam és amit mondtam hülyeségnek tűnt.

Kétségbeesetten kapaszkodott a csuklómban, és azt hiszem, ehhez minden erejére szüksége volt. Igyekeztem lefejteni a kezét a csuklómról, hogy mielőbb távozhassunk.
- Nem lesz semmi baj, Draco, nyugodj meg... - próbáltam megnyugtatni. Minél előbb megnyugszik, annál előbb kerülhet szakavatott segítség közelébe. Mielőtt még életbe tudtam volna léptetni a transportust. Az órám az aszfalton landolt, nem messze tőlünk - ha zajok alapján többé már nem funkcionál óraként. De akkor nem ezzel törődtem, hanem azzal, mit próbált olyan elkeseredetten a tudomásomra juttatni.
- Draco - suttogtam, miután közelebb hajolva sikerült megértenem a mondandóját. Nem tudtam elmondani neki, mennyire lényegtelennek találtam az évekkel korábbi eseményeket vagy hogy mennyire aggódtam érte, ugyanis elájult. A szememből potyogó könnyfátylon át homályosan láttam már csak a világot - mégis mikor kezdtem el sírni? - de csak sikerült megragadnom az órát és elvégeztem, amit eredetileg akartam.

Hálát kellett volna adnom az altatás miatt - így Draco nyugodtan tölthette az éjszakát, és még csak az sem zavarta, hogy én a várakozás jelentős részét sírással töltöttem. Egyszerűen nem értettem magam. Mire föl sírok egy ex-mardekáros betegágyánál, akit alig ismerek? A háborúban nőttem fel, az ég szerelmére! Nem kellene, hogy egy beteg látványa ennyire kiforgasson magamból!
Draco szobájához kis mosdó helyiség is tartozott így oda szöktem be arcot mosni és inni egy keveset. Pocsékul néztem ki: kialvatlanságtól és sírástól megdagadt szemek, véres ruha, szétcsúszott frizura... nos, itt volt az ideje, hogy a jó adag, teljesen nem kívánatos vértől megtisztítsam magam. Továbbra is elcseszettül néztem ki, de legalább a sorozatgyilkos feeling jelentősen lecsökkent.
Visszamentem a fotelemhez - továbbra sem történt változás, így tovább ültem ott egy helyben.
Aztán mocorgást hallottam az ágy felől. Odapillantva Draco kipirult arcával találtam szemben magam. A kipirultságot egyértelműen a betegségnek tulajdonítottam, így odaugrottam, hogy megbizonyosodjak róla, van-e láza.
- Hogy érzed magad? Hívjak orvost? -

- Mint akit leszúrtak egy mérgezett késsel - fintorogtam válaszként, majd nemlegesen intettem, nem éreztem szükségét, hogy idecsődítsen egy rakás gyógyítót a semmiért.
Egy kicsit hosszabb csend állt be kettőnk között, ő nézett engem, én néztem őt a plafonnal felváltva; egy idő után kezdett meglehetősen frusztrálóvá válni a helyzet.
- Ömm...te egész végig... itt voltál? - kérdeztem tétovázva, miközben kipillantottam az ablakon és megállapítottam, hogy reggel van, vagyis hosszú órák teltek el a baleset óta.
Akárhogy is szerette volna, nem tudta elrejteni a kisírt és vörös szemeit, ami ha lehet, még jobban zavarba hozott, tíz perc leforgása alatt harmadszor. Ennyire bedrogoztak, basszus?!
Nem tudtam, mennyire kellene nagy jelentőséget tulajdonítani Granger érzelmi kiborulásának; fene se értette, mit siratott meg és miért.
- Nem muszáj itt maradnod. Nem tartozol nekem semmivel, nem kötelességed - tettem hozzá, elvégre mi másért maradt volna itt, mint a kötelességérzet miatt? Valószínű, hogy nem a két szép szememért.

Fürkésző tekintetem az arcára tapadt, de fölöslegesnek bizonyult a riadókészültség: nem kellett neki a medimágus csapat, ráadásul a humora is megvolt. A szívem továbbra is riadtan kalapált, de mosolyt erőltettem az arcomra és kicsit hátrébb léptem. Draco törte meg a közénk települt csöndet. Bólintva jeleztem, hogy a feltételezése helytálló. Ő pedig nem volt rest, és elkezdett engem győzködni arról, mennyire nem kellene itt lennem.
- Tudom, hogy nem muszáj - feleltem. Közben próbáltam rájönni, hogyan folytassam, Az éjszaka elég hosszú volt, hogy az átsírt órák után rájöjjek, nem azért ülök továbbra is a betegágy mellett, mert egy betegemről van szó. Mármint mondhattam volna, hogy ez csak bűntudat volt, vagy csak a lelki békém megtartása miatt trónoltam az ágy amellett, vagy a korábbi mentőakcióját akartam kiegyenlíteni... de az éjszaka elég hosszú volt, hogy rájöjjek pár dologra. Draco már rég nem ugyanaz az ember volt, akit én ismertem. Belement, hogy öt alkalommal találkozik velem, mindössze azért mert szüksége van egy munkára, bátran viselkedett a tűzben, sőt a kórházban is meglátogatott, és a bárban is megmentett.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy - mondtam és visszaültem a fotelembe.
- Tudod, elkezdtem aggódni a testi épségedért, mióta majdnem meghaltál a szemem láttára - mondtam furcsa kis fintorral az arcomon. Szándékosan ismételtem az ő szavait, amiket akkor mondott, mikor én voltam a kórházba. Szerencsére most nem álltam veritaszérumos befolyás alatt, így semmi nem volt, ami jelezte volna, hogy nem teljesen akkor kezdtem a miatta való aggódást, hanem egy hajszálnyival hamarabb.
- Zavarlak netalántán a halak etetésében? - cukkoltam szándékosan. - Vagy vársz valakit? A képzeletbeli háremedet?

- Hát akkor? - kérdeztem vissza. Persze, Granger az empátia élő szobra, elvégre már negyedikesen harcolt a házimanók jogaiért, egy hét-nyolc órás várakozás a páciense betegágya mellett annyira nem is tűnt furának.
Megvontam a vállam, bár ez kissé nehezen ment fekve és úgy éreztem, egyébként is várnom kellene ezekkel a könnyelmű mozdulatokkal, mindenesetre azt sikerült kifejeznem, hogy Grangernek most már korántsem kel itt maradnia, elvégre látta, nem haltam meg, a munkáját itt elvégezte.
Akaratlanul is elmosolyodtam, pedig utálom, amikor kiforgatják vagy ellenem használják a szavaim.
A következő részleg azonban ennyire már nem tetszett, s ennek hangot is kívántam adni. Tisztában voltam vele, hogy csak cukkol, mégis sikerült felhúznia annyira, hogy úgy döntöttem, egyedül is jobb nekem, pedig nem nagyon akartam egyedül maradni. Még nem sűrűn próbáltak megölni és igen kellemetlen érzés volt azzal a tudattal létezni, hogy van odakint valaki, aki ténylegesen csak arra a pillanatra vár, mikor márthatja belém újra a kését. Szégyelltem bevallani, de a tegnap történtek valamilyen szinten megrendítették a saját sérthetetlenségembe vetett hitemet. Vajon mi lesz a következő húzása? Mert egyáltalán nem olyasvalakinek tűnt, aki beérné ezzel a két meghiúsult próbálkozással. És ha Hermione is a közelemben van, az egyet jelent azzal, hogy őt is veszélybe sodorhatom, sőt, már egyszer majdnem meghalt miattam.
Visszagondolva az előző szavaira nem volt annyira nehéz dühöt színlelnem.
- Na elmehetsz ám a jó mugli anyádba - morogtam, természetesen szánt szándékkal próbálva még ezt is a leginkább sértően megfogalmazni. - Igen, zavarsz. Az ajtót arra találod - intettem az említett nyílászáró felé, majd vártam, hogy Granger kitaláljon rajta.

Tudtam, nem kifejezetten fair dolog valaki olyat piszkálni, aki most élt túl egy gyilkossági kísérletet, de a cukkolódó hangnem sokkal könnyebben ment - és nem utolsó sorban határozottan jó volt feszültséglevezetésre és kínos kérdések elkerülésére. Azzal viszont nem számoltam, hogy vissza fog vágni.
- Csak nem irritál, amikor a saját hazugságaiddal szembesítenek? - kérdeztem hirtelen megvillanó tekintettel. A pálcám pedig lendült és megörvendeztettem Draco-t egy Avis-Oppungo párosítással. Egyetlen szerencséje az volt, hogy ő mindössze egyetlen támadó kedvű madarat kapott, nem egy tucatot, mint Ron, mikor összejött Lavenderrel. Miután a madár impresszionista tetoválást gyártott Draco karjára, eltüntettem.
- Jobban tennéd, ha vigyáznál a nyelvedre - sziszegtem oda neki, és a felszólítása ellenére visszaültem a fotelbe. Tudom, volt egy olyan illúziója, hogy elmegyek - amit készséggel meg is teszek, mihelyst megérkeznek az aurorok, hogy kivizsgálják az ügyét, és biztosítság a testi épségét. Addig azonban nem tervezek távozni.
Két órával, a reggeli vizittel és magával a reggelivel később - amit a nővérke készségesen megetetett Dracoval, miután én visszautasítottam a művelet elvégzését - megérkeztek az aurorok. Az ember azt hinné, a varázslók gyorsak, és hatékonyak - na, nem ezek a példányok! Két majdnem kezdő vette fel a jegyzőkönyvet - és miután odarendeltek egy embert az ajtó elé, itt volt az ideje távoznom.
- Mennem kell, remélem, roppant mód örülsz neki. Később lehet, még benézek - mondtam, és ezuttal igyekeztem fapofával végigcsinálni a búcsúzkodást - mielőbb haza akartam hoppanálni, mivel az elmúlt lassan 10 órában étel közelébe se kerültem, és lassan már Dracoból is vagy hatot láttam, pedig egy is sok volt a jóból.

- Nem, ami irritál, az a jelenléted - jegyeztem meg angyali mosollyal, nem törődve a megvillanó tekintettel. Konkrétan fogalmam sem volt, miért csinálja, amit csinál, de ha neki ez jól esik...
A madárra csak egy szemforgatással reagáltam, rövidesen úgyis eltűnt, mindenesetre kezdtem azt érezni, hogy Granger nemes egyszerűséggel <i>fura.</i> Nem szokott így viselkedni.
- Te pedig jobban tennéd, ha hazamennél. Mi a franc ütött beléd? - Remélhetőleg semmi olyan, amit egy nagy alvással nem lehet lerázni, ez az új Granger ugyanis több volt, mint idegesítő.
Szerencsére azonban rövidesen kipaterolták a szobámból, aminek roppant mód tudtam örülni, majd elszenvedtem a szokásos kórházi kört - ő pedig természetesen visszajött. Az nap egyetlen pozitívuma az volt, hogy jöttek az aurorok, ami azt jelentette, Granger megy. Pillanatnyilag nem tudtam volna megmondani, hogy azért akarom, hogy elmenjen mert féltem és nem akarom hogy baja essen egy esetleges új támadásnál, vagy azért, mert marhára idegesít és képtelenségnek éreztem, hogy tíz percnél tovább legyek vele egy légtérben. Akárhogy is, elment - én pedig örömmel adhattam meg a vallomásomat az auroroknak.

Mióta két napja reggel dehoppanált a konyhámból, színét se láttam. Jó, némileg szándékos volt a dolog, mert meg akartam hagyni neki a lehetőséget, hogy kicsit lehiggadjon. Azt hiszem, nem róhatom a szemére, hogy kiakadt azon, hogy nem csak megmentett, de még nálam is éjszakázott - mindezt pedig a veritaszérumos napon. Tegnap viszont küldtem neki egy baglyot azzal az üzenettel, hogy ma ötkor találkozunk. Mindössze annyit kötöttem a lelkére, hogy mugli ruhába öltözzön és legyen pontos. Mikor megérkezett, egy gyors pillantással ellenőriztem a ruháit, amelyek kivételesen megfelelőek voltak – egyszerű, sötétzöld póló-farmer párosítás -, sőt, majdnem sikerült is egymáshoz öltöznünk. Rajtam ezúttal fehér bermuda nadrág volt és fűzöld top. A hajam valami kontyszerűségbe rendeztem a fejem tetején, de már kiszabadult pár tincs belőle.
Mosolyogva nyújtottam a kezem, hogy jelezzem, innen bizony dehoppanálunk.

Egy eldugott sikátorba érkeztünk, ahonnan kilépve pár sarokkal később meg is érkeztünk oda, ahova eredetileg is indultunk. A bazári bódék színes portékái és a bódék között áramló színes forgatag izgalmas időtöltést ígért. Vidáman vigyorogtam Draco elképedt arcába.
- Na, ezt viszont be fogjuk számítani - feleltem azonnal a kérdésre, amit eddig folyton szajkózott, ám most még nem bírta kimondani.
- Ha most az a célod, hogy megfertőzz muglimániával, közlöm, hogy a terved kudarcba fulladt - vázolta fel a dolgokat, miközben megborzongva végignézett az embertömegen.
- Ha túléled a találkozót megmondom, mi volt a célja. De csak a legvégén - nevettem rá, aztán közöltem vele, hogy ha ezt nem találja megfelelő közegnek, akkor mehetünk akár vidámparkba is. Olyan fejet vágott, mintha azt a döntést kellett volna meghoznia, hogy a veséjét vagy a máját távolítsam el egy életlen késsel. De mivel érdemi reakció nem volt, elindultam befelé, a bazársorok közé. Pár pillanat múlva hátrapislantottam, hogy megnézzem, követ-e. Ellenálltam a késztetésnek, hogy intve hívjam magamhoz - se nem kutyám, se nem barátom, szóval megrántottam a vállam és elkezdtem szemügyre venni a kínálatot.
Az első pár standnál még azon kattogott az agyam, miért nem motiválta jobban, hogy ezt beszámítanám neki, hiszen eddig ez volt minden vágya. Aztán úgy döntöttem, megpukkadhat ott egy helyben, és majd jó képet vág a másik két találkozóhoz, amit standard módon szenvedünk végig. Elkezdtem nagyobb figyelemmel szemügyre venni az árukat, végül pedig megálltam az ékszeres részlegnél.

<center>~oOo~</center>

- Jellemző - morogtam. Nem díjaztam a nevetését, vele ellentétben nekem cseppet sem tetszett, hogy a délelőttöt azzal kell majd töltenünk, hogy mások gyomrába könyökölünk az előrehaladás érdekében és káromkodva foglaljuk keretbe azoknak a létét, akik hasonlóan tesznek velünk.
Felsóhajtva néztem a tömegben eltűnő nő után, majd megcsóváltam a fejem és egy megadó legyintéssel követtem, igaz, tekintetemmel már elvesztettem a betegesen nagy fő/négyzetcentiméter arány miatt. Mintha az ékszeres felé tartott volna...
Lábujjhegyen állva próbáltam kicsit elnézni az irdatlan mennyiségű vásárló felett, és sikerrel is jártam - kisvártatva megpillantottam a már enyhén összeborzolódott hajkölteményt, úgyhogy nagy lendülettel nekiindultam, amikor egy kéz szorítását éreztem a vállamon.
Megfordultam, hogy közöljem az illetővel, nem tetszenek az ismerkedési szokásai, ám a torkomra forrt a szó, ahogy megéreztem a hideg fém érintését a bőrömön.
Egy hosszú pillanatig értetlenül meredtem a mellkasom alól kikandikáló kés nyelére, ám mielőtt a földön végeztem volna, erős karok ragadtak meg, így azt hiszem, kívülről legfeljebb egy hosszabb baráti ölelésnek látszott a művelet.
- Tudod, mi az árulók sorsa, Malfoy - suttogta a fülembe; nem tudtam eldönteni, hogy a hangjától, vagy a fájdalomtól fut végig a hátamon a hideg. - Nem vagy több gyenge kis korcsnál, aki az első akadály után elhagyja az Urát, a Nagyurat, akinek a szolgálatára felesküdött...gyáva patkány vagy, Malfoy, és úgy is fogsz megdögleni. Reménykedtem benne, hogy a tűz elvégzi helyettem a piszkos munkát, de most már belátom, hogy nekem kellett megtennem. A Nagyúr emlékére. Röhögve fogom végignézni, ahogy szenvedsz a méregtől. A szerencsésebbek egy-két óra után meghalnak, Malfoy, de bízom benne, hogy a tiéd eltart napokig is...Ég veled, Malfoy. Remélem, apád hamarosan követni fog az alávaló árulók poklába! - hadarta sziszegve; minden szavát átjárta a vak, forró gyűlölet. Mondani akartam volna valamit, ám csak egy elhaló nyögésre futotta; egy pillanat múlva pedig már dehoppanált.

Ahogy a támasz megszűnt, éreztem, zuhanni kezdek. A fájdalom, ami eddig lényegében váratott magára, most görcsös hullámokban tört rám, minden porcikámat átjárta; már arra sem voltam képes, hogy felkiáltsak a kíntól. A tüdőmbe áramló levegő tüzes vasként égetett, mégis fáztam, már-már remegtem a hidegtől. Valami langyos, ragacsos valami folyt végig az oldalamon, átáztatva a ruhám.
Nem tudtam, mi folyik körülöttem, semmit nem érzékeltem a sikoltásokból és kiáltásokból. Segítséget akartam kérni, de a torkom túl száraz volt, csak valami nyöszörgésfélét produkáltam. A nagy Draco Malfoy, muglik és sárvérűek ádáz ellensége egy vásári bazárban fog meghalni, egy csapat bámészkodóval körülvéve. Milyen ironikus.

<center>~oOo~</center>

Az eladóval igen élénk vitát folytattam arról, hány sarlót is ér meg a portékája, mikor a hátam mögött felhangzott a sikítás. Először csak egy, aztán folyamatosan csatlakoztak egyre többen, mintha valami morbid énekkar gyakorolna. Tekintetemmel azonnal Dracót kezdtem keresni, de a szőke üstöknek nyoma sem volt, így elkezdtem utat törni arra, amerről jöttem, azaz amerre utoljára láttam - és ahonnét a baljós hangzavart hallottam. Könyökömmel próbáltam egyre nagyobb helyet csinálni, hogy továbbjuthassak, kétségbeesetten küzdöttem előre.
Megérkeztem az "első sorba", és fájdalmasan mart belém a felismerés. Megtaláltam Dracót: a földön feküdt, az egyik karja kifacsarodott az esés következtében, mellkasából egy kés állt ki, és a vére áztatta az utcát... A vére, ami természetellenes zöldes árnyalatban tetszelgett, mérgezésre utalt, hiszen, Draco vérének kéknek kellett volna lennie, vagy legalábbis arany színűnek!
Szinte azonnal odatérdeltem mellé, próbáltam kitapintani a pulzusát, ami nem túl erősen, de érezhetően vert.
- Draco... itt vagyok! - suttogtam. Alig bírtam gondolkodni, de elszakítottam a tekintetem az egyre zavarosabbnak tűnő szürke lélektükröktől és megpróbáltam végiggondolni, mit is tehetnék. Ha kihúzom a kést, lehet, valami ismeretlen varázslatot indítok el és még rosszabbul lesz - de ha benne hagyom, még több méreg juthat a szervezetébe! Azonnal el kell juttatnom a Mungóba - a mugli orvosok úgysem tudnának semmit kezdeni a méreggel - de hogy hoppanáljak vele ennyi mugli szeme elől?! Arról nem is beszélve, hogy lehet egy hoppanálás többet árt, mint használ... De a zsupszkulcs még működhet!
Draco fejét menet közben az ölembe húztam, és megnyugtatóan simogattam a homlokát - most azonban kénytelen voltam abbahagyni. Lecsatoltam az órám, és megpróbáltam zsupszkulcsot készíteni belőle.

<center>~oOo~</center>

Nehezen, de sikerült fókuszálnom a felém hajoló alakra, aki aggodalmas tekintettel viszonozta a pillantásomat. Bepróbálkoztam egy félmosollyal, bár elég reszketegre sikerült és szinte rögtön lefoszlott az arcomról, ahogy a fájdalom következő hulláma elöntött és levegő után kezdtem kapkodni.
Megfogtam a csuklóját; volt egy olyan érzésem, ha most nem mondok el neki valamit, soha többé nem lesz meg rá a lehetőségem - készségesen hittem támadómnak abban, hogy kisebb csoda kellene a túléléshez.
Sosem voltam a szerencse embere; ahol döntenem kellett, rossz döntést hoztam; ahol el lehetett bukni, mindig elbuktam. Egy fél pillanatig sem kételkedtem benne, hogy itt fogom befejezni a történetem, a földön fekve, egy csapat olyan emberrel körülvéve, akik a döbbenettől bénultan végignézik, ahogy az aszfalt szürke piócaként lassan beszívja a vérem.

Hogy lehettem ennyire vak? Miért nem tudtam túllépni az előítéleteken és észrevenni azt, ami végig a szemem előtt volt? Képtelen voltam értékelni, amíg el nem jutottam arra a pontra, hogy minden veszni látsszon...igazán jellemző, tényleg az. Pedig az intő jelek megvoltak, már évek óta, de egyszerűen túl büszke voltam hozzá, hogy elfogadjam. Már megkaptam azt a második esélyt az életre, amikor otthagytam Voldemortot; harmadikat nem fogok kapni, pedig talán mindent máshogy csinálnék.
Láttam, ahogy kapkodva leveszi az óráját, de sokra nem jutott vele; egy gyenge mozdulattal megpróbáltam kiverni a zsupszkulcsot a kezéből, ő pedig meglepettségében hagyta is, hogy az a földön landoljon. A mozdulat okozta fájdalomtól összerándultam, de megpróbáltam nem törődni vele.
- Még ne... - ziháltam. Nem hittem abban, hogy innentől van visszaút, úgyhogy legalább szerettem volna elmondani neki. Végül is, Draco Malfoynak csak a halál küszöbén kell állnia ahhoz, hogy feladja azokat az elvakult előítéleteket, amiket belé neveltek.
Kihasználtam a ritka pillanatot, amikor a fájdalom kicsit alábbhagyott és halkan, kissé összefüggéstelenül, hadarva beszélni kezdtem hozzá:
- Hermione, én...tudnod kell, hogy sajnálom, sajnálom az elmúlt éveket, amiket tettem, amiket mondtam... - Köhögni kezdtem; éreztem, ahogy a vér megfesti az ajkaimat, s hiába tűzött a nap, kirázott a hideg. - Tudnod kell, hogy...
A mondatnak azonban nem értem a végére; rohamszerű, erős hullámban tört rám a fájdalom, képtelen voltam megszólalni, levegőt venni, létezni. A sötétség jótékonyan ölelt magához, megszüntetve a kínt, feledtetve mindent.

<center>~oOo~</center>

Kétségbeesetten kapaszkodott a csuklómban, és azt hiszem, ehhez minden erejére szüksége volt. Igyekeztem lefejteni a kezét a csuklómról, hogy mielőbb távozhassunk.
- Nem lesz semmi baj, Draco, nyugodj meg... - próbáltam megnyugtatni. Minél előbb lehiggad, annál előbb kerülhet szakavatott segítség közelébe.
Mielőtt még életbe tudtam volna léptetni a transportust, az órám az aszfalton landolt, nem messze tőlünk – hát, zajok alapján többé már nem funkcionál óraként. De nem ezzel törődtem, hanem inkább azzal, mit próbált olyan elkeseredetten a tudomásomra juttatni.
- Draco - suttogtam, miután közelebb hajolva sikerült megértenem a mondandóját. Nem tudtam elmondani neki, mennyire lényegtelennek találtam az évekkel korábbi eseményeket, vagy hogy mennyire aggódtam érte, ugyanis elájult. A szememből potyogó könnyfátylon át homályosan láttam már csak a világot - mégis mikor kezdtem el sírni? - de csak sikerült megragadnom az órát és elvégeztem, amit eredetileg akartam. Az egyik kezemmel Draco kezét irányítottam úgy, hogy fogja az egyik óraszíjat, a másikkal pedig én kapaszkodtam belé. A muglikkal meg majd foglalkozik a minisztérium - döntöttem el.

Hosszú órákkal később Draco már az egyik kórteremben feküdt - egy ötórás életmentő műtéttel a háta mögött. A medimágusok vezetője azt mondta, hamarosan fel kell ébrednie az altatásból. Az említett úriember beszélgetés közben számos alkalommal simította végig a karom, hogy megnyugtasson - feltételezte, hogy Draco barátnője vagyok. Nem tudom, miből gondolta, de ha tippelnem kéne, azt hiszem azért tette le a voksát emellett a feltételezés mellett, mert egy különleges kötöző bűbájjal összekötöttem a kezeinket nem sokkal az érkezésünk után, mert nem akartam egyedül hagyni. Feltételeztem, hogy akár itt is bánthatják. A bűbáj láthatatlanul kötötte össze a bal csuklóinkat és meggátolta, hogy öt méternél messzebb kerüljünk egymástól. Erre perpillanat nem is volt nagy szükség: Draco az ágyában szuszogott, az altatás utóhatása miatt továbbra sem ébredt fel. Én pedig az ágya melletti fotelban kucorodtam össze, és vigyáztam az álmát.
Hálát kellett volna adnom az altatás miatt - így Draco nyugodtan tölthette az éjszakát, és még csak az sem zavarta, hogy én a várakozás jelentős részét sírással töltöttem. Egyszerűen nem értettem magam. Mire fel sírok egy ex-mardekáros betegágyánál, akit alig ismerek? A háborúban nőttem fel, az ég szerelmére! Nem kellene, hogy egy beteg látványa ennyire kiforgasson magamból…

Draco szobájához kis mosdóhelyiség is tartozott így oda szöktem be arcot mosni és inni egy keveset. Pocsékul néztem ki: kialvatlanságtól és sírástól megdagadt szemek, véres ruha, szétcsúszott frizura... nos, itt volt az ideje, hogy a jó adag, teljesen nem kívánatos vértől megtisztítsam magam. Továbbra is elcseszettül néztem ki, de legalább a sorozatgyilkos feeling jelentősen csökkent.
Visszamentem a fotelemhez - továbbra sem történt változás, így tovább ültem ott egy helyben, aztán mocorgást hallottam az ágy felől. Odapillantva Draco arcával találtam szembe magam.
- Hogy érzed magad? Hívjak orvost?
- Mint akit leszúrtak egy mérgezett késsel - fintorogta válaszként, majd nemlegesen intett. Fürkésző tekintetem az arcára tapadt, de fölöslegesnek bizonyult a riadókészültség: nem kellett neki a medimágus csapat, ráadásul a humora is megvolt. A szívem továbbra is riadtan kalapált, de mosolyt erőltettem az arcomra és kicsit hátrébb léptem.
- Ömm...te egész végig... itt voltál? – törte meg a közénk telepedett csendet tétovázva, miközben kipillantott az ablakon és megállapította, hogy reggel van, vagyis hosszú órák teltek el a baleset óta. Bólintva jeleztem, hogy a feltételezése helytálló.
- Nem muszáj itt maradnod. Nem tartozol nekem semmivel, nem kötelességed - tette hozzá.
- Tudom, hogy nem muszáj - feleltem. Közben próbáltam rájönni, hogyan folytassam; az éjszaka elég hosszú volt, hogy az átsírt órák után rájöjjek, nem azért ülök továbbra is a betegágy mellett, mert egy páciensemről van szó. Mármint mondhattam volna, hogy ez csak bűntudat volt, vagy csak a lelki békém megtartása miatt trónoltam az ágy amellett, vagy a korábbi mentőakcióját akartam kiegyenlíteni... de az éjszaka elég hosszú volt, hogy rájöjjek pár dologra. Draco már rég nem ugyanaz az ember volt, akit én ismertem. Belement, hogy öt alkalommal találkozik velem, mindössze azért mert szüksége van egy munkára, bátran viselkedett a tűzben, sőt a kórházban is meglátogatott, és a bárban is megmentett…

<center>~oOo~</center>

A délután történtek képei egyre gyorsabb egymásutánban környékeztek meg, mire pedig a végére értem, kijelenthettem, hogy totális idióta vagyok, igen - egyszeriben minden, amit gondoltam és mondtam, hülyeségnek tűnt.
Akárhogy is szerette volna, nem tudta elrejteni a kisírt és vörös szemeit, ami ha lehet, még jobban zavarba hozott, tíz perc leforgása alatt harmadszor. Ennyire bedrogoztak, basszus?!
Nem tudtam, mennyire kellene nagy jelentőséget tulajdonítani Granger érzelmi kiborulásának; fene se értette, mit siratott meg és miért.
- Hát akkor? - kérdeztem vissza. Persze, Granger az empátia élő szobra, elvégre már negyedikesen harcolt a házimanók jogaiért, egy hét-nyolc órás várakozás a páciense betegágya mellett annyira nem is tűnt furának.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy - mondta és visszaült a fotelbe.
- Tudod, elkezdtem aggódni a testi épségedért, mióta majdnem meghaltál a szemem láttára – jegyezte meg furcsa kis fintorral az arcán.
Akaratlanul is elmosolyodtam, pedig utálom, amikor kiforgatják vagy ellenem használják a szavaim.

- Zavarlak netalántán a halak etetésében? - cukkolt szándékosan. - Vagy vársz valakit? A képzeletbeli háremedet?
Ez a részleg azonban annyira már nem tetszett, s ennek hangot is kívántam adni. Tisztában voltam vele, hogy csak szívat, mégis sikerült felhúznia annyira, hogy úgy döntöttem, egyedül is jobb nekem, pedig nem nagyon akartam egyedül maradni. Még nem sűrűn próbáltak megölni és igen kellemetlen érzés volt azzal a tudattal létezni, hogy van odakint valaki, aki ténylegesen csak arra a pillanatra vár, mikor márthatja belém újra a kését. Szégyelltem bevallani, de a tegnap történtek valamilyen szinten megrendítették a saját sérthetetlenségembe vetett hitemet. Vajon mi lesz a következő húzása? Mert egyáltalán nem olyasvalakinek tűnt, aki beérné ezzel a két meghiúsult próbálkozással. És ha Hermione is a közelemben van, az egyet jelent azzal, hogy őt is veszélybe sodorhatom, sőt, már egyszer majdnem meghalt miattam.

Visszagondolva az előző szavaira nem volt annyira nehéz dühöt színlelnem, hogy elérjem: tűnjön el innen, mert veszélyben van.
- Na elmehetsz ám a jó mugli anyádba - morogtam, természetesen szánt szándékkal próbálva még ezt is a leginkább sértően megfogalmazni. - Igen, zavarsz. Az ajtót arra találod - intettem az említett nyílászáró felé, majd vártam, hogy Granger kitaláljon rajta.
- Csak nem irritál, amikor a saját hazugságaiddal szembesítenek? – kérdezte hirtelen megvillanó tekintettel, miközben megajándékozott egy Avis-Oppungo párosítással annak érdekében, hogy impresszionista tetoválást gyártson az alkaromra, bár szerencsére csak egyetlen madarat kaptam, ami gyorsan el is tűnt.
- Nem, ami irritál, az a jelenléted - jegyeztem meg angyali mosollyal, nem törődve a megvillanó tekintettel. Konkrétan fogalmam sem volt, miért csinálja, amit csinál, és kezdtem azt érezni, hogy Granger nemes egyszerűséggel <i>fura.</i> Nem szokott így viselkedni.
- Jobban tennéd, ha vigyáznál a nyelvedre – sziszegte.
- Te pedig jobban tennéd, ha hazamennél. Mi a franc ütött beléd? - Remélhetőleg semmi olyan, amit egy nagy alvással nem lehet lerázni, ez az új Granger ugyanis több volt, mint idegesítő.
Még mielőtt válaszolhatott volna, kipaterolták a szobámból, aminek roppant mód tudtam örülni, majd elszenvedtem a szokásos kórházi kört - ő pedig természetesen visszajött. Az nap egyetlen pozitívuma az volt, hogy jöttek az aurorok, ami azt jelentette, Granger megy. Pillanatnyilag nem tudtam volna megmondani, hogy azért akarom, hogy elmenjen mert féltem és nem akarom hogy baja essen egy esetleges új támadásnál, vagy azért, mert marhára idegesít és képtelenségnek éreztem, hogy tíz percnél tovább legyek vele egy légtérben. Akárhogy is, elment - én pedig örömmel adhattam meg a vallomásomat az auroroknak.