Az iskolát körülvevő erdő

Nem szándékosan kereste folyton a tiltott helyeket, "mert ő megteheti" alapon; most sem a kiváltságosság érzése űzte, egyáltalán. Saját démonaival akart megküzdeni, legyőzni azt a szorongó félelmet, amit már az erdő puszta látványa kiváltott belőle; és akármennyire is próbálta titkolni, figyelmen kívül hagyni és rejteni még saját maga elől is, nem tudott elsiklani a tény felett, hogy a nyáron történtek nem múltak el nyomtalanul. Korántsem.
Egyszer már megpróbálkozott a dologgal, nem is olyan régen, de még a fás területig sem jutott el, hála Tenshi és Anita közös akciójának, mely sok sebbel és nem kevesebb megrovó szóval zárult, hogy mást ne említsünk.
Ahogy azonban egyre közelebb és közelebb ért az ominózus faegyütteshez - jól emlékezett rájuk, akarva sem tudta volna kitörölni memóriájából az öreg tölgyet és a tövében gubbasztó lány képét -, a kezdeti magabiztossága pillanatokon belül tovaszállt; hátán a hideg futkosott és legszívesebben rohanva távozott volna a helyszínről. Igaz, sosem volt kifejezetten bátor jellem, de azt azért mégis nevetségesnek tartotta, hogy néhány fa és egy apróbb tisztás látványa kicsapja nála a biztosítékot...
Nevetséges, mégis így volt. Pár másodperc ácsorgás után sarkon fordult, és bár még mindig kellemetlenül érezte magát a sötét lombok árnyékában, a sűrűje felé csörtetett, egyre beljebb a fák közé. Ami azt illeti, még mindig jobb volt tovább menni az erdő közepe felé, mint arra a tisztásra lépni. Határozottan jobb.

Facsoportok és tisztásocskák mint apró szigetek, bújnak meg az erdő mélyén. Egyet kikerült Seren. Azt, ami nyomot hagyott életében. De a sors bárhová odanyomhatja pecsétjét. A Moirák szövőszékei csak az utasításra várnak, hogy szőttesük visszhangot találjon bármely halandó életében.
A télbe hajló erdőben bár a zöld növényzet nem olyan dús, mint nyáron, ám az őszi viharok lecibálta ágak, gallyak, no és a némely helyen combig érő avar ilyenkor sem teszi könnyűvé a közlekedést. Még a sápadt délutáni napsütésnek nem nevezhető fátyolos félhomályban sem.
Vajon Seren jól tudta az irányt, amit el akart kerülni? Vajon az a pár percnyi haladásbéli könnyebbséget jelentő tisztás, ami előtte van, valóban más? Vagy ugyanaz? A rengetegben nem lenne csoda, ha valaki elveszítené irányérzékét.

A törött, időtől barnává szuvasodott csontvázakra emlékeztető fák tövében egy asszony feküdt. Ha nyár lenne, és nem a környékbéliek által kerülendő veszélyes erdő mélye a helyszín, akár azt is gondolhatná bárki, hogy a délutáni napsütésben leheveredett pihenni, és elnyomta az álom. Hátát mutatva a rellonos prefektusnak, oldalára fordulva, ernyedt alvópózban. Párnájaként egy öreg tölgy csomós gyökerén nyugtatva fejét. Dús, barna haja kibomolva, kitéve az erdő fái által cirógatóvá szelidített őszi szeleknek. Kockás pamutszoknyája a klasszikus, századeleji ízlésnél talán kacérabban csúszott félre, hagyta szabadon lábszárát. Cipőjét is csak félig rúgta le, mielőtt az álom elnyomta volna.
A pajkos szelek illetlenül lebbentik a szoknyát... Talán nem is kell annyira pajkosnak lenni. Hiszen a kockás szövet alja cafatosra van szaggatva. Sötét, meleg harisnyáján is elszakadt a varrás, s a csendéletet beszennyezi a fekete sár, ami lábára tapad.
Az erdő halotti csendjét panaszos csecsemősírás töri meg. Zaklatottan, fájdalmasan sírva bele a kihalt erdőbe, hogy létezik, van.

Magányos délutáni kóborlás, természetesen nyersanyagszerzés céljából. Nem is volna jó, ha bárkivel találkozna ezen a kis erdei kitérőn. A fák közé szinte nesztelenül surran be, és gyorsan hátrapillant, de sehol senki. Felsóhajt, és beljebb sétál. Nem azért óvatos, mert tilos az, amit művel, csupán nem akarja ország-világ orrára kötni. Céltudatosan tör egyre beljebb, arra a tisztásra, ahol csomókban nő a legjobb árvacsalán, és ahol - kis szerencsével - pettyegetett tüdőfű is akad. Ha ezzel megvan, jön a dolog nehezebbik része, mert fára kellene mászni fagyöngyért. Ugyan semmi szüksége szerelmi elixírre, de "jó ha van" alapon kedve szottyant főzni egyet... Nem is néz igazán a lába elé, a lombkoronákat pásztázza, hogy akad-e fagyöngy elérhető magasságban. Naná, hogy nem. Mindegyikért mászni kéne, vagy nagy zajjal és törés-zúzással varázsolni... Megbotlik egy ágban, de megy tovább, míg el nem éri kedves kis tisztását. A fák határánál azonban megtorpan. Nincsen egyedül. Morcosan összeharapja a száját, hunyorít egyet, aztán megnyugodva kifújja a levegőt, és közelebb lépdel. Csak Keith az.
- Seren! Mit keresel itt? Neked nem kéne... - *sziszegi, és aggódva néz végig a rellonoson. Mit keres egyedül az erdőben? Kutatóan fürkészi a szürke szemeket, és figyel, nem lát-e bennük őrületre utaló nyomokat. Simán szóba jöhet, hogy hallott valami hangot, ami ide szólította... nem lenne meglepve.
Egészen beéri a fiút, aztán elpillant a válla fölött, és ekkor látja meg a fák tövében heverő asszonyt. Földbe gyökerezik a lába, és kérdőn néz vissza Serenre - ez meg ki...?
- Mi ez? - *kérdezi fojtott hangon. Hirtelen azt sem tudja megállapítani, él-e az asszony, vagy sem. Mindenesetre a torkát fojtogatni kezdi a gondolat, hogy egy hullát találtak az erdőben.
- Te jó ég... Látod, min fekszik? - *kérdezi suttogva. Nyilvánvaló, hogy Serennek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy észrevegye a nő lába alól kilógó mákonybab-hajtást; Buri viszont az értékes nyersanyag látványától teljesen megkattan. Tökmindgey, ki az a nő, a cserjét meg kell szereznie... És ekkor felkapja a fejét, mert felhangzik a sírás.*

Bukdácsolva jutott előre, alig-alig haladva valamennyit. Úgy tűnt, az ágak és az egyéb erdei akadályok remekül segítették abban, hogy beszerezzen pár lila foltot és egy idő után még a tájékozódási képességét is maga mögött hagyja a nagy csetlés-botlásban.
A tisztás előtt toppant meg, de ha ugyanaz a közeg is volt, nem érzékelte; tekintete a földön fekvő nőre szegeződött, és a döbbenet mellett - mert mégis mit keresne egy láthatóan teljesen kastélyfüggetlen nő az iskola erdejében? - a szoknya libbenéseit sem hagyta figyelmen kívül, normális hímnemű egyed lévén vonzotta a pillantását.
De mégis, mit keresett a nő idekint?
A mögötte csendülő hangra felkapta a fejét; ismerős volt, csukott szemmel is biztos lett volna benne, hogy Tourakom "magasodik" mögötte. A lány Értelmetlen kérdéseire - mert hol kellett volna lennie, úgy őszintén? - nem felelt, helyette intett, hogy fogja be a száját, vagy legalább halkítson valamennyit a hangján.
- Nézd... - mutatott idiótán a fekvő asszonyra, mintha feltételezné Buriról, hogy van olyan vak, hogy nem veszi észre az alakot.
Csak egy lesújtó pillantást vetett a lányra, miután megosztotta vele felfedezését, majd leguggolt a nő mellé, finoman megfogva a vállát. Lehet, hogy megsérült és orvosi segítségre lenne szüksége, de még ha nem is áll fenn ez az eset, ha sokáig marad itt, előbb utóbb lesz - a hypothermia nem tartozik az emberek kívánságlistájába, többnyire.
Aprót rázott a fekvő alak vállán, próbálva felébreszteni őt, de ahogy elkezdte a mozdulatot, mintha tűzhöz ért volna, villámsebességgel engedte el - a gyereksírás panaszos hangja késként hasított a rájuk ereszkedett kísérteties csendbe, s bár az erdőben sosincs teljes némaság, körülöttük szokatlanul halkan suttogott a szél, ahogy meg-meglibbentett egy-egy gallyat, levelet.
A mögötte álló lányra tekintett, majd pillantása újra a síró csecsemőre hullott. Mit tehetne?

A csendesen pihenő asszony teste Seren vállát rázó mozdulataira ernyedten, mégis furcsa merevséggel fordul hátára. A csípőjéig érő kabát szárnya szegetten nyílik szét, feltárva pőre melleit. Vajszínű egyszerű blúzáról már csak múlt időben lehet beszélni, szinte csíkokra van szaggatva, és ami maradt belőle, az is a duzzadt kebleket teljes egészében felszántó karom és harapásnyomok feketéllő vérébe ragadt bele. Apró ropogás, ahogy a vértől kemény szövet elszakadt a holt hústól, és emeli fejét a még holtában is a karjaiban tartott, mellére vont apró csöppség. Pár hónapos lehet talán. A holtak erdejének kétségbeejtőn élő momentuma. Ám hogy ép e? Rugdalózója valahol a földbe passzírozva. Mezítelen, dundi lábacskáival és karjaival kapálózva nyúl anyja csecse után, éhesen és riadtan sírva. Nem tudva mit kezdeni azzal, ami beleivódik a két prefektus retinájába. Egy biztos. Egész testecskéje vöröslik-feketéllik a vértől.
Búzakék, holtában is rémült szempár mered az őszi égbolt ólmos szürkeségébe. A végtisztességet megadó, szemét lezáró egyszerű mozdulat sem lesz egyszerű, szöveteit megkeményítette a halála óta eltelt idő és a hideg. A felfordító mozdulattól láthatóvá váló ölét és combját tépett és harapott sebek borítják. Az alatta puha ágyként terülő avar feketesége sem tűnik az enyészet okozta feketeségnek. Ahogy a lábán elsőre feketéllő sár sem sár. Mindent beborít a megszáradt vér. Aminek ösvénye valahol a tisztáson túlról indulhat, s gyűlt itt, a tölgy alatt feketére száradt tóba. Az asszony szívós lehetett. A testén hordott sérülései sem voltak képesek kioltani életét. Valószínűleg a torok szétroncsolt lágy szövetei tették fel életére a végső vesszőt. Hogy megfulladt vagy elvérzett? Első pillantásra megállapíthatatlan.

Seren a szokásos formáját hozza, azaz nem törődik vele, viszont legalább látszik, hogy teljesen normális, és nem egy újabb Ravidnak engedelmeskedve hatolt egyre mélyebben az erdőbe. Buri halk léptekkel követi a fiút a fekvő asszonyhoz. Seren óvatosan a nőhöz ér, az alak megfodul...
És Buri élesen felsikolt.
Rémülettől kitágult szemekkel mered a halott, szétmarcangolt testre, és görcsösen belekapaszkodik a mellette álló fiúba, miközben a kezeit a szájára tapasztja - a látványtól hirtelen tör rá a hányinger, és alig bírja leküzdeni az öklendezést. A szemét mégsem tudja elszakítani a testről. Még sosem látott halottat, és ez most nem is akármilyen...
- Úristen, úristen, úristen... - *mantrázza továbbra is szokatlanul magas hangon, és a szorítása továbbra sem enyhül a fiú karján. Hirtelen számtalan gondolat cikázik át a fején, és nem tudja, hogyan adjon hangot nekik.
- Hívni kéne... A rendőrséget... Aurorokat... Meggyilkolták... - *nyöszörgi szaggatottan, és kétségbeesve körülnéz. Mióta heverhet itt az asszony? Vajon az erdő számtalan teremtménye közül végzett vele valami?
Mindent beborít a vér, és a levegőben töményen érződik az alvadt vér szaga. Buri újabb hányinger-rohamot küzd le, aztán remegve elengedi a fiút, és nagyon lassan közelebb lép a halotthoz. Reszkető ujjakkal nyúl a kis csecsemő után, és a karjába veszi a véres testet. Még mindig kitágult szemekkel nézi, nem esett-e baja; aztán nem törődve a vérrel, magához öleli (valahol mélyen rejtőző anyai ösztönök felszínre törése) és közben újra csak a halottat nézi. Kegyetlenül végeztek vele...
- Vérfarkas...? - *rebegi az első lényt, ami eszébe jut, és ismét közelebb húzódik Keith-hez.*

Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig visszafojtott lélegzettel, értetlenül bámult a nőre. Az egyes részleteket felfogta, látta, hogy vér borít mindent, ahogy azt is, hogy az asszony testét számtalan borzalmas seb fedi. A lényeget azonban képtelen volt összekapcsolni; bambán meredt maga elé, agya elsőre nem tudta felfogni az ingereket, amiket kapott.
A lány sikolya zökkentette ki a merevségéből. Rémülten pattant fel és ugrott hátra, majd egy gyökérben megbotolva kis híján hanyatt esett és zihálva támaszkodott meg a térdén.
Halott...
A karján egyre erősödő szorítást meg sem érezte, ahogy a fülébe is alig jutottak el a lány vékony cérnahangon kiejtett szavai. Tekintetét képtelen volt levenni a halottról, de nem a sebek érdekelték, nem is a vér vagy a merev tartás - a szemét nézte, képtelen volt elszakadni azoktól a hideg, elfelhősödött szemektől.
Burira pillantott, a lány zöld arca elég erős rosszullétről árulkodott. Fogadni mert volna, a saját ábrázata sem kevésbé sápadt...
Aurorokról meg gyilkosságról hablatyolt, miközben a fiú újra a nő mellé lépett. Képtelen volt rendesen gondolkodni, úgy érezte, a szemek őt nézik, talán üzennek neki valamit, ki nem mondott vádakat, megrovást olvasott ki belőlük. Erőszakkal, nehezen zárta le a szemhéjakat, a hullamerevség és a hideg beállta miatt alig tudta megcsinálni ezt az egyébként könnyűnek tetsző feladatot.
Miközben ő a halottal volt elfoglalva, Buri a csecsemőhöz lépett. A kisfiút tetőtől talpig rászáradt vér borította, már-már feketévé téve a mezítelen testet.
Seren levette a kabátját, majd Buri kezébe nyomta.
- Takard be - magyarázta, majd letérdelt a nő mellé. Mi tehette ezt vele? Valamilyen állat?
A rengeteg vér nem szárad meg két perc alatt, de a tény, hogy nem érezték a halott bűzét és a kisfiú sem halt bele a hidegbe, arra utaltak, annyira nem lehetett régi az esemény.
Burira nézett.
- Szerinted mi lehetett? Nekem úgy tűnik mintha karmok vagy harapások lennének...-
Mélyeket lélegzett, próbálta nem elhányni magát, ahogy a halott nőre nézett.

A rettegéssel teli utolsó pillantásra rázárulnak a szemhéjak, ahogy Seren a vágyottnál mindenképpen direktebb és erősebb érintése végigsimít az eltorzult arcon. Mindkét prefektus kezét összemocskolják a morzsalékos vérrögdarabkák.
Egy biztos. Nem az elmúlt órákban érte utol a végzet a fiatal, húszas évei végét taposó nőt. Buri kezei, amivel a csecsemőt ölelik, és ruhája is vörösre színeződik. Az éjszaka nem volt olyan csípős hideg, hogy megfagyjon a vér. A reggeli ködös-párás enyőce az, ami az addigra feketére száradt nedveket ismét folyóssá varázsolta, s "csípte meg a dér", visszahozva némely helyeken éltető vörösségének a színét. Az idő még nem kezdte ki a holttestet, ami köszönhető az igen friss időjárásnak is. Nagyjából az éjjel lelte halálát. Ám hogy a kicsi hogyan maradt életben? Egy felnőttnek nem okozna gondot eltölteni egy éjszakát az erdőben. Nem lenne kellemes, de nem halna bele. Ám egy védtelen csecsemőnek, aki a tetejében pőrén üvöltött félig anyja teste alá temetve? Elég megmagyarázhatatlan.

A kisfiú Buri sikoltozására még jobban rázendített, Panaszos sírásához immár valós riadalom is társult. Majd megérezve az őt ölelő test melegét, a lány szívének dobbanását és nyöszörgő - bár akár duruzsolónak is tűnhető - hangját, elcsendesedik. Feltehetően egészen addig, míg eszébe nem jut, hogy éhes és fázik.

Bár elsőre mindent megmagyarázónak tűnhet az elrebegett vérfarkas szó, ám tüzetesebb szemlélődés bizonytalanságot kelthet az oly kézenfekvően szörnyűnek tűnő megoldással kapcsolatban. A harapás és karomnyomok valami kisebb testű ragadozóra utalnak. Nyest, róka, esetleg kutya. A farkasfajták, és így a vérfarkas is, nem játszik az áldozatával. Ösztönei vezérlik vadászatra, és a vadászat célja mindig a táplálék. És hacsak nem zavarja meg valami, a nőből még ennyi sem maradt volna, mint most, ha egy vérfarkas kívánta volna felfalni.
Hogy a harapásoknál ténylegesen hiányzik e hús, vagy csak kitépték, és valahol a szikkadt véres-avaros levélszőnyeg nyelte el ezeket a darabokat? Ezt legfeljebb egy alapos turkálással lehetne megállapítani, ha szükséges lenne.
Az egész úgy fest, mintha vagy egy valóban kistestű ragadozó nézte volna ki magának a nőt, vagy pedig egy roppantul tapasztalatlan vadász. Akinek még nincs gyakorlata abban, hogyan is kell gyorsan végezni a prédával. Egy állat sem hagy maga után ilyen hentesmunkát.

Képtelen felocsúdni a jeges döbbenetből. A lábait is alig bírja mozdítani, a szemeit pedig egyszerűen képtelen levenni a halottról. Ugyan Seren lezárja az üveges szemeket - Buri borzadva nézi végig, ahogy a fiú kezei hozzáérnek egy hallott archoz - de Buri még így is a véres húsra mered, egyik tátongó sebről a másikra. Kábán átveszi Serentől a kabátot, és felebugyolálja a véres csecsemőt... Aztán a kis csomagot újra magához szorítja.
- Ssss....
Csitítgatja a picit, aztán kétségbeesetten Keithre néz.
- Valami erdei vadállat. Lehet, hogy még mindig itt van valahol.
Nyöszörgi panaszosan, és az arcát félig a fiú vállába temeti.
- Menünk innen, kérlek... Szóljunk az auroroknak...
Könyörög, és húzni kezdi a kábult fiút, távolabb a tetemtől. Buri érzi, ahogyan a véres asszony képe menthetetlenül beleivódott a tudatába - akármi történik is, az már mindig ott lesz, és nagyon, nagyon hosszú időn át fogja kísérteni.
- Tiszta vér, minden...
Suttogja, mikor rádöbben, hogy a talpuk alatt zizgő avart is vér borítja. a jól látható nyomok a fák felé mutatnak, egy tölgy oldalán pedig vastag vöröslő csík húzódik...
- Biztos menekült... De hogy élte túl a gyerek?
Pillant sápadtan a karjában tartott kicsire, de csak rettegéstől kitágult szemekkel találkozik.
- Most már nem lesz semmi baj..
Suttogja neki, de ő maga is ott tart, hogy mindjárt elhányja magát.

Lehet, hogy még mindig itt van valahol?
- Nem hiszem...vagyis nem tudom. Szerintem nem hagyta volna életben a csecsemőt, ha még mindig itt lenne. -
No persze nem volt állatszakértő, csöppet sem. Körülbelül azon a szinten volt LLG-ből, hogy meg meg tudta különböztetni az egyszarvút a kimérától.
Buri mellé lépett, szinte sírva könyörgött, hogy menjenek...a fiú azonban képtelen volt otthagyni a halottat. Valamit tenniük kellene, nem? Mi van, ha most elmennek és széttépi valami vadállat? A hozzátartozói cafatokban temetik el?
Végignézett az úton, melyet vérrel írtak a barnává rothadt, fonnyadt avarba. Feketén ivódott bele a halál ösvénye...
De melyik állat az, amelyik képes ennyit üldözni az áldozatát, és aztán nem eszi meg? Létezik olyan lény, amely csak a vadászat öröméért öl, és nem azért, hogy kielégítse a szükségleteit?
- Ugye ember ilyenre nem lenne képes? - kérdezte suttogva, tekintetét a nyomra szegezve; gondolatai között akaratlanul újra és újra felvillant Reissner gyűlölt arca. Felkavarodott a gyomra már a puszta gondolattól, a környező fák pedig táncot jártak körülötte, hogy megszédült.
Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, majd mikor már nem fenyegette a hányásveszély, újra Burira és a csecsemőre nézett.
- Valamilyen szinten biztos melegítette a nő teste...legalábbis eleinte... - válaszolt egy sokkal korábbi kérdésre, hogy elterelje a saját figyelmét, de előtte is rejtély volt, hogy a kisfiú hogyan maradhatott életben.
Újra a nő mellé lépett, a halott arcát félelem és szenvedés tette torzzá. Mi üldözhette...?

Seren fejében talán még visszhangoztak saját szavai. Mantraként kapaszkodva bele a gondolatba, hogy ember ilyenre nem lenne képes, mikor tekintete ismét a fiatalasszony felé fordul. Szavai megerősítést nyernek pár apró képkockában. A nő, no és a két prefektus által összetaposott sáros avar között lát pár állati mancsnyomot. Hogy valamelyik erdei vad jött ide megszaglászni a testet hajnalban, vagy a gyilkos támadóé lehetett? Ezt talán csak Winnetou tudná megmondani. Vagy más gyakorlott nyomolvasó. Seren legfeljebb annyit tud megállapítani, mint minden hétköznapi ember. Az az állat nem volt nagytestű. Róka, kutya, vagy hasonló.

Burinak szerencséje volt. Bár ez inkább afféle öröm az ürömben jellegű érzés. A kabátba bugyolált csecsemő talán a megnyugtató melegnek és az emberi közelségnek bódító és hiányolt érzéseitől ringatva elcsendesedik és elszenderedik.

Ismét végigpillantva a fiatal nő tépett testén és ruháján, a kabát zsebéből egy zöldes bőr tárca kandikál ki. Klasszikus irattartó-pénztárca kombináció. Az eddig névtelen halott életének egy darabja. Bizonyítva, ő sem más, mint bárki. Személyi igazolványán a Vécsei Bernadett név áll, s az eddig rémülettől torzultnak látott arc mosolyog a fényképről. Román állampolgár. A tárca egyik fakkjában gondosan összehajtogatott vonatjegy, négy nappal ezelőttről, a Transsylvania IC Nagyszeben-Budapest szakaszára szól. Mellette egy mágusszemeknek sokkal ismerősebb tiket. A Budapest-Bogolyfalva útvonalra. A tárcában összehajtogatva a Szürke Banya jegyzettömbjének egy üres lapja lapul meg a bankjegyek közé simítva. Tetemesebb kézpénzzel utazott Vécsei Bernadett. A mintegy ezer euro mellett harminc-negyven galleon teszi nehézzé a tárcát.
Bernadett személyes mugli iratain kívül egy szintén mugli társadalombiztosítási kártya is található, Vécsei Olivér névre kiállítva. És egy - valószínűleg az állandó tárcában hurcolászástól megfakult és kopott-gyűrötté vált - fénykép. Bernadett van rajta, és egy fekete hajú fiatalember. Talán pár évvel korábbanról, ahogy kicsit talán illumináltan belevigyorognak a botcsinálta fényképész objektívjébe.