2. fejezet

Dübörgő fejfájással ébredtem. Egy fáradt nyögéssel hasra fordultam, és a fejemre húztam a párnát. Pillanatokkal később esett csak le, mennyire más hangszínen sikerült kiadnom magamból az előző hangot. Pont egy megfázás kellett még nekem e mellé az orbitális fejfájás mellé. A diákok biztos örülnének, ha elmaradna a mai óra. Ó, de hát még csak szombat van! Hát akkor legalább lesz időm kicsit kikúrálni magam!
Felemeltem a fejem abban a reményben, hogy hamarosan a testem többi része is követi majd és eljutok a fürdőbe. Csakhogy a szoba, nem az én szobám volt! Azonnal térdelő helyzetbe tornáztam magam - és valahogy a szoba miatti pánik miatt észre sem vettem, mennyire máshogy reagált a testem -, és az ismeretlen szoba feltérképezésébe kezdtem. Domináns zöld színek? Mintha legalábbis egy mardekárossal mentem volna haza tegnap! Ez persze abszurd! Sose tennék ilyesmit, ráadásul pontosan emlékszem, hogy egyedül mentem haza és egyedül feküdtem le! Elraboltak volna? De hát sehol semmi kötél vagy hullazsák...
Végre rászántam magam, és kimásztam az ágyból, hogy még alaposabban szemügyre vegyem a szobát. Talán nem meglepő, hogy az első utam az alaposan megrakott könyvespolcokhoz vezetett - bárki is rabolt el, legalább a könyvek terén jó volt az ízlése. Az ablakon kinézve tágas, gyönyörűen rendezett parkot láttam, és egyből megállapíthattam, hogy továbbra sincs halvány lila lövésem se, hogy hol vagyok. Az ablaknak háttat fordítva szemügyre vettem a további berendezési tárgyakat. Hatalmas ágy, óriási szekrények, méretes íróasztal... ezt nevezem én megalomániának!
Az asztalhoz lépve először a szépen rendezettség tűnt fel: a könyvek csökkenő sorrendben voltak egymás mellé állítva, a pergamenek gondosan egymásra igazítva és még a pennákat is úgy rakták le, hogy 90°-os szöget zárjanak be az asztal szélével és persze sehol nem volt egy szem kosz sem. Tisztaságmánia vagy csak kórosan sok szabadidő? Ó, hoppá, ott egy fénykép... a Malfoy famíliáról. Merlin, kérlek add, hogy ne az egyik talpnyalójuk legyen!
Próbáltam sétálás közben lenyugodni egy kicsit, hiszen nem vagyok én céda, hogy ismeretlenekkel menjek haza, ráadásul pontosan emlékszem, hogy este egyedül tértem haza a saját lakásomba. Másfelől pedig a Sötét Nagyúr elnyomása után ennyi idővel mégis mi értelme lett volna az emberrablásnak? Pláne egy jelentéktelen ÁVT tanár elrablásának. Biztos csak véletlen, valami ostoba kis félreértés...
Ekkor érkeztem a szekrények mellett álló tükörhöz:
- Áááááááá! - sikítottam fel, és meglepő módon a tükörképem is hasonlóan cselekedett. Csakhogy a tükörből Draco Malfoy tejföl szőke arcvonásai néztek vissza rám...

Az ébredés első pillanata soha nem tartozott a top10-es listámra, de ilyet utoljára körülbelül akkor éreztem, amikor az unokatestvérem legénybúcsúját túlságosan vidáman ünnepeltük. Megfordultam az ágyon azzal a feltett szándékkal, hogy kipróbálom, hátha a háton fekvés kényelmesebb, ehelyett viszont egy krumplizsák kecsességével puffantam a padlón, hangos nyekkenéssel kísérve a fájdalmas mozdulatot. Nem is olyan nagy ez az ágy, mint amilyennek gondoltam...
Nyögve feltápászkodtam - a hangmagasságomat az egyházi kórus bármelyik tizenéves kissráca megirigyelhette volna, sőt, még nőnek is kiválóan elment. Félig lehunyt szemmel, ásítozva vakargattam az állam, ami meglepő módon cseppet se volt borostás. Igaza volt annak az eladónak, ez az új mágikus arcszesz valóban csodákra képes, legközelebb is ilyet fogok venni. Nyújtózkodtam egy kicsit, de a karom minduntalan valami puhába ütközött - Draco, Draco, fogynod kellene lassan! -, lepillantva viszont valami egészen furcsa látvány fogadott.
Mellek. Igen, már láttam ilyet, és ezek kétségkívül női mellek, mégpedig úgy tűnik, a jobb fajtából. A gond csak az volt, hogy nem előttem, hanem rajtam voltak. Ráadásul egy rózsaszín, virágmintás pizsamával takarva...
Megkövülten botladoztam ki a szobából, hogy keressek valami tükröt. Egy hang a fejemben kétségbeesetten követelte a választ arra, hogy hol vagyok, de engem ez érdekelt a legkevésbé - sokkal jobban lefoglalt, hogy kitaláljam, ki vagyok.
Az előszobában végül találtam egy egészalakos tükröt - és majdnem elájultam az arctól, ami visszanézett rám. Hermione Granger. Grangerré változtam.
Grangerré változtam!
Le is ültem gyorsan egy kis zsámolyra, mielőtt kiszaladna alólam a lábam, majd mélyeket lélegezve próbáltam feldolgozni a problémát azon túl, hogy fejhangon kérdezgettem magamtól: úristenmostmitcsináljak?!
Túljutottam a kezdeti döbbeneten - igaz, okosabb nem lettem -, és felálltam, hogy újra vessek néhány pillantást önmagamra, most már kissé tüzetesebben. Úgyis mindig tudni akartam, Granger mit rejteget a hosszú talár mögött, ezernyi könyvvel elbarikádozva és most itt volt az idő, hogy lerántsam a leplet - no meg a pizsamát.
Sajnos csak az első két gombig jutottam, ekkor ugyanis hangos, jellegzetes pukkanás törte meg a lakás csendjét. Valaki hoppanált - remélhetőleg nem a nő szeretője, aki begerjedve várja, mikor kapja meg a jussát, mert világgá szaladok...
Helyette Potter állt a nappaliban; sokkal jobb, mondhatom!
Ösztönösen azt éreztem, hogy egyelőre, amíg ki nem derítem mi történt, úgy kell tennem, mintha én volnék a tudálékos sárvérű és - bár minden érzékem tiltakozott - átöleltem kedves "barátomat", nyomva egy puszit az arcára - így szoktak köszönni a nők, nem?! Az viszont biztos, hogy amint eltakarodik, hipós fürdő következik...
- Nahát, Po...Harry, micsoda kellemes meglepetés! -
Ó, hogy rohadnál meg, te szerencsétlen hőskomplexusos balfék!
- Mi járatban vagy erre? - Mikor tűnsz már el innen? - Kérsz esetleg valami inni? - Ciánt, salétromsavat, veritaszérumot?
- Á, csak beugrottam egy pillanatra. Tegnap azt mondtad, reggel keresni fogsz...aggódtam érted - válaszolta a hős lovag, én pedig egy Pansy Parkinson-féle kuncogást hallattam.
- Jaj, de kis édes vagy! - legyintettem mosolyogva, de Potter tekintetét látva Granger nem ez a típus volt. Életemben először kívántam, hogy bárcsak egy kicsit figyeltem volna rá hét év alatt... - Csak a tegnapi...még mindig van egy kis hatása...legközelebb szólj, hogy ne igyak ennyit! - magyarázkodtam immár normálisabb hangnemben, és bár Potter nem tűnt meggyőzöttnek, legalább nem meresztegette rám a szemét úgy, mintha hirtelen három fejem nőtt volna,
- Akkor hagylak is pihenni, ha kell valami, üzenj - mondta, majd dehoppanált, én pedig egy hosszú sóhajjal a kanapéra vetettem magam. Meg kell keresnem a valódi Grangert, márpedig minél előbb!

A kiabálásra azonnal meg is érkezett a válasz egy hangos pukkanással: egy házimanó jelent meg a szobában, majd óvatosan megérdeklődte, hogy hívattam-e. Majdnem sírva fakadtam ekkora naivitás láttán, de ugyanakkor erős késztetést éreztem arra is, hogy megölelgessem kissé - mind a két reakciót kénytelen voltam hanyagolni, ugyanis kételkedtem abban, hogy a Malfoy irodalom félmeztelen örökese képes lett volna bármelyiket produkálni a fenti opciók közül. Így aztán megpróbáltam az ő szerepében kezelni a helyzetet - pedig Merlinre mondom, sokkal jobb lett volna, ha legalább a manót beavathatom.
- Én csak ... khm... - annyira szokatlan volt ez a hangmagasság az én számból, hogy kénytelen voltam egy torokköszörüléssel időt nyerni. Sajnos, mivel a manó továbbra is a válaszomra várt, kénytelen voltam folytatni:
- Csak reggeli hangpróbát tartottam - nem ez volt a legjobb hazugságom, de mégse mondhattam a manónak valami olyasmit, hogy találtam egy kunkorodó szőrszálat a mellkasomon.
- Merre vannak a szüleim? - kérdeztem, abban a reményben, hogy sikerül gyorsan témát váltanom, és közben azon imádkoztam, nehogy kiderüljön, hogy Malfoy egyedül lakik, esetleg épp tegnap végezte ki a szüleit, mert nem vették meg neki a Fekete Nyílnak nevezett legújabb kviddicsseprűt.
- Lent várják, hogy beszéljenek az Úrfival. Ha kívánja, felküldhetem a reggelijét a szobájába - ajánlotta fel a kis lény, akit rögtön megkedveltem. A reggelit érintő javaslatot lemondtam, mert úgy éreztem, semmit nem lennék képes lenyelni jelen pillanatban, de arra megkértem, mondja meg a szüleimnek, hogy negyedóra múlva lent leszek. Így aztán azonnal a fürdő felé vettem az irányt - szerencsére a manó nem látta, hogy az ajtó, amit hatalmas magabiztossággal kinyitottam mindössze valami játékterem szerű helyre vezetett. Kár, hogy nem volt időm alaposabban szemrevételezni a helyet, de ha Malfoyék várnak, akkor az ember ne reménykedjen holmi megbűvölt billiárd csatában.
Körülbelül harmadik próbálkozásra sikerült csak megtalálnom a fürdőt, ahol a teljes ellátás kedvéért nem csak zuhany, hanem kád is volt. Meg persze egy egész alakos tükör. Ó, anyám, miért kell ennek a pasinak ennyire szeretnie a tükröket?! Én simán megelégedtem volna azzal is, ha csak az arcát láttam volna, de nem, most kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a drága talárok alatt egy igen formásra kigyúrt férfi test rejtőzik. Hála Merlinnek, Malfoy bokszerban aludt, így nem kellett szembesülnöm az összes részlettel. Elfordultam a tükörtől és a zuhany felé lépdeltem. Szorosra csukott szemekkel lehúztam a nadrágot, és aztán szigorúan felfelé nézve beléptem a zuhanyzóba. Nem tudtam miért, de nem akartam visszaélni ezzel a helyzettel. A fürdés addig rendben is volt, míg csak a langyos vizet folyattam magamra, ám elérkezett a szappanozás kritikus pillanata. Egy pár pillanatig tétován szemléltem a csempét, hogy eldöntsem, hogy is lenne ezt a lehető legkevésbé kínosan kiviteleznem. Aztán megfogtam az egyik tusfürdős flakont, és a mellkasom előtt lefelé irányítottam. Borzasztó volt arra gondolnom, hogy érzem, mikor ért cél a folyadék. Aztán leraktam a flakont, és a víz felé fordulva békésen vártam, mikor távozik rólam a tusfürdő maradéka is. Mikor már elég tisztának éreztem magam, elzártam a vizet, és megragadtam a méretes törölközőt, ami gondosan elő volt készítve. Derékig rendesen megtörölköztem vele, aztán pedig gondosan a derekamra kötöttem az említett eszközt, a szárítkozás egy kissé lassabb módját választva. Az öltözésnél is végig csukva volt a szemem, amíg bizonyos kritikus pontok voltak érintve.
Így rendesen felöltözve, enyhén borostásan - mit tegyek, ez nálam eddig soha nem volt a reggeli készülődés része, most se jutott eszembe! - lépdeltem a szalon felé, hogy szembenézzek a rettegett Malfoy szülőkkel.

Miután Potter eloldalgott, úgy döntöttem, ideje reggelizni, igaz, tulajdonképpen nem kívántam a kaját, de legalább egy teát vagy kávét meg kell inni ahhoz, hogy rendesen elkezdődhessen a nap.
Hangosan krákogtam egyet, kényelmesen elterülve a kanapén, majd vártam. Eltelt egy perc, kettő, öt - és nem jött senki. Krákogtam megint, immár türelmetlenebben, de ismét mindenféle következmény nélkül; ekkor esett le, hogy bizonyára Granger nem tart házimanót, inast, bejárónőt vagy egyéb kelléket, ami elvégezné helyettem a reggelikészítés fáradságos műveletét, míg én valami egészen más, életbevágóan fontos teendővel foglalom le magam, mondjuk gumikacsákkal vagy papírhajóval játszok a fürdőkádban.
Csalódottan és kissé kelletlenül álltam fel, a konyhába érve pedig újabb csapást kellett átélnem: bár megtaláltam a hozzávalókat, sehogy sem tudtam, mit kellene kezdenem velük ahhoz, hogy elfogadható készterméket állítsak elő, így inkább hagytam az egészet a francba. Nem akartam felrobbantani a konyhát, bármennyire is kevéssé érdekelt Granger tulajdonának épsége. Ki tudja, meddig kell még itt laknom?!
Úgy döntöttem, ideje volna felöltözni, elvégre így mégsem indulhattam a valódi testem keresésére, akármennyire is nagy volt a kísértés, hogy azonnal körbehoppanáljam az országot. Visszabotorkáltam a hálószobába és kritikus szemmel mustrálni kezdtem a ruhatárat, Először valami fehérnemű kellett, úgyhogy azt a fiókot is kihúztam, majd könyékig belemerülve feltúrtam, hogy találjak valami nekem tetsző darabot, végül pedig megállapodtam egy kis csipkés, fekete melltartó-bugyi párosnál - Granger talán nem is olyan szende griffendéles, mint amilyennek hittem? Melléjük kiválasztottam egy remekül feszülő, pántos, zöld ruhát - nem is értem, Granger miért nem hord ilyet gyakrabban, ha van neki! -, és letettem őket az ágyra. Először a melltartót nézegettem elmélyülten, elvégre levenni sokkal könnyebb mozdulatokkal kell, majd úgy döntöttem, a kevésbé bonyolult résznél kezdem. Nem zavartattam magam különösebben, miközben a nadrágot levéve felhúztam magamra - Grangerre! Grangerre! Te nem vagy nő! - az aprócska ruhadarabot, ezt követően pedig a pizsamafelsőtől is megváltam.
Miután befejeztem az idióta vigyorgást és a kilátás osztályozását, megküzdöttem a melltartóval is, igaz, lényegesen hosszabb időbe került, végül pedig a ruhát is sikeresen magamra kaptam, noha először nem jó oldalról közelítettem meg a problémát és többször is reparót kellett alkalmaznom a szakadások miatt. A hajammal - Granger hajával - eszembe sem jutott foglalkozni, pont olyan képet nyújtott, mint ahogy tegnap eredeti viselője hagyta, legfeljebb kicsit kócosabb.
A cipő viszont már nagyobb gondot jelentett. Ahogy elnéztem, többnyire magassarkú csodák sorakoztak egymás mellett, azt viszont nem voltam hajlandó magamra húzni - a melltartó is épp elég kényelmetlen volt -, de nagyon megörültem, amikor egy kicsit talán leharcolt, de még hordható edzőcipőre esett a pillantásom. Tökéletes.
Most pedig elérkezett az idő, hogy megkeressem Grangert. Bíztam benne, hogy ő az én testembe került - nem, igazából már kirázott a hideg a gondolattól is, de még mindig ez volt a legjobb elképzelhető lehetőség! -, s ezzel a végszóval hoppanáltam a Malfoy kúria elé. Milyen már, hogy csengetnem kell, hogy beléphessek a saját házamba?!

Ha azt mondom, torokszorító érzés volt a szalon felé menni, hát erőse eufemizmust használok. Még a légzés folytonosságára is külön kellett koncentrálnom, és a fejemben egy hang folyamatosan azt üvöltötte, hogy fussak el messzire. De nem lett volna túl bölcs döntés a fejemre vonni a Malfoy család haragját, így egy utolsó nagy levegőt véve beléptem.
- Megjöttem - állapítottam meg a tökéletesen nyilvánvalót, de valamit mégis csak mondanom kellett, és én meg azt sem tudtam, hogy hívja Malfoy a szüleit. Anyu és Apu? Mama és Papa? Esetleg a nevükön szólítja őket? Kezdtem azt érezni, hogy ez a mostani jelenet még sokkal kínosabb lesz, mint a reggeli zuhanyzás volt, márpedig ritkán érzem úgy magam, hogy a zuhanyzás után legszívesebben zuhanyoznék, hogy megszabaduljak a kosztól...
- Nos, fiam, ideje kicsit elbeszélgetnünk. - fordult el Lucius az ablaktól. Balszerencsémre így pont velem került szembe. Meglettem volna ettől az élmény nélkül is, mert már most rá volt írva az arcára, hogy mennyire póriasnak tartja a mai kinézetemet, pedig ing volt rajtam, meg nadrág. Lehet, ezek itthon is dísztalárban járnak...
- Az elmúlt két hétben eltűrtem, hogy "felelevenítsd a régi kapcsolataidat", ahogy anyád nevezte a semmittevésedet. De most már ideje, hogy társadalmilag elfogadható munkát találj. - Zavartan piszkáltam az ingem szegélyét, és megpróbáltam kizárni a fejemből azt a lehetőséget, hogy Lucius esetleg a Halálfalók nagy felélesztését várta el az egy szem fiacskájától.
- Megbeszéltem holnapra neked egy találkozót Mr. Rocharddal. Remélem, magadtól is tudod, mit várok el tőled. - mondta, de szerencsére a válaszadástól megmentett az ég (nem mintha lett volna jobb ötletem, mint a "Természetesen, apám!"), mert nyílt az ajtó, és a reggeli manó nyomán ismerős alak lépett a szobába: Hermione Granger.

- Áh, Mr. Malfoy. És Mr. Malfoy - néztem végig apámon és magamon díjnyertes vigyorral, miközben szerénység nélkül megállapítottam, az eredeti valóm milyen remekül néz ki még akkor is, ha a benne lakozó Granger olyan arcot vág, mintha apám most közölte volna vele, hogy egy sorozatgyilkos.
Bár azt Granger eddig is tudta.
- Minek köszönhetjük a látogatását, Miss Granger? - nézett rám Lucius olyan tekintettel, mintha valami nagyon büdöset szagolt volna és ettől kissé elszontyolodtam, elvégre mégiscsak az apámról volt szó, és sajnos Dracóként is meglehetősen sokszor találkozok ezzel az arckifejezéssel. Ennek az embernek képtelenség megfelelni - kíváncsian várom, Grangernek hogyan sikerül majd a dolog. Bár annál is jobban szeretném, ha inkább én birkózhatnék meg a feladattal, de a saját testemben.
Nem igazán tudtam, hogy mit válaszolhatnék - meg sem fordult a fejemben, hogy apámmal is összefuthatok, pedig annyira nem kellett volna hozzá nagy képzelőerő. Az fel sem merült bennem, hogy neki elmondjam a történteket; anyámmal még talán beszéltem volna róla, de Lucius Malfoy nem az a fajta ember volt, akivel bármit meglehetne beszélni. Az esetek többségében a társalgás úgy működik, hogy ő utasít, én pedig zokszó nélkül teljesítem, ez a felállás pedig nem sok teret hagyott egymás megismerésére vagy az apa-fiú kapcsolat mélységeinek kibontakoztatására.
- Ami azt illeti, Mr. Malfoy... - kezdtem bizonytalanul. - Csak beszélni szeretnék a fiával - próbálkoztam, bár előre tudtam, hogy az indok meglehetősen gyenge.
- Beszéljen, én igazán nem tartom vissza - mondta nyájas mosollyal, mire legszívesebben megütöttem volna. Ehelyett elmosolyodtam én is.
- Négyszemközt, ha lehetne. Egy lehetséges munkaajánlatról lenne szó - jegyeztem meg bátortalanul, hátha sikerül elérni, amit szeretnék.
- A fiam nem tárgyal sárvérűekkel - válaszolta, már-már kedvesen dorgáló hangon, úgy téve, mintha a "fia" jelen sem volna.
- Áh, nem rólam van szó, Mr. Malfoy, én csak közvetítek. Az illető aranyvérű ám - bizonygattam bólogatva, bár legszívesebben bokán rúgtam volna magam, amiért ez a kifogás nem jutott eszembe.
- Fogja rövidre - válaszolta végül hidegen, majd egy legyintéssel elbocsátott bennünket, én pedig karon fogtam Malfoy-Grangert és kivezettem a szobából, vissza a saját lakrészemre.
- Mégis mi a jó fészkes fenét műveltél?! - ordítottam, miután bezárult mögöttünk az ajtó, falhoz szorítva Grangert, bár nem lehettem túl meggyőző az ő testében és meglehetősen tragikomikus volt a saját szemembe nézni.
- Csinálj valamit, hogy újra normálisak legyünk. Nem jó vicc - morogtam hátrébb lépve, majd lerúgva az edzőcipőt cseppet sem nőiesen, szétvetett lábakkal ledobtam magam az ágyra.

Mialatt a testem bevonult, alaposan végigmértem: határozottan úgy öltözött fel, mintha bulizni készült volna. Bár, ha Malfoyra gondolok, azt hiszem, összességében hálásnak kellene lennem, hogy egyáltalán felöltözött. Szerencsére nem volt szükségük az én bármilyen megnyilvánulásomra, amit cseppet sem bántam, mert nem tudom, hogyan kezeltem volna egy ilyen lehetetlen helyzetet. Igazából még mindig kicsit elrévedve néztem, ahogy a saját testem kitessékelt a szalonból, majd könnyedén megtette az utat a hálóig, ahonnét nekem húsz percig tartott leverekednem magam a szalonba.
Az ajtón belépve azonnal a falhoz préselt, és a képembe üvöltött. Mintha sóbálvány átokkal sújtottak volna, nem tudtam mozogni, sőt egy pillanatra mintha a légzésről is megfeledkeztem volna. Aztán szerencsére ellépett előlem és kényelembe helyezte magát az ágyamon...vagyis az ő ágyán. Nekem pedig az oxigén csodás hatásának következtében beindultak végre a kerekek az agyamban:
- Azaz nem te csináltad ezt?! - kérdezem és a gigantikus tükörből szerencsére pont szerencsém van látni, mekkorára tágultak a mostani testem szemei a megdöbbentő felfedezés miatt.
- Reggel már így ébredtem itt... veled történt valami szokatlan? Mármint reggel vagy este vagy ...? - nem sok ötletem volt, hiába voltam én az osztály esze el sem tudtam képzelni, miért szemezhettem épp magammal.
- Tegnap este még minden normális volt ... - tettem hozzá halkan és mindössze egy paraszthajszál választ el a sírástól. Azért mégis csak jó, hogy valakinek elmondhatom végre a dolgokat. És olyan megnyugtatónak nézek ki. Malfoy teste viszont már görnyedten ült az ágy szélén, ahova az előbb leereszkedtem, és cseppet sem volt férfias látvány, de ez most csöppet sem volt fontos szempont számomra.

Felhorkanva ráztam meg a fejem azt a képtelen ötletet hallva, hogy miattam kerültünk ebbe a helyzetbe. Mivel én nem csináltam semmit, nyilvánvalóan Granger volt a hibás, legalábbis egészen eddig ezt feltételeztem.
- Hát persze Granger, minden vágyam volt, hogy ebben a testben nézzek tükörbe - jegyeztem meg egy gúnyos mosollyal, miközben megvetően végigmértem "magam", kissé talán túlozva. Ennyire azért nem volt vészes a helyzet, de a látszat fontos.
Kedvenc griffendélesem kérdéseire csak némán ráztam a fejem, ugyanezeket a köröket már én is lefuttattam magamban, miközben a Malfoy-kúria felé tartottam. Semmi szokatlant nem csináltam - így maradt lehetőségnek, hogy az elmúlt öt év Potter-mentes időszaka után heves allergiás reakciót kaptam a látványától, és Granger alakú kiütéssé zsugorodtam - igaz, ez nem ad magyarázatot az ő változására. Ő egyébként is csak örülhet, hogy az én testembe került, hiszen kevesen élvezhetik ezt a kegyet - egész eddig értelemszerűen én voltam az egyetlen ember, és annyira nem bántam volna, ha ez így is marad.
Mindezek ellenére Granger majdnem elbőgte magát, én pedig riadt hadonászásba kezdtem, hogy megállítsam ebben a megalázó műveletben.
- El ne kezdj sírni...nehogy bőgni merészelj, értetted? - próbáltam hatni rá kemény hangon, bár valami azt súgta, ezzel talán az ellenkezőjét fogom elérni a kívánt eredménynek. - Izé, megoldjuk a problémát, csak ne sírj... - próbáltam egy fokkal már finomabban, megveregetve a vállát, elvégre hogy nézne ki, ha Draco Malfoy ilyen kis semmiségek miatt pazarolná a könnyeit?
- Addig is, szögezzük le, mit tegyünk. Szerinted van rá esély, hogy holnap reggel normálisan fogunk felébredni? - néztem rá elgondolkozva, majd felültem az ágyon és a térdemre könyökölve a plafont kezdtem kémlelni, hátha onnan kiolvasok valami értékelhető választ a helyzet megoldására.

- Miért szerinted én pont a te testedben akartam reinkarnálódni? Hát kösz, nem. Akkor már talán inkább Dobbit választottam volna! - tettem hozzá dühösen. Miből gondolta egyáltalán, hogy nekem akkora élmény volt Draco Malfoy testébe kerülnöm? Ha magam választhattam volna, biztos nem őt választottam volna!
Szerencsére kivételesen nem fulladt hangos veszekedésbe a beszélgetés, mint ahogy ez anno mindig megtörtént Roxfortban és azt hiszem, ez a helyzet súlyosságát is jelezhette. Nem jutottunk semmivel előrébb és egyikünk sem tudott visszaidézni semmi szokatlant. Én már a sírás közelében jártam a kétségbeesés miatt, de szerencsére még épp időben eszembe jutott, hogy nem lenne túl jó ötlet egy ex-mardekáros társaságában kiakadni. Meg talán egy ici-picit segített az is, hogy nem kiabált velem folyamatosan. Egész emberi volt, Malfoy mértékkel mérve. Az egy korábban kiszabadult könnycseppet elmaszatoltam az arcomon és mély levegőt vettem, hátha az segít majd lenyugodni.
- Nem hiszem... Nem hallottam még ilyen átokról, szóval nem lehetek biztos a dologban, de úgy vélem, valaminek indukálnia kellett a cserét, ahogy valamilyen katalizátor kell majd a visszaalakításhoz is. Azt hiszem, el kell mennem a könyvtárba, hogy utánanézzek pár dolognak. - Már fel is pattantam, és határozott el is indultam kifelé a szobából, teljesen elfelejtve a tényeket. Hát igen, a kutatás miatt érzett vehemens lelkesedésem elfeledtette velem azt az apróságot, hogy épp Malfoy testében leledzem. Szerencsére ő nem bambult el ennyire, és még azelőtt megállított, hogy kijutottam volna a szobából.
- Nem felejtettél el valamit? - kérdezte és én kissé értetlenül fordultam meg. Majd leesett:
- Persze, előbb ki kellene találnunk valamilyen módot arra, hogy el tudjuk érni egymást... - mondtam, és a saját arcomon látható csalódott ábrázat alapján igen erős volt a gyanúm, hogy Malfoy nem erre gondolt.

- Hát igen, vele nem is lenne nehéz azonosulnod lelkileg, mi? - kérdeztem gunyorosan, majd megráztam a fejem. - Oké, ezt a vitát napoljuk inkább - próbáltam most az egyszer meggondolt lenni.
A lány magyarázatának negyedét se értettem, de nagyon meggyőzően bólogathattam, ugyanis nem igyekezett további kiegészítéseket hozzáfűzni az elmondottakhoz. Vagy csak megszokta, hogy Potterék is bugyután merednek rá, ha beszélni kezd.
Elégedetlenül forgattam a szemem, ahogy visszafordult és próbálta kitalálni, miért hívtam vissza. Hát nem azért.
- Azon kívül - morogtam, de a szőke fürtök mögül csak értetlen pillantásokat kaptam Grangertől, úgyhogy besegítettem egy kicsit. - Egy: Draco Malfoy vagy, nem rohangálhatsz innen úgy és akkor, amikor akarsz. Kettő: találkozód van Mr. Rocharddal és ha azt akarod, hogy ne tudja meg senki, ami történt - márpedig azt akarod -, akkor el kell menned és beszélned kell vele. Három: van könyvtár a kúriában, nem kell messzire menned. Végül pedig, tisztázzuk a szabályokat, hogy hogyan is kell viselkedned ebben a csodálatos helyzetben, amibe csöppentünk - fejeztem be végül a monológomat, leszállva az ágyról, összefonva a karjaimat magam előtt, igaz, ez a mozdulat korántsem volt olyan kényelmes mint azelőtt a mellveszély miatt.
- Próbálj meg egy kicsit férfiasabban állni, kérlek - morogtam ahelyett, hogy kifejtettem volna a beígért útmutatót. Annyira illúzióromboló volt magamra nézni.
- Potterékkel nem beszélhetsz erről - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - És senki mással sem, de a drágalátos barátaidra ez főként vonatkozik. Apámat inkább kerüld, ha teheted, vészesen jók a megérzései, anyámmal pedig flegmázz egy sort és úgy megsértődik, hogy egyébként sem szól hozzád hetekig. Mindent, amit csinálsz és mondasz pontosan írj le egy füzetbe, hogy amikor majd újra minden normális lesz, ne keveredjek ellentmondásba. A házimanókat ne merészeld tutujgatni. És a fontosabb személyek akikkel összefuthatsz... - kezdtem, elővéve egy pergamendarabot, hogy lejegyezzem a dolgokat - elvileg Granger memóriája legendás volt, de inkább nem akartam erre alapozni a dolgokat és szép sorban felkerültek az infók mindenkiről: név, viszony, elvárt udvariassági formulák, satöbbi.
Igazi szerencse, hogy öt évig nem voltam az ország közelében; senki nem fog csodálkozni, ha változtam valamennyit.

- Valószínűleg azért, mert neki legalább van lelke! - vágtam vissza azonnal, de végül nem elleneztem, hogy új témát keressen. Valóban semmi hasznunk nem származott abból, hogy veszekszünk, és talán a megoldások keresése egy fokkal konstruktívabb volt, mint egymás illetve gyakorlatilag a saját testünk intenzív méregetése.
- Morgana szent köpönyege! - nyögtem föl kétségbeesetten, mikor a Malfoy kezében lévő lista egyre csak hosszabbodott. Igen, híresen jó volt a memóriám, ezt még a hirhedt Piton professzor is hajlandó volt elismerni - no persze nem szemtől szemben! -, de az a lista kezdett hosszabb lenni, mint a vérfarkasokról harmadikban írt értekezésem, pedig már akkor is alapos voltam, és igen kis betűkkel tudtam írni.
- Jó, akkor kezdjük veled. Viszont csak akkor vagyok hajlandó együtt működni veled, ha te közben szakszerűen helyettesítesz engem - mondtam, és kezet nyújtottam felé. Ugyebár az alkut legalább egy férfias kézfogással illett megpecsételni. Szerencsére erre a korra a fiúk kinőttek a "beleköpök a tenyerembe, mielőtt belecsapok a tiedbe" korszakból.
Míg Malfoy írta a saját listáját, én írtam az enyémet: leírtam, hogy a Roxfortban dolgozom átváltozástan tanárkén, hogy milyen fontosabb időpontok következnek a jövő héten. Leírtam, mi az elvárt viselkedés a diákokkal, a tanári kar tagjaival, és főleg, a barátaimmal szemben. Elég erős fenntartásaim voltak Malfoy képességeit illetően, de ezt dobta a gép. Miután kicseréltük a két sűrűn teleírt tekercset, nekikezdtünk a gyakorlásnak:
- Feszes váll, ki a mell, szét a láb... - motyogtam magamban, ahogy megpróbáltam hozni a nagy és erős férfi képét, amit nyilvánvalóan a Malfoy dédelgetett magáról. Valójában igen erőteljesen kacsáztam jobbra balra. Közben, mellékes információként megkérdeztem:
- Mit is akarok én ettől a Mr. Rochardtól? - Azt reméltem, ez lesz a legkönnyebb kezdési pont. Malfoy szüleihez adott használati utasítása miatt így is eléggé borsózott a hátam.
- Szerinted ha százfűlé főzetet használnánk, lenne esélyünk visszaalakulni? Illetve akkor is kellene innunk, ha letelik az egy óra... - merengtem, mert hirtelen eszembe jutott ez a nyakatekert megoldás is.

- Átváltoztatástanból?! - hüledeztem, mikor végre sikerült felfognom a szavak értelmét. Persze, a nagy átlagot nekem is sikerült hoznom a tárgyból, de mivel nem nagyon használtam a mágia ezen ágát, mára már az RBF-et se lettem volna képes lerakni, nemhogy tanítani, ráadásul a Roxfortban! Az pedig már tényleg apróság volt, hogy tanítási módszereim miatt Granger népszerűsége a nap végére valószínűleg Piton-szintűre csappanna - igaz, a professzorral senki nem vehette fel a versenyt, de az a hír járja, a Mardekár házvezetője is lágyult a béke évei alatt.
Most már valóban egyre sürgetőbbé vált a megoldás megtalálása, mert legfeljebb akkor tudtam volna teljesíteni a paktum rám vonatkozó részét, ha ott helyben nekiültem volna az anyag ismétlésének, amit nyilván nem kívántam megtenni.
A próbálkozásai láttán csak legyintettem, már meg sem kíséreltem kijavítani vagy elmagyarázni, hogy leginkább egy részeg hippogriffre hasonlít a mozgáskoordinációja.
- Ő lesz az első komoly ügyfelem. Van néhány piszkos ügylete és védőre lenne szüksége, hogy a Wizengamot ne hajítsa a dementorok elé - válaszoltam, titkon remélve, hogy Granger griffendéles erényei nem fognak közém és a jól fizető ügyfelem közé állni - elvégre, miért is érdekelne hogy Rochard valójában miben sáros, ha fizet?
Ennek ellenére tartottam tőle, hogy a nőt nem lehet majd ennyire egyszerű érvekkel meggyőzni.
De legalább volt ötlete, hogy mit tehetnénk addig is, amíg nincs ellenszerünk.
- Mindenképpen ki kell próbálnunk - jelentettem ki eltökélten - Granger valóban nem volt hülye, nekem eszembe se jutott, hogy a bájital megoldást jelenthet a problémánkra, még ha ennyire kényelmetlen megoldást is, legalább nem kényszerülnénk idióta szerepek játszására.
- Rendben, te mész a könyvtárba, én pedig szerzek kész főzetet - osztottam ki a szerepeket, elvégre meglehetősen hosszas lenne a várakozási idő, ha kénytelenek lennénk magunk megcsinálni. Granger válaszát meg sem várva trappoltam ki a szobából, otthagyva őt a szobámban - csak a naplóimat meg ne találja!

- Úgy rémlik, a roxfortos évek alatt neked is elég jól ment az a tárgy, vagy tévednék? - próbáltam kicsit Malfoy önérzetét megpiszkálni, hátha ráharap a csalira, és már csak becsületből is rendesen végzi a munkámat. Ha rajtam múlt volna, nem engedtem volna vissza az iskolába, vagy a diákok közé, de éppen nem rajtam múlt.
Az elméleti rész után jött a gyakorlati, avagy a "hogyan járjunk úgy, mint egy férfi". Én a magam részéről nem érezten nagyon vészesnek az első próbálkozást, bár az asztalnál ülő Mio arca nem volt elragadtatott, mégis meg voltam győződve arról, hogy minden jól megy, amíg meg nem láttam magam a tükörben. Megtorpantam és meredten néztem a sima felületről visszatekintő hasonmásom, aki előzőleg nevetséges mozgáskordinációval kacsázott előre.
- Nem hittem, hogy ez ilyen nehéz - nyögtem fel kétségbeesetten, majd mikor nem túl diszkrét kuncogást hallottam az asztal felől, morcos tekintettel fordultam meg.
- Lássuk, neked hogy megy a dolog, Mr. Nem Tudok Normálisan Leülni Se - adtam ki a parancsot és intettem Malfoynak, hogy jöjjön, és szemléltesse a tudományát. Ő még nem is sejtette, hogy ha tud normálisan járni, akkor utána még magassarkúban is meg kell tanulnia, mert ez a zöld ruha- edzőcipő páros egyszerűen kiábrándító együtt.
- Mégis hogyan várod, hogy védőügyvédet játsszak? Lövésem sincs a megfelelő jogi frázisokról! - nyögtem fel ijedten, mikor konstatáltam, hogy még az első megbeszélést sem fogom tudni végigkamuzni. Még egy áttanult éjszaka után sem tudnám!
Mielőtt azonban Malfoy kivonulhatott volna a szobából, egy Várj! felkiáltással sikerült időben megállítanom.
- Mit mondjak apádnak, milyen üzletről volt szó? És egyáltalán, kellene valamilyen mód, hogy folyamatosan kapcsolatban maradhassunk! - ismételtem meg a korábban felvetett ötletemet. Az egész testcsere kínosabbnál kínosabb szituációkat rejtett magában, és örültem volna, ha lett volna némi súgási lehetőségünk, hogy csökkentsük a lebukás esélyét.