284-es szoba

.

Ő kényelmesebben vészelte át a kórházba szállítást, mint a szerelmes páros. Tekintve, hogy csak pár órát töltött Reissnerék vendégszeretetében, lényegesen jobban volt, mint a fent említett kettős, persze azért nem csattant ki az egészségtől. Sőt, kifejezetten sértette, hogy mikor az aurorok kíséretében a kórházhoz érkeztek, az óriási sürgés-forrgás és az ápolók tömege kizárólag Tenshivel és Rennel törődött, mintha ő maga ott nem is létezett volna. Csak azért, mert az a kettő egy kicsit hullább nála! Azért ő is rendesen sápadt volt, a bal kezéből több helyen folyt a vér, ja és nem mellesleg nemrég zsugorodtak össze a belső szervei és okádta ki kétszer is a reggelijét. Amúgy semmi gond, köszi. Kellett némi idő, mire az ápolók rájöttek, hogy hoppá, van itt még egy gyerek, ugyan kezdjünk már vele valamit, úgyhogy kedves aranyoskodó fejjel betuszkolták egy szobába, bekötözték a sebeit, belenyomtak pár kapszulát aztán elkülték aludni. Persze az egész műveletet a kórház két legsilányabb nővére végezte el, mivel a jobbak mind Serenékkel voltak elfoglalva. Azonban ha Buri róluk kérdezősködött, egy kielégítő választ sem kapott, helyette beleszúttak el altatós tűt és már húzhatta is a lóbőrt a jól megvetett fehér kórházi ágyon. Csak másnap reggel, ébredésekor voltak hajlandók elmondani neki, mi is a helyzet a barátaival. Tenshi az ő kórtermében volt, és mélyen aludt, az orvosok szerint estig fel sem ébred majd, és akkor sem szabad majd zaklatni. Seren meg - fiú lévén - a szomszédos kórteremben kapott helyet. Mivel Buri sokkal jobban volt (igaz a kórházi reggelitől rájött megint a hányinger, de vissza tudta fojtani) és meg is mondták neki, hogy a séta jót tenne neki, átbicegett Serenhez - a fiú aludt, úgyhogy leült az ágya mellé, és szégyentelenül bámulta az arcát, ami még álmában sem lehetett egészen nyugodt. Kötésmentes kezével óvatosan megérintette a fiú kezét - nagyon hideg volt, és a pulzusát is alig lehetett érezni - az orvosok szerint viszont már túl volt az életveszélyen...
- Jó reggelt. - krákogja, mikor Ren felnyitja a szemeit, és gyorsan elengedi a fiú kezét.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, bár sejti, hogy a fiúnak hatalmas öröm volt az ő arca látványára ébredni.
- A szomszéd szobában. - válasozlja egészen nyugodt hangon. Ren kérdését már elsőre megértette, nem volt nehéz kitalálni, mit akarhat tudni a fiú...* - Még alszik. Az orvosok azt mondták, jobban lesz, de estig nem is fog felébredni.
Próbálja azt sugallni Rennek, hogy felesleges aggódni, mert a ..khm... drágája remekül érzi magát odaát. Buri nem akarja kérdések özönét zúdítani a fiúra, de szép lassan szeretné megtudni, mi is történt - csak azt nem tudja, hogy kezdje el, lehet nem kéne felkavarni Renben a rossz emlékeket.

Buri válasza csöppet sem elégítette ki, már ami Tenshire vonatkozott.
- Nem mondtak még valamit? Pszichikailag - itt enyhén krákogni kezdett lányos zavarában, de egyszerűen nem volt más, akitől megkérdezhette volna - ...pszichikailag is rendben lesz?
A fiú attól tartott, még most fognak a nehezén átmenni, már ha képesek lesznek rá...
- Voltam már jobban is - közölte az igazsághoz híven, de a gúny hiányzott a hangjából. - És te? - kérdezett vissza bizonytalanul, egy pillanatig gyanakvó szemmel méregetve a lányt. Ami azt illeti, nem hitt benne, hogy az orvosok már egészségügyi sétára küldözgették, és mégiscsak őmiatta, Seren miatt sérült meg több módon is - elvégre ha nincs Ravid...
Úgy tűnt, ahogy az ébrenlét percei egyre nagyobb számot öltöttek, úgy kezdett visszatérni az összes randa tünet. A kígyóméreg szerencsére már eltűnt a szervezetéből, de a keze attól még fenemód égett, az ostor nyomairól, a kések bájitaláról és a borotva hagyta sebekről nem is beszélve. Egyszerűbben..fájt és égett mindene, még a lélegzetvétel is külön gyötrelmet jelentett számára. Úgy érezte magát, mint akin átsétált egy csapat megvadult hippogriff.
Egyik kezét - amelyik kevésbé fájt - a halántékához emelte, ezzel próbálva csökkenteni a fejében lévő lüktető nyomást, nem sok sikerrel. Valószínűleg elmúlt a fájdalomcsillapító hatása.
Azt viszont észrevehette, hogy az egész karját kötés borítja, ahogy a felsőteste többi részét is. Itt ruha nem fedte - enyhén múmia style -, valószínűleg a sebeket kímélve, de a nagy mozgolódás közepette már jó néhány vágás felszakadt, így az egykor fehér géz most már rózsaszín és/vagy haragos vörös színekben jelent meg.
Rendkívül örült neki.
- Meg vagy veszve - jelentette ki. - Minden szívfájdalom nélkül megölhettek volna és nem rajtad múlt, hogy ez nem történt meg - folytatta, bár szavai élét nagyban csökkentette, hogy kábé csak suttogásra volt képes. No persze ő mindent megtett, hogy hatásos legyen a mondókája...

Nem nagyon mocorog a széken, az állát a kezibe támasztja, és úgy nézi a kis beteget - talán zavarba ejtően, bár neki ilyesmi eszébe sem jut.
- Azt... Nem tudják megmondani... - *suttogja halkan, és közben el is csuklik a hangja. Hát persze, hogy miután Tenshit rendbe tették, neki is ez jutott eszébe először - oké, hogy a teste meggyógyul, de hogy fogja ezt az egészet feldolgozni magában? És nem csak ő, Ren is, ugyanúgy... És Buri? Egy panaszszót sem hallathat, hiszen Keith és Shi sokkal rosszabb állapotban vannak nála, de azért őt is kísértik az emlékek, és kísérteni fogják még nagyon sokáig.
- Azt mondták, hogy pszichológus segíthet, de tulajdonképpen... csak rajta múlik... - *fejezi be suttogva, és utána lesüti a pilláit. Mivel kedves orvost fogott ki, még reggel elmagyarázták neki, mennyire fontos, hogy a párocska az iskolába visszatérve sose legyen egyedül - mindig legyen társaságuk, barátok, akik feledtetik velük az elmúlt néhány nap eseményeit... Most az a legfontosabb, hogy érezzék: nincsenek egyedül, és avilág újra a megszokott módon döcög tovább... Talán Tenshit könnyebb lesz pátyolgatni - a levitások társaságkedvelők - de Ren aligha fog barátok közt parádézni...
- Hívjak javasasszonyt? - *kérdezi riadtan, és azonnal leengedi a kezeit, mikor Seren megmoccan. A kötés lassan kezd pirosassá színeződni - olyan mint a kórházsorozatokban... csak ez most közvetlenül a szeme előtt zajlik.
- Ne mozogj! Mindjárt kerítek valakit. - pattan fel, és körülnéz. A kórterem üres, mindjárt kiszalad a folyosóra, biztos van olyan ápoló, aki tudna jönni kötést cserélni...
- Nem rajtam múlt... Már azt sem tudom, hogy kerültem oda. Teljesen véletlen volt az egész, nem hősködni akartam... - *sóhajt, és elfordul. És tényleg, fogalma sincs, hogy jutott be. Az aurortanyán még természetesnek tűnt, hogy beugrik a táskába, hisz aggódott a barátaiért - de a kúriába esze ágában sem volt bemenni, oda az inferusok űzték be...

Erre számított; egy bólintással tudomásul vette, persze, hogy nem tudják, miért is tudnák...kár, hogy soha nem képesek semmi biztosat mondani, csak mindig a kifogásokat.
Abban, hogy ő ezután sem lesz alapvetően megrendült személyiségi, biztos volt; de Shi? Összetört, testileg és lelkileg egyaránt - ki tudja, hogy képes lesz-e összeragasztani az összes apró darabot, amire a lelke hullott? Az orvosok meggyógyíthatták, de onnantól kezdve majdnem teljesen egyedül lesz hagyva, hogy próbáljon meg kilábalni ebből ahogy tud. Támogatók lehetnek kívülről, de senki, aki igazán segíteni tudna - minden rajta múlik.
- Nem válaszoltál - jegyezte meg, miközben vetett egy pillantást a levitásra. Az valahogy csak úgy átsiklott a "hogy vagy" kérdésen, talán már annyira megszokta, hogy nem tartják lényeges pontnak. A fiú azonban nem szokta feleslegesen jártatni a száját...
- Pszichológus... - ajkain gunyoros mosoly jelent meg, majd lenézően fújt egyet. - Annak semmi haszna. Csak teletömik gyógyszerrel, ilyen kedélyállpaotjavító, olyan antidepresszáns, ez a rémálmok ellen, amaz az étvágytalanság megszüntetésére...hagyjuk már. Rád van szüksége, nem egy idegenre, akit igazából rohadtul nem érdekel kicsoda-micsoda ő, csak hogy mennyi járulékot kap utána és minél tovább tart a kezelés, annál jobb. -
Elhúzta a száját; ő személy szerint már volt hasonló tapasztalatszerző körúton, ahogyan a pszichológia nagytestvérével is lehetősége volt találkozni. Egyik jobb volt, mint a másik, ezt első kézből tudja tanúsítani.
Legszívesebben most megfenyegette volna Tourakomot, hogy ha egy pisilésnél több időre egyedül meri hagyni Shit a kezdeti időszakban, akkor valami szaftos rontással átkozza meg, de úgy érezte, erre nincs szükség. Buri tisztában volt vele, mi a dolga.
- Minek? Nem fogok mozdulatlanul fotoszintetizálni napokon keresztül - utalt arra, hogy a javasasszony hiába is pakolná össze, valószínűleg tizenöt perc múlva újrakezdődne az egész, ha nem hamarabb. Tiszta idő és energiapocsékolás...majd ha feldobja a tappancsot, talán belátja, hogy érdemes lett volna mégiscsak riasztani a javasnénit-bácsit, de addig nem.
- Azt ne mondd, hogy kényszerítettek - vonta fel az egyik szemöldökét, a lányra pillantva. A levitásnak lehetett volna annyi esze, hogy ha tudja, Reissneréknél vannak, nem megy utánuk. Ezt hívnák józan paraszti észnek, esetleg egészséges életösztönnek, de úgy tűnt, minden szfinxből hiányoztak ezek az alapvető ösztönök.

Nem válaszolt? Erre gyorsan visszakapja a fejét Keith felé, de egy pillanatig azt sem tudja, mi volt a kérdés. Túlságosan belebambult Tenshi lelki összetörésének gondolatába.
- Hát... jobban, mint ti... - *feleli egyszerűen. Csak nem fog itt Serennek panaszkodni, aki egy merő kötszer? Rózsaszín kötszer! Elfordul, különben is, ennyit épp elég tudni róla - Seren is bizonyára belátja, hogy túl nagy baja nem lehet, és bizonyára Tenshiért amúgy is jobban aggódik. Azért rendes volt, hogy érdeklődött. Most, belegondolva, az ő helyzete egészen jó - fájdalmai már alig vannak, igaz, nem fickándozik úgy, mint egy csintalan csikó, de az ágyból simán fölkel, el tud menni pisilni, és lám, már kedvenc rellonos prefektusát is meglátogatta. A kötés a kezén sem túl rettenetes. A legnagyobb gondot már csak a gondolatai okozzák - sosem volt valami bátor tipus, egy napja pedig egyenesen egy horrortörénet kellős közepébe csöppent - szereplőként. Az egyetlen szerencse, hogy a kórház fehér falai tiszták és fényesek, nem emlékeztetnek a kúriabeli tárnákra - de mikor az egyik műtőasztalon meglátott egy szikét, majdnem elhányta magát, és vissza kellett bicegnie a szobájába, hogy az ápolók társasága elűzze a rossz emlékeket.
- Az a pszichiáter.
Jegyzi meg nemes egyszerűséggel, na nem mintha per pillanat ez számítana. A rád van szüksége kifejezés meg már egészen megindító. Csak tulajdonképpen nagyon ijesztő. Mintha rajta múlna az, hogy Tenshi felépül-e, vagy sem. Ekkora felelősséget hogy tudna elviselni...?
- Meg rád is. - néz bele a szürkékbe, még mindig állva.* - Próbálj talán egy kicsit... Mindegy. Ne némítsd meg többet. - köszörüli meg a torkát. Nem feddésnek szánta, eszébe sem jut, hogy vádolja Serent bármiért is... - Amúgy... hogy nyerte vissza a hangját? Működött a... főzet? - *kérdezi, de a választ már nem várja meg, mert a fiú mocorgása újabb vérzéseket idéz elő.
- Nyugton maradsz! - *dörren a fiúra, egészen parancsolóan, aztán minden tiltakozás ellenére kibiceg az ajtón és elkapja az első ápolót, akivel találkozik. Rennek hamarosan kötéscserében van része - Buri jelenlétében. A lányka lesüti a pilláit, de néha azért fel-fel pillant Seren felsőtestére - ami önmagában sem elhanyagolható , de így, a számtalan sebbel még "érdekesebb" látványt nyújt. A művelet eltart egy darabig, de utána a javasasszony kimegy, nem tiltakozva Buri illegális látogatása ellen.
- Szóval? - *kérdez még mindig vissza a hang-témára.*
- Nem, de nem magamtól mentem be... Lényegtelen... - *motyogja, aztán hátradobja a válla mögé a haját, és végül mégis ledarálja a történetet.* - Mikor meghallottam, hogy elraboltak, az aurorkkal mentem. ebből még nem lehetett volna gond, hisz a házon kívül voltam. De aztán megjelentek ezek az inferusok, nekem pedig el kellett menekülnöm, és egyenesen a kúriához jutottam... - *fejezi be, és nem akar rágondolni, nem tud róla beszélni, mert még nem megy...

- Mindkettő - forgatta a szemét. Tourakomnak megvolt az az igen kellemetlen tulajdonsága, hogy hajlamos volt tévhitekbe ringatni magát, mint például, hogy mindenkinél mindent jobban tud. Zavaró, de már kezdte megszokni...
- Meg rám is - jelentette ki keserűen; soha nem értette, Shi miért ragaszkodik hozzá úgy, ahogy. Nem látott benne logikát, főleg, mert eddig többnyire csak fájdalmat okozott a lánynak - ha nincs Ravid, ha nem csinál főzetet, ha...
De volt Ravid és megcsinálta a főzetet és elcseszte Shi egész további életét, aki ezt valahogy képtelen volt belátni és makacsul állította, hogy nem Seren hibája volt. Pedig...
Buri tanácsára újabb keserű mosoly jelent meg az arcán, de inkább nem mondott semmit, attól tartva, hogy kiböki a lánynak, mik jártak előzőleg a fejében. Nem, talán mégsem volt olyan jól pszichikailag, mint hitte? Ha már Tourakomban keresne vigaszt, akkor ott nagy gondok vannak.
Szerencsére azonban gyorsan témát váltottak - egyik kellemesről ugrottak a másikra!
- Nem...elbasztam - jelentette be, de még mielőtt a folytatást meggyorsító kérdéseket tette volna fel a lány, egy [i]veszteg maradsz! [/i felkiáltással elviharzott. Mintha Seren tudott volna bárhová is menni!
Miközben felváltva hallgatta a javasasszony sopánkodását és markolászta az ágykeretet a fájdalmasabb részeknél - a kötszer sikerese ragadt ott is, ahol nem kellett volna -, próbálta kiötleni, hogy mit mondhatna Burinak.
Nem sok sikerrel járt a fogalmazósdi és a fiú úgy volt vele, inkább visszamegy Reissnerékhez még egy körre, mint hogy beismerje: elbukott.
Miután azonban erre nem volt lehetősége, egy kevésbé vérmes és svábbogármentes lánykával kellett szembenéznie. Ijesztő.
- A főzet nem működött...helyette elég szép tüneteket produkált. A hangja a kúriában tért vissza -
Nem fejtette ki, de Buri annak is örülhetett, hogy ennyit kinyögött. Korábban valószínűleg valami olyasmivel zárta volna le a témát, hogy "menj a fenébe", esetleg "semmi közöd hozzá", vagy "dugd fel magadnak a kérdéseid". Változnak az idők...
- Hogy lehet valaki ilyen... - fejezte be egy sóhajjal a mondat végét, nem adva minősítő jelzőt a lányra. Nehogy összetörjön szegény hablelke
- Remélem, érzékeled, hogy nem volt a legjobb ötlet.

Nem...elbasztam.
Na, ilyen kifejezéseket sem hall az ember Seren Keithtől. Azt, hogy esetleg Te elbasztad, bizonyára gyakran alkalmazza, ha kedvességgel óhajtja elhalmozni a diákságot, de az, hogy netalán ő is elbaszott valamit - ez merőben új. Rögtön kíváncsi is lesz a részletekre, de a javasasszony jó tíz percig beléfojtja a prefibe a szót. Milyen kórház az olyan, ahol még egy fájdalomcsillapító tabit sem tudnak benyomni a betegnek? Jó esetben egy kötéscsere biztos meg sem árt Rennek, a jelen tényállás viszont az, hogy napokat töltött egy őrült gyilkosnál. Miért úgy szedik le róla azt a gézt, mint a kozmetikusok szokták gyantázásnál a szőrt...?
Már majdnem hangot adna felháborodásának, de végül nem teszi, és az egész művelet befejezősött. Buri ismét elfoglalja a helyét kedvenc kis székén, és ezúttal ravaszul közelebb is araszol vele az ágyhoz. Ren bizonyára nem bánja.
- A kúriában... Magától? - *kérdezi óvatosan. Csak lassan, lépésenként, és máris feltárul, hogy Seren Keith is ember, akivel beszélgetni lehet! Egészen családias így ez a kórterem. Egész aranyos kis prefektus. Lássuk be, most valahogyan épp az egymáshoz való közeledés fázisában tartanak - és ha megfigyeljük, hogy ehhez két elmebeteg gyilkos kellett...
- Nem tudom, hogy bírtam két főzetet is elcseszni... Basszus, nemértem. - temeti az arcát a kezeibe, és az iméntit inkább csak magának motyogja. Tenshi hangproblémáját személyes kudarcnak könyveli el, amit általában elég rosszul tűr, mivel a bájitalok terén nagy egót növesztett magának.
- Mit akarsz ezzel mondani? - *mordul fel ingerülten. ő is tudja, hogy nem volt jó ötlet, naná. - Most olyan apukásan leszidsz?

Nem tudta, milyen alpári kórházba citálták őket az aurorok, de ha még a fájdalomcsillapítót is sajnálják tőlük, akkor már tényleg gáz van. Seren viszont kezdte egyre inkább érezni a hiányát...
- Magától...egy elég extrém helyzetben - mondta sóhajtva. Nem, igazából rohadtul nem akart erről beszélni se most, se két hónap múlva. Szerette volna magában eltemetni, de nem tudta, mert az emlékek beleégtek a memóriájába, kínos részletességgel, fájdalmas pontossággal...
Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, talán egy perc is megvolt; nem erőt gyűjtött, inkább próbálta valahogy legitimáltatni saját magával a mondandóját.
- Miután Tenshit megerőszakolta Reissner, visszadobta a cellánkba és Munkácsi szórakozott velünk egy adagot, varázsolt nekünk egy kígyót, ami szerencsésen megmart. Kellő ideig fetrengtem a saját véremben és kergettem az őrületbe Tenshiaz egyéb gyönyörű tünetekkel, amikoris elérkezettnek láttam az időt, hogy felajánljam neki opcióként, kiszabadítom, neki pedig csak annyi a dolga, hogy hagy megdögleni. Ekkor jött vissza a hangja - "meséli" érzelemmentes hangon. Elvonatkoztatásban mindig is nagyon jó volt, s ez most sem lett másként; mintha nem is a számára legfontosabb személyt becstelenítették volna meg...Mintha nem is ők lettek volna fogva tartva több, mint két hétig.
Finoman megérintette Buri karját, majd feleszmélve vissza is húzta a kezét.
- Nem hiszem, hogy elrontottad; a probléma volt más típusú - jegyezte meg.
Nem, ő nem éppen egy elkeseredett levitást vigasztalt; dehogy! Ő, soha.
Hogyne.
A lány kijelentésére felnevetett; neki nem éppen az az apamodell volt a sajátja, amelyet általában az emberek birtokolnak.
- Én csak tényeket közlök. Mint mindig - jelentette be, s talán jobb napokon a vállát is megvonta volna, de miután most mozgásügyileg korlátozott volt, inkább elvigyorodott, miközben melegen remélte, hogy Buri nem megy el.
Nem akart egyedül maradni.

Valójában nem várta volna Serentől, hogy az egész történetet elmeséli - az extrém helyzet ugyan felkeltette az érdeklődését, de a fiú arckifejezéséből (és saját józan paraszti meglátásból) is tudta, hogy nem volna tanácsos kérdezősködnie, nem kellene feltépnie a még be sem forrt sebeket. Sőt, magában azzal is számolt, hogy sosem tudja meg teljesen, mi is játszódott le a kúriában Reissnerék és a foglyok között. Így aztán Seren története teljesen lesokkolta - rögtön az első félmondatnál...
- Micsoda? - *kérdezi, óriásira kerekedett szemekkel, sápadtan.* - Ezt most... Nem... Ugye nem... - nyöszörgi, pedig nyilvánvaló, hogy a fiú nem poénkodni próbál éppen... Tenshi, Tenshi... Nem, nem tudja felfogni a szavak értelmét, csak azt tudja, hogy legszívesebben átrohanna a másik kórterembe a barátnőjéhez, hogy teljesen mindegy, milyen módszerrel, tablettával, plüssmacival vagy ölelgetéssel, de normális emberré varázsolja, olyan életvidám, aranyos kislánnyá, aki régen volt, és amilyen már sosem lesz... A kezeit az arca elé szorítja, és közben benedvesednek a szemei. Kis levitás lány, az ő idegei nem tűrnek mindent... Mivel meglehetősen vizuális tipus, rögtön megjelenik előtte a kígyó képe is, meg Ren, ahogyan szenved... És... Eszébe jutnak azok a régebbi gondolatai, amikor ki nem állhatta a fiút, mert úgy érezte, a barátnője nincs biztonságban mellette - nem tudta megérteni, Tenshi hogy lehet egy ilyen fiúval, és persze az egészet csak fokozta az egész hangelvesztés-dráma... És most Seren itt fekszik előtte, és azt mondja, hogy képes lett volna ott meghalni, ha valahogy kijuttatja Tenshit. Buri ettől a pillanattól kezdve végérvényesen átértékelte magában Rent - aztán azon veszi észre magát, hogy megfogja a felé nyújtott kezet, és biztatóan próbál a szürkékbe nézni.
- Hé... Most már vége van.
Aztán csupán azért, hogy nyugtassa a fiút - pedig maga sem hiszi igazán, amit mond, de teljesen úgy adja elő, mintha nem lennének kétségei, hozzáteszi:
- Tenshi is kiheveri majd... Hiszen túléltétek... Most már minden rendben lesz.
Nem igazán érti, milyen tipusú lehetett az a probléma, de majd egyszer utánanéz, ha kiheverték ezt az egészet, és ráér ilyesmivel foglalkozni - ha eljön ez az idő egyáltalán.
- A te főzeted volt, nem tudtam, hogy kéne működnie. - *suttogja, de egyáltalán nem akarja ezzel Serenre kenni a dolgot. De emlékszik, hogy a főzet hatását nem sikerült kitalálniuk, és csak reménykedtek annó, hogy majd működni fog.
- Most már úgy is mindegy. - *vonja meg a vállát, mivel ő megteheti, aztán óvatosan a fiú homlokához nyúl, és félresimít onnan egy hajtincset.
- Ne mozogj. - *teszi hozzá, hogy a fiúnak eszébe se jusson a saját kezével elintézni az ügyet. Buri az egész mozdulatsort olyan természetességgel végzi el, mintha mindne nap ezt csinálta volna, pedig dehogy. Igyekszik úgy tenni, mintha semmi jelentősége nem lenne, pedig érdekes... van.

Nem mondta el még egyszer, de a hitetlenkedés ellenére valószínűleg Buri is érzékelte, hogy nem viccből mondta, amit.
Megkövülten bámulta a plafont, miközben az emlékek sorra lepték el a gondolatait, a fájdalmasabb képek újra és újra lejátszódva, mint valami elromlott vetítőgépben.
A falnak dőlve a földre csuklott, felhúzott térdeit egyetlen ép kezével átfogva tartja össze "önmagát" - a másik keze a földön van, de már úgyis mindegy, hisz a sok földön kúszástól tiszta seb és zúzódás volt így is mindenhol - és fejét lehajtva hangtalanul zokogni kezd, feltörnek belőle a keserűség könnyei, melyeket eddig sikeresen visszatartott...
Megrázta a fejét, próbálva elűzni a képet, nem sok sikerrel. Tenshi...Miért pont ő? Miért kellett neki az erdő szélére vinni ahhoz, hogy odaadja azt a rohadt főzetet? Miért nem mentek az elhagyatott mosdóba, vagy az alagsorba, vagy bárhová...?
Vagy egyáltalán...ha nem nyert volna felvételt, még most is apja egyik villájának sufnijában lenne, és még azt is ezerszer könnyebben kibírta volna, mint hogy lássa Tenshit szenvedni. Ha nem kapja meg a levelet...ha nem dönt úgy, hogy mégis eljön...az egész az ő hibája...
Lehunyta a szemét, teljesen megfeledkezett róla, hogy más is volt a szobában rajta kívül. Egy érintésre "eszmélt" fel, s Buri barna pillantásával találta szembe magát.
Keserűen elmosolyodott a lány kijelentésére.
- Dehogy...még csak most kezdődik - suttogta, miközben gondolatai között még mindig Tenshi cikázott és rengeteg mi lett volna, ha... kezdetű mondat.
A lány biztató kijelentésére csak felsóhajtott.
- Ezt te sem hiszed el - jelentette ki, mint aki teljesen biztos a dolgában - és az is volt. Burin nem látszott ugyan a kételkedés és a hangja is biztató volt, a fiú mégis érezte, hogy a levitás lány sem gondolja komolyan azt, amit mondott.
Újabb lemondó sóhaj a főzetet hallva. Igen, Buri sem tudta, hogyan kell működnie - a probléma az volt, hogy Serennek sem voltak kiterjedt ismeretei a témában, főleg, hogy többnyire darabonként szedte össze a főzet hozzávalóit és az elkészítése módját. Elbukott...
Sötét gondolatai közül ismét egy érintés hozta vissza a jelen talajára. Meglepetten és enyhe zavarban nézett a kéz gazdájára, aki láthatóan teljesen magától értetődőnek vette a dolgot.
- Öhmm...kösz - motyogta végül.

Seren nem látja, de Buri szokásához híven megint beharapja az ajkait és aggódó arccal nézi a fiút - nyilvánvaló, hogy a néma perceiben nem szivárványszín rétet képzel el rózsaszín pónival, hanem az elmúlt napok eseményei játszódnak le benne újra és újra. Burinak fogalma sem lehet ezekről a képekről - de ő is eltöltött pár órát ott, a tárnákban, látta a sötét folyosókat és kapott egy kis ízelítőt az elrablóik módszereiből is. Viszolyogva gondol arra, milyen lehetett napokat tölteni összezárva abban a hideg, sötét kamrában. Valójában tényleg csoda, hogy élnek. Buriban csak most, néhány pillanatra villant fel biztosan az a tudat, hogy az életbe bele lehet halni - mert eddig is tudta, persze, de valójában hogyan is foghatta volna fel, hisz sosem állt még ennyire közel hozzá... És a gondolat annyira sötét, annyira szívbemarkoló volt, hogy nem bírta egy percnél tovább elviselni, kétségbesetten próbált másra gondolni, hogy az árnyékkép szertefoszoljon - de a fiú arcát látva hirtelen biztosan érezte, hogy óriási szerencséjük volt. Élnek, hál istennek, hogy élnek! Mindent, ami rájuk vár, meg tudnak majd oldani, hiszen túlélték...
- Óriási szerencsétek van, hogy éltek... - suttogja, és Seren is láthatja rajta, mennyire örül annak, hogy életben tudhatja őket - nem mellékesen önmagát is, persze...
- Örülj annak, hogy itt vagytok mindketten. Tenshi is meggyógyul, és az orvosok szerint pár hegen kívül nem szenvedett semmi maradandót... - *mondja, és tudja, hogy folytatnia kell, hogy beleverjen valami bizakodást az előtte fekvő rellonosba.
- Csak idő kérdése, meglátod. Ha minden visszatér a normális kerékvágásba...
És most már ő is elhiszi, amit mond. Igen, miért kellene... Ha talán lehetetlen is elképzelni, de az idő múlik, a sebek begyógyulnak. A kastély biztonságos. ez soha többé nem fordulhat elő velük...
- Hé... - suttogja még, és kényszeríti a fiút, hogy rá figyeljen. - Nem a te hibád volt.
Ezt teljes meggyőződéssel mondja, hisz nyilvánvaló, hogy Seren nem tehet semmiről - csak rosszul jöttek ki a dolgok...
Elhallgat, azon töprengve, mit is mondhatna, ami esetleg teljesen eltereli a fiú gondolatait az esetről.
- Ööö... Kajáltál már? Enned kéne valamit. Nem is olyan vészes itt a kaja... Nekem adtak hozzá vaníliafagyit...
Remek téma, gratulálok, Buri.

- Szerencse? - kérdezett vissza, szemében lemondó, reményvesztett kifejezéssel. Félt attól, ami rá várt - félt a rémálmoktól, amik úgyis meg fognak jelenni, félt azoktól a pillanatoktól, amiket úgy kell töltenie, hogy nincs mellette senki; félt az erdőtől, Reissneréktől, attól, hogy Tenshi maradandó károsodást szenved és hogy képtelen lesz segíteni neki. Félt a folytatástól.
- Normális... - ízlelgette a szó, mintha most hallaná először. - Innentől már nem lesz olyan, hogy normális. Mégis mit mondanak Tenshi szülei? Átkozzák a pillanatot, amikor a lányukat ebbe az iskolába engedték? Vagy hogy a közelembe került? - A kérdéseket teljesen költőieknek szánta, biztos volt benne, hogy mindegyikre igen a válasz.
Vajon mit mondana az ő apja? Valószínűleg a képébe röhögne. De egyébként sem jönne el a kórházba, nem érné meg neki a fáradtságot.
Már hogy érte volna, amikor évekre pszichiátriai intézetbe záratta, csak hogy ne legyen a közelében egy ilyen deformált gyerek, akinek látomásai vannak? Varázserejének első megnyilvánulásai és minden körülötte élő csak részvétteljesen nézett és azt suttogta, beteg, vagy elfordította a fejét, hogy ne lássák a mai tökéletes társadalom egyik fekete foltját.
Gyűlölte a kórházakat, a szagát, a fehérséget, az ápolókat...és amint képes lesz mozogni, lelécel. Megnézi, mi van Tenshivel aztán fogja a sátorfáját és elhúz...Biztos a lánynak sincs kedve bámulni a képét azok után, amennyi fájdalmat okozott neki, vagy éppen Buri is teljes joggal gyűlölheti, hisz majdnem meghalt miatta.
Úgy érezte, testileg és pszichésen egyaránt összetörték és nem akarta venni a fáradtságot, hogy minden egyes darabot újra összeillesszen. Annyiszor próbálta már, és megérte...?
Buri kijelentésére csak fanyar mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Egyikünket sem szükséges áltatnod - utalt arra, hogy mindketten tudták, m történt és kinek a hibája volt mindez.
Felnevetett, bár hangjában több volt a keserűség és a fáradtság, mint az öröm vagy a felszabadultság, amely érzéseket a reakció kifejezni hivatott.Pedig nem is volt semmi vicces a gondolatban. Nem, egyáltalán nem volt humoros, hogy két hete nem ettek semmit.
Végül megrázta a fejét - csöppet sem érezte magát éhesnek, a feje még mindig kóválygott egy kicsit és a gyomra sem volt olyan fényes állapotban. Persze, majd valamikor úgyis ennie kell, de még ne most...

Minden próbálkozása kudarcot vallott - nyilvánvaló volt, hogy Seren Keith-t nem fogja tudni jobb belátásra bírni. A rellonos sosem lesz optimista. és - villant be neki hirtelen - talán Tenshi is ugyanilyen! Talán ő sem akarja már folytatni, talán ő is teljesen tönkrement, és Buris zavaira csak ilyen lemondóan rázza majd a fejét, mert minden mindegy már...
Buri csendesen hallgatja a fiút, és lehajtja a fejét. Most már őt is maguk közé rántják a sötét gondolatok, a fájdalom, a tehetetlenség és a depresszió. Csak Keith keze emlékezteti rá, hogy itt vannak a kórházban, biztonságban. A sötét cellákat már régen átkutatták az aurorok...
- Ne hibáztasd magad...
Suttogja, és belenéz a szürke szemekbe. Ha reményvesztett is, sosem hibáztatná a történtekért Serent, aki az egészről nem tehet. Nem tudja, képtelen rá, mivel pontosan tudja már, mennyi mindent tett Seren Tenshiért - és hogy mennyire szereti őt. Ezzel a tudattal valahogy nem is tud mit kezdeni. Lesüti a szemét, aztán felsóhajt. Hogyan tovább?
- Aludnod kéne...
Mondja végül egészen más hangon, elengedi a fiú kezét, aztán a székéről is feláll. Itt az ideje mesterségesen kiszakítani Serent a depresszív gondolatok közül.
- Majd beküldök egy altató javasasszonyt. Tenshi biztos alszik még. Ha felébred, gondolom bemehetsz hozzá, de addig kérlek, maradj itt. Te is láttad, hogy a sebeid nagyon könnyen felszakadhatnak..
Sóhajt, próbál meggyőző lenni, de teljesen kiszámíthatatlan, mert úgy tűnik, ha a fiú mocorogni akar, akkor senki sem tudja majd megakadályozni benne.
- Hallod? Viseld jól magad! - *mondja, megereszt egy apró mosolyt, szórakozottan megsimogatja még a fiú kezét, aztán kisétál a kórteremből. Az első útja Shizuhoz vezet, aki még mindig alszik - úgyhogy elindul kicsit körülnézni. Meg kell tudnia, meddig maradnak itt, a szülőket értesítették-e, hogy vannak az aurorok, elkapták-e Reissneréket... talán lehet valahol erre újságot vadászni. Valakinek cselekednie is kell, míg az a kettő az ágyat nyomja a sötét álmok sűrűjében...