Egy csepp remény

.

Nem szeretett itt lenni.
Tulajdonképpen attól a perctől fogva utálta, hogy megérkezett. Nem szereti a franciákat. Se a nyelvet, se az embereket, se az országot. Nem mintha különösebb kapcsolata lett volna velük, bár a sulijába annó járt pár francia illető.
Gyűlölt olyan helyen lenni, ahol nem ismerte ki magát. Még a nyelvet sem beszéli. Süt belőle, hogy idegen, hogy nem ide való. És ezt nagyon sokan ki is használhatják. Egyszer csak idekeveredett, hogy keressen meg valakit, mert… Na ez a mert a lényeg. Hogy miért is csinálja ő ezt az egészet? Mégis, mibe keveredett? El sem hiszi, hogy ő próbálkozik meg világrengető lépéseket tenni.
Egy pillantást vet a fecnire, amit a kezében tart, és azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen. A macskakaparásról kiolvasni sem tudja igazán a címet, és a sok q meg x meg furcsa é között azt sem tudja megállapítani, melyik az utcanév, vagy esetleg ez itt a város akar lenni meg a házszám? Vagy a személy akit keres?
Nem, nem, a név legalább megvan: Emandorie. Fulton. Emlékszik rá, hogy nagyon régen volt ilyen csaj a suliban. De hogy most minek kell? Mert állítólag…
Megrázza a fejét. Legjobb lenne egy taxis orra alá nyomni a fecnit. Csakhogy nem úgy tűnik, mintha taxisok járnának errefelé. Az egész város valahogyan olyan… halott. Nincs rá jobb szó. Kirázza a hideg. Megigazítja a vállán a táskáját, és elindul valamerre… Hátha talál valakit, akitől útbaigazítást kap.

Buriram Tourakom? Biztos, hogy ő volt az? Erősen kételkedett benne, biztos csak rémképeket látott a kirakat előtt elmenni és betérni egy kis vendéglőbe, valami L'arc en ciel fantázianevű olcsó helyre, egy köpésnyire Emandorie luxuséttermétől, ahová általában az ebédszünet alatt csövezni járt.
És ami percekre volt a robbanástól.
Kirontott az egzotikus férfiaknak fenntartott ruhaboltból, ahová azért küldték, hogy nézze a műsort - és ahová azért ment, hogy miután vége, tudjon segíteni. Ez körülbelül annyit ért, mintha sebtapasszal próbálná orvosolni a lőtt sebet, de jelenlegi pozíciójában nem engedhette meg, hogy megállítsa a robbanást. Bízott benne, hogy talán sikerül majd az egészet megállítaniuk - de akkor muszáj bent maradnia a legbelső körben.
Azt azonban nem nézhette, nem engedhette, hogy Buri meghaljon és nemcsak azért, mert kulcsfigura volt a játékban. Egyszerűen nem nézhette végig, ahogy meghal.
Tényleg ő volt az. A bárpultnál érdeklődött, ki tudja miről, Serent nem is érdekelte, magyarázat nélkül megragadta a karját és elkezdte vonszolni kifelé, azt ismételgetve, hogy el kell innen tűnniük, nem maradhatnak itt.
Az ajtóhoz értek, amikor megtörtént. Először csak a forróságot érezték, majd sorra elpattantak az embernagyságú üvegek, és végül úgy érezték, rájuk omlott a világ, mindezt századmásodpercek alatt. Még a szerencséseknek mondhatták magukat - a robbanás kihajította őket, messze az épülettől, így a törmelékeknek csak nagyon kis része esett rájuk. Ha bent lettek volna, esélyük sem lett volna a túlélésre.

Ügyes kislány ő, feltalálja magát, elvégre tud ő angolul is. Elméletileg. Az más kérdés, hogy nem rendelkezik valami jó nyelvérzékkel és nyelvtani ismeretek hiányában inkább csak pakolja egymás mellé a szavakat, de némi odafigyeléssel lehet érteni, amit mond. Igazán nem az ő hiábája, hogy sem a magyar, sem az orosz, sem az arab nem világnyelv.
Igaz, hogy kicsit furán néznek rá, pontosabban olyan ki a tököm vagy és mit akarsz nézéssel, végülis így, 25 évesen sem valami magas, az arcán meg még mindig ott az a heg, már nem nagyon törődik vele, de ha bárki idegennel találkozik, azért megbámulják.
Szóval bement erre a helyre, és prózaian a bárpultos csávó orra alá tolta a papírt, remélhetőleg ő ért is valamit belőle. Mégis úgy néz Burira, mintha az valami féreg lenne, hát a leányzónak mutogatással és pár angolféle szóval el kell mondania, mit is akar... És már fény gyúlna a pasas szemében...
... Mikor valaki megragadja a karját. Hátrafordul. Ki a fene? Igyekszik kitépni magát, de a férfi úgy szorítja, mintha... Mintha legalábbis életbevágó dologról lenne szó. Azt se tudja, milyen nyelven hisztizzen, hogy eresszék el, így valami szép mixet csinál, mikor a csávó egy pillanatra könyörgően ránéz, és ő akkor...
- Ren?
Kérdezi döbbenten, ez nem valami jó, mert a felismeréstől csak még jobban földbe gyökerezik a lába, de aztán hagyja magát bután tovább vonszolni.
- Te meg mi a...
Körülbelül eddig jut, mikor jön az a hang, és aztán semmire sem emlékszik, csak a repülésre, és arra, hogy sikít... A fiú elengedi a kezét, ő meg egyszer csak földet ér, valami reccsen, azt hallja, ahogyan megcsókolj a betont. Igyekszik föltápászkodni, de csak félig megy, valahogy zsibog mindene, mögötte az épület lángokban áll. A tekintetével kábán kezdi keresni a fiút, bár a feje tompán zúg, és mintha nem is látna rendesen. Jópár méterre tőle felfedezi a szintén fekvő alakot, és fókaszerűen odavonszolja magát.
- Ren, Ren! Jól vagy? Ren!
Jobb híján a nevet ismételgeti, és a kevésbé fájó kezével hozzáér a fiúhoz, hogy megállapítsa, él-e egyáltalán. De mit keres itt? Annyira megváltozott. Ezer éve nem is találkoztak, és így kell viszontlátnia...

Bár általában az ilyen esetek túlélői azzal szokták kezdeni a beszámolójukat, hogy először fel sem fogták, mi történt velük, Serennek nem voltak problémái az értelmezéssel. Minden bizonnyal azért, mert azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy meg fog történni.
Valaki a nevén szólongatta, pedig jobb lett volna, ha eltakarodik, ugyanis ő még aludni akart. Hagyják békén fél pillanatra, aztán megy és elendezi a dolgokat, becsszó, csak tíz percet kér még...
Saját köhögése keltette föl teljesen, ahogy próbált megszabadulni a tüdejére telepedett füsttől, nem kifejezetten sok sikerrel. Érezte az arcán végigfolyó vért és azt is, hogy a landoláskor az egész hátát végighorzsolta a kemény beton. A csuklója valami furcsa szögben állt és jé, valami fehér is kikandikált belőle, de biztos nem annyira gáz, elvégre nem fájt. Ha nagyon kereste volna, még néhány üvegszilánk okozta vágást vagy kisebb égési sérüléseket talált volna magán, de annyira nem törekedett a számbavételre.
A másik kezének könyökére támaszkodva tolta magát valami félig ülő pozícióba, hogy megnézze, ki kiáltozta ilyen hisztérikusan a nevét, pedig tényleg csak pár percig nem volt magánál, kicsit beütötte a fejét.
És már megint ez a rémálom, hogy Buri mellett ébred!
Bár most a nő ténylegesen ott volt, szerencsére életben. Annyira akkor mégsem volt rossz ötlet, hogy megpróbálta kivonszolni a vendéglőből, elvégre többé-kevésbé mindketten megvoltak, csak annak az idióta csajnak természetesen most sem azt kellett csinálnia, amit mondtak neki, hanem ellenállni és hasonlók.
- Megvan mindened? - nézett végig rajta, mintha keresné a hiányzó testrészeket. - Ez közel volt.... - tette hozzá. Körülbelül két másodpercnyi lépésen múlott, hogy nem gazdagítják a halottak sorát.
- El kell tűnnünk innen. Fel tudsz állni? - hadarta, amikor eszébe jutott, hogy végülis kinek a parancsát szegte meg. Sajnos az ilyenért általában halálbüntetés járt, demonstráció képpen, meg persze azért, hogy megfélemlítsék az engedetlenkedni kívánókat.

Remegő kezekkel simított végig a fiú arcán, amivel nagyjából annyit ért el, hogy elmaszatolta rajta a vért - de hamarosan az is kiderült, hogy a Ren életben van, ha nem is a legjobb bőrben - Buri a hányingerrel küszködött, miután jobban végignézett Seren amúgy nem elhanyagolható testén - főleg az a csukló és a nyílt törés volt rá nagy hatással, gyorsan arréb is fordította a fejét. Hiába, mert az étterem előtt hullák hevertek. Halottak. Buri kimeredt szemmel nézi az üveges tekinteteket, már amelyik olyan szerencsés, hogy megmaradt a feje, vagy épségben ki lehet venni rajta bármit is.
- Meg...
Rebegi. Seren sérüléseit látva sokkal jobban ítéli meg a maga helyzetét, az enyhe zúgás a fejében és a kettős látás egészen piskótának tűnik, azt pedig, hogy a karjából csordogál a vér, szinte észre sem veszi. A körülményekhez képest tényleg nagyon jól van, Ren úgy tűnik nagyobbat szívott. Csak miután bólint, és nekiáll feltápászkodni, akkor kezd valahogy nemjó lenni ez a világ, mintha az egész megfordulna a tengelye körül, ő pedig ismét vízszintesbe kerül, de ezúttal már nem tudja, hogyan került ebbe a pózba. Tompán zúg a fejében, hogy Ren azt mondta, menjenek, de ez valahogy nem tűnik jó ötletnek. A beton hirtelen olyan kényelmesen öleli magához a testét, mint egy puha kanapé.
.- Mindjárt... jön valaki. Mentők... vagy... akárki...
Nyöszörgi, ahogy próbál valahonnan akaraterőt szerezni a feltápászkodáshoz, de nem megy.

Először normális ülésig tornázta magát, majd nagy nehezen felállt, bár kicsit még szédült és már kezdte érezni a sérülések okozta "áldásos" fájdalmakat, főleg a csuklójáét. Eddig tartott a boldog érzések nélküliségének időszaka, de volt már rosszabb is. Ez a munka már csak ilyen.
Őt annyira nem érintették mélyen a szétszóródott testrészek és darabokban lévő emberek látványa, mostanság nap mint nap ilyenekkel találkozott - a legtöbbjükből még annyi sem maradt, hogy azonosíthassák őket, csak a csontok és a hús undorító, morbid kupaca.
Úgy tűnt, a lánynak nem sikerült a felállás művészete, Seren pedig kezdett tartani tőle, hogy vagy nagyon erősen beverte a fejét, vagy belső sérülései vannak. Őszintén szólva egyik sem volt valami fényes kilátás, egyébként sem lett volna az, de most menniük kellett így még rosszabbnak hatott. Viszonylag óvatosan a lány hóna alá nyúlt, hogy segítsen neki felállni, bár ő maga sem volt igazán biztos ebben a vertikális helyzetben, de muszáj volt menniük, nem maradhattak, hogy megvárják a segítséget és ők sem segíthettek másoknak.
- Az nekünk nem lenne jó, nagyon nem - motyogta, bár nem tudta, hogy a lány mennyit fogott fel abból, amit mondott neki.
A zsebében kotorászva érezte, hogy a magával hozott összes főzet az esés miatt összetört üvegből kifolyt, mivel nem rakott rájuk törésgátló bűbájt. Nem gondolta, hogy ma még repülni is fog.
Az egyik relatíve ép üvegcse legalján csordogált még egy kis zöld lötyi, fájdalomcsillapító főzet, de még egy embernek is bőven kevés volt, nemhogy kettőnek. Nem, nem azért adta oda Burinak, mert olyan marha önfeláldozó volt, hanem mert muszáj volt haladniuk és a lány képtelen volt normálisan menni, ő pedig nem bírta végigvonszolni a városon, pedig muszáj volt menniük. Nem hagyhatta, hogy elkapják.
Behurcolta a lányt egy sikátorba, majd intett neki, hogy másszon fel a tűzlétrán. A házakat összekötő kis folyosókon és hidakon keresztül akart eljutni valahová, bárhová, csak messze legyenek innen és ne lássák sokan ahogy vonulnak. Nem nyújtottak szép látványt.

Bármennyire is irtószarul érzi magát, gondolkodni még tud. Ha kicsit lassan is, de azért össze tudja szedni, mi is történik körülötte. Robbanás, az, ami olyan sokszor mostanában. Rengeteg halott, ő pedig itt fekszik, és alig bír megmoccanni. És Seren, Tehát Seren Keith, alias Eric S. Weaver, a volt iskolatársa, a legjobb barátnője expasija tapizza éppen, vagy csak segíteni próbál neki felállni, ki tudja. Próbál magába némi akaraterőt fecskendezni, és ő is talpon van, bár továbbra is kettőt lát néha a fiúból, pedig az egy is sok. Szó nélkül megissza azt a minimális mennyiségű löttyöt, pedig ennél körültekintőbb szokott lenni, aztán hagyja, hogy a fiú vigye, amerre akarja. De azért ez nem ilyen egyszerű. Az agya közben folyamatosan jár, és pimasz kis kérdéseket tesz fel. Először is, mit keresett itt Ren? Másodszor is, tudta, mi fog történni, hisz olyan erőszakosan rángatta ki innen, mintha legalábbis megmenteni akarná. Harmadszr: hová mennek, mikor nyilvánvalóan már útban van valami elsősegély szállítmány a helyszínre, (bár egyelőre csak halottaskocsikat lát). Tehát miközben mászik a tűzlétrán, és lássuk be, ez igen csak komoly teljesítmény tőle, nem hagyja nyugodni ez a sok kérdés.
Valahogy feljut a tetőre, és a maga lányos módján igyekszik a fiúnak is segíteni. Maga részéről nincs kedve tovább menni, de követi a fiú utasításait, mert úgy érzi, tartozik neki ennyivel; csak miután már megállapodtak, akkor néz meleg, barna szemeivel a hajdani rellonosra, és fakó hangon megszólal:
- Remélem, tudom, hogy nagyon sok magyaráznivalód van. És ha nem mondod őket, morcos leszek.
Még azt a kis fenyegetést is odateszi, talán Ren nem tudja, de Buri morcossága az utóbbi időben veszélyesebb, mint iskolás korában volt. A tűzzel játszik az, aki őt próbálja meg átverni. És nem csak átvitt értelemben.

Azért egy kéz mínuszban elég problematikus felmászni bárhová is, nemhogy tűzlétrán, de sosem volt problémája a kreatív megoldásokkal, tehát valahogy mégis felküzdötte magát, bár kábé kétszer annyi ideig tartott neki, mint Burinak és a végére legalább annyira kimerült, mintha az Everestet mászta volna meg, de legalább fenn volt. Egy kicsit a hátán fekve sziesztázott és próbálta összeszedni magát, hogy tudják folytatni az utat, mert még sokat kellett mászniuk, ha elég távol akart kerülni ettől az egésztől.
- Örülök neki, akkor most válasszon, kisasszony - morgott, miközben újra feltápászkodott és megindult az összekötőfolyosó felé, aminek segítségével át tudtak lépni a másik házra. - Melyik szeretnél inkább lenni? Morcos, vagy halott? - érdeklődött, majd egy nyögéssel leugrott az aknaszerű átjáróra és csak remélte, hogy a lány is követi, bár kezdte úgy érezni, hogy a feje minden egyes lépéssel egyre jobban fáj. A mellette jelentkező émelygés arra engedett következtetni, hogy valami enyhébb agyrázkódást is beszerzett. Csodálatos.
Folyosót folyosóra halmoztak, ő pedig egyre biztatta Burit, hogy siessen, miközben saját magát is próbálta erre ösztönözni. Sajnos a halálfélelem nem volt elég ahhoz, hogy megfeledkezzen az olyan kis kényelmetlenségekről, mint egy nyílt törés.
Körülbelül egy háztömbnyit mentek, amikor kénytelenek voltak lemászni, mert nem volt több összekötőfolyosó. Nemsokára már lehet hoppanálni, kikerülnek a bűbáj hatásköre alól amit azért tettek fel, hogy onnantól se ki, se be.
Lassú - igencsak lassú - kocogásba kezdett. Már nem kell sok...
- El kell érnünk azt a vonalat - közölte a lánnyal egy kis szuvenírboltra mutatva. - Onnantól lehet hoppanálni és elpucolhatunk. -
Valahogy elérték azt a pontot, bár Seren kész csodának tartotta, hogy sikerült. Megragadta a lány kezét, lehunyta a szemét és amikor következőleg kinyitotta, egy koszos kis második világháború-béli óvóhelyen voltak, valahol az isten háta mögött. De biztonságban.
Lezöttyent a mocskos kis kanapéra, egy percig csak saját szívverését hallgatva, majd Burira nézett.
- Mutasd a sérüléseid - intett, tervbe véve, hogy valamennyit - amennyit főzetek nélkül tud - helyrerak, elvégre mégiscsak gyógyítónak képezték. Ja, meg mert nem akart magyarázkodni.

Ő sem volt valami fényesen, de valahogy húzták egymást - látta, hogy a fú azzal a brutálisan ronda töréssel hogy mászik mellette, úgyhogy ezek után ő sem adhatta fel, bár nem tudta, miért futnak. Seren gyorsan lepattintja magáról Buri kérdését, ami a lányt azért is idegesíti, mert emlékezete szerint ifjonckorukban is rendszeresen ezt csinálta. Hanem most nem fogja megúszni, de nem ám. Még fürgébbre veszi a lépteit, már amennyire tudja, aztán szó nélkül megfogja a fiú kezét, és hagyja, hogy kezdetét vegye a szokásos utazás. A következő pillanatokat azzal tölti, hogy megnézze, hová is került, de - meglepő módon - cseppet sem ismerős neki a hely.
- Hol vagyunk?
Kérdezi, csak hogy tudja, majd lehuppan a fiú mellé.
- Szerintem a tieid rosszabbak...
Mondja, még mindig elfúló hangon a kimerültségtől, ettől függetlenül szabadon hagyja, hogy a fiú tegyen vele, amit akar (mármint nem rosszra gondolni, szigorúan gyógyításról van szó.)
- Sosem hittem volna, hogy így látlak visoznt, legjobb barátnőm drága exe.
Mondja szorosan lehunyt szemekkel, még mindig a kanapén. Vár egy kicsit, mielőtt felteszi a kérdéseit. Ren sincs túl jó állapotban, úgy tűnik, így nem volna értelme rögtön letaglózni.
- Valószínűleg ilyen állapotban túlzás azt mondani, hogy örülök neked, de.... Örülök neked.
Mondja, aztán a fiú felé fordítja a fejét.
- Egyben vagy?

Felrakta a lábát a kanapéra, bár nem volt kifejezetten fáradt, az adrenalin ugyanis még bőven dolgozott benne és tartott tőle, hogy még mindig nem voltak teljesen biztonságban. Igaz, ha belegondolt, az utóbbi fél évben egy percig sem volt biztonságban.
- Magyarországon, Szegeden egy régi, elhagyatott ház pincéjében - adta meg a kért választ, majd ismét hallgatásba burkolózott.
- Igen vagy sem, magamnak nem tudom megcsinálni, ellenben neked igen - intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Sajnos főzetei nem voltak erre a célra, mint azt már kifejtettük, de pálcával valamennyire helyre tudta rakni. Eltüntette a sebeket és valamelyest enyhített a lány fejfájásán, bár teljesen megszüntetni nem tudta, de azért értékelendő, hogy legalább próbálkozott.
- Anyád - válaszolta egyszerűen és prózaian Buri megjegyzésére. Nem szerette, ha emlékeztetik erre az exes dologra és egyébként is.
Mindketten csöndben vártak néhány percig, majd ismét Buri törte meg a közöttük feszülő már-már kényelmetlen hallgatási rituálét.
- Ne hazudj - húzta el a száját. - Egyébként nem nagy cucc, csak valahogy vissza kellene ugrasztani ezt - mutat a csuklójára - valami normális szögbe. Vállalkozó szellem? -
Nem, nem. Nem fog szándékosan beszélni a témáról, csak ha buri kihúzza belőle. Épp elég volt mára, hogy felrobbantak, nem szeretné ha azért is kutatnák, mert kényes információval üzérkedik holmi régi barátoknak.

- Magyarország...
Motyogja. Nem szeretett ekkora távolságokat hoppanálva utazni. Annyira rendellenesnek tartotta a dolgot. Meg aztán sosem lehetett biztos abban, hogy nem szúrja el. A szomszéd városba még elhoppanált, de egy másik országba? Nem, nem. Arra ott a jó kis hop hálózat. Igaz, elismeri, ez most nem volt kéznél, de nem érti egészen, miért jöttek ilyen messzire, pláne egy ilyen helyre, ahol semmi orvosi állátás, semmi víz, örülni lehet ennek a retkes kanapénak.
Menekülnek.
Ponotosabban Seren. Csak mi elől?
- Köszi.
Mondja hálásan, miután a fiú rendberakta, és igyekszik nem tudomást venni arról, hogy hol szúr meg hasogat még a teste. Elfojtja a vágyát, hogy odavágjon valami csúnyát a fiúnak a kedves válaszért. Inkább hallgatásba burkolózik. Ren semmit sem változott, legalábbis előnyére nem - ha lehet, még elutasítóbb lett, mint annakidején volt. Buri szomorúan pillant a sérült alakra, akinek nyilvánvalóan nem lehet valami fényes élete, aztán sóhajtva megszólal.
- Mit csináljak? Segítsek valamit? Vagy kimenjek kajáért, vagy ilyesmi?
Szeretné meggyógyítani a fiút, de hát nem tudja. Víz meg némi élelem pedig nem ártana idebentre, reméli, hogy Seren nem háborús bűnösöknek képzeli őket, akik most napokig idebent fognak kuksolni. Mivel akárhogy is, de Seren segített neki, szeretné valahogy hasznossá tenni magát - aztán mikor már rendeződtek a dolgok rátérhet a miértekre, és megkísérelhet néhány baráti szót kicsikarni a hajdani rellonosból. Végtére is egyszer valaha jóban voltak.

- Ne mondd, hogy nem örülsz neki - húzta el a száját. Magyarországgal nem volt semmi baj, bár nem a legbiztonságosabb hely mostanában, sőt; talán rosszabb, mint franciahon. Pont ezért nem gondolna senki arra, hogy menekülés közben a leginkább veszélyeztetett területre mennek. Vagy talán szándékosan használják a fordított pszichológiát és pont erre gondolva kellett volna Alaszkába hoppanálniuk? Tudja a halál, most már mindegy. Annyi utat megtenni már úgyse lenne energiája.
Nem nagyon érintette meg a lány hálálkodása, biccentett neki egyet válaszképp, talán a vállát is megvonta, nem volt olyan nagy ügy ennyit elrendezni. Viszont a csuklója kezdett piszkosul fájni, ami morcossá és ingerlékennyé tette.
Annyira nem is rossz ötlettel állt elő az ex-levitás, sőt, egészen túlteljesítette magát. Persze így nem mehetett ki - minden "sötét" ismerte az arcát, nem hiába keresték kiváló bájitaltudása miatt annyian, úgyhogy kis változtatásokat kellett kieszközölnie a kinézetében. Szerencse, hogy évekig Alexa tanársegédje volt, különben biztos nem tudta volna, hogyan változtassa Buri barna fürjeit szőkévé, kreol bőrét hófehérré és mogyorószín szemeit méregzölddé. Ja, meg egy kicsit magasabb is lett, ilyen csökevényes méretekkel tuti mindenki felismerné...
- Ne állj szóba senkivel. Ja, és ha ez egy kísérlet arra, hogy megszökj és kijátszd a tökéletesen alaptalan paranoiáimat, majd küldj képeslapot ha hazaértél - mondta, majd intett, hogy mehet.
Igaz, gunyorosan jegyezte meg, tényleg tartott tőle, hogy a lány lelécel, főleg, mert biztos volt benne, hogy rövid időn belül megtalálnák...ja, és nem mellékesen rá kínhalál várna a parancsszegésért. Jó játék ez.

- Sosem tudtam megszokni, hogy ilyen távolságokat lehet utazni ezzel.
Sóhajt, miközben lassan feltápászkodik, hogy megnézze, tud-e egyáltalán állni, vagy csak a kanapén kezdte úgy érezni, hogy lassan emberre hasonlít. Igaz, émelyeg kicsit, de minden további komplikáció nélkül ki tudja nyújtóztatni a tagjait.
- Ez a nőideálod?
Érdeklődik, de a dolgot nem viccnek szánja, teljesen fakó hangon mondja, érzi, hogy az exrellonossal egyszerűen nem lehet most poénkodni, hogy nem értékeli a hasonló beszólásokat, de azért nem tudja őket kihagyni.
- Ne vidd túlzásba... Még a végén...
Nem, nem fejezi be a mondatot, mert akkor valószínűleg elvágná a fiú a torkát. Végül elkapja a fejét, na most már elég szőke, ne vigyuk túlzásba a cuki tündér kinézetet. Lássuk be, irtó pocskéul érzi magát a bőrében, ki hinné, hogy ennyire számít a méret, annyira megszokta, hogy a feje nincs túl messze a földtől, hogy ez a pár centi magasságkülönbség is tök zavaró. De nem tesz több megjegyzést, csak elindul arra, amerre a bejáratot sejti.
- Nem fogok elmenni. Hálás vagyok neked, Ren.
Mondja komolyan, kicsit szomorúan visszafordulva az ajtóból, aztán nekiáll felküzdeni magát a felszínre.
Vakítóan tűz kint a nap, hunyorognia kell a sötét pince után. Nincs a ház valami forgalmas helyen, kell sétálnia egy darabig, míg kiér egy forgalmasabb részre és ki tud szúrni egy boltot. Pénze természetesen nincsen, csak némi leprikónaranya, de azt meg csak varázslóboltokban tudná elszórni. Így a mugliknak marad az egyszerű lopás. Nem mondhatni, hogy e téren túl nagy gyakorlattal rendelkezik, de találékony, és ő is tanult Arash mellett valamit, úgyhogy egyszerűen besétál a boltba, igyekszik nem túl feltűnő lenni. Fog egy kosarat, és halál nyugalommal pakol bele mindent, amit szükségesnek ítél. Nem fog valami fejedelmi lakomát összedobni, a tipikus unalmas táboros kajákat szedi össze, zacskóskenyér, előre csomagolt sajt-sonka, ásványvíz, és némi gondolkodás után eltesz egy koncerv borsófőzeléket és egy üveg vodkát. Körülnéz, de épp egy polc mögött van, nem látja senki - így nemes egyszerűséggel hoppanál a helyszínről, és a háztól nem messze bukkan fel.
- Megjöttem!
Mondja belépve, tart tőle hogy a fiú kellően paranoiás ahhoz, hogy egyből letámadja, mert már nem is emlékszik arra, hogy elment.
- Na, itt a Mikulás. Válogass.
Mondja, miközben mindent kipakol a kanapé elé. A vodka ki tudja, mennyire jó választás, végülis fertőtlenítőszernek is elmegy, és neki speckó lehet jólesik belőle pár korty egy ilyen nap után.
- Mit csináljak a sebeiddel? Bekössem... valahol... valamid?
Kérdezi zavartan, annyira nem ért a gyógyításhoz, de tényleg szeretne segíteni.

- Bocs, én a sötét hajra bukom, cicus - gúnyolódott, de nem vette poénra. Azt a kevés humorérzékét, ami volt, már rég elvesztette...és egyébként is, elég volt Tenshire gondolni. Szőkének és plázapicsának tűnt?
- Még a végén? - kérdezett vissza hasonló hangnemben. Valahogy ez az egész helyzet kicsit emlékeztette azokra az időkre, amikor kölcsönösen halálra szívatták egymást második-harmadikban.
Megvonta a vállát, nem kifejezetten hitte el, amit a lány mondott, de ha neki jól esik bizonygatni, csak tessék. Ő igazán nem akadályozza meg benne, de azt ne várják el, hogy be is veszi. Még hogy hálás...persze.
Míg Buri odavolt igyekezett olyan testhelyzetet találni, amiben a legkényelmesebben lehet fogadni az esetleges támadásokat és mindeközben a legeffektívebben visszaverni. Pálca a kézben, gondolatban felkészítette magát az elemi mágia használatára is, igaz, ha olyan helyzetbe kerülne hogy megtalálják, igencsak biztos lenne, hogy nem jut ki élve a küzdelemből, de nem adná könnyen magát, természetesen. Mert neki ettől jobb.
Hiába szólt a lány, hogy ő érkezett, szembe találta magát a pálcával.
- Bizonyítsd - utasította, gyanakvóan méregetve. Sose lehet tudni.
Miután kiderült, hogy igen, a lánnyal van dolga, felkaparta a padlóról a vizesüveget, valahogy fél kézzel leügyeskedte a kupakot - segítséget akkor sem fogadott el, ha esetleg felajánlották neki, természetesen - majd ivott belőle és egy keveset a csuklójára is öntött, hátha nem fertőződik el, bár egy ilyen helyen elég nagy volt rá az esély, azért ő bízott a jó szerencséjében ami eddig egy szorult helyzetben se hagyta el.
- Nem kell, kösz. Az égési sérüléseket nem ajánlott bekötni, ezzel meg nem lehet itt mit kezdeni, ha csak nem vállalkozol arra, hogy visszaugrasztod, de gyengébb idegzettel nem kifejezetten ajánlom. -
Bár több, mint hat éve nem látták egymást, Seren még mindig biztosra vette, hogy Buri igencsak masszívan undorodik az ilyesmitől és egy ájuldozós jelenethez tényleg nem volt most kedve. Inkább szenved. Talán a vodkával leönthette volna, de már a gondolattól is irtózott.

- Akkor lehetőleg mihamarabb varázsolj vissza, annyira szeretnék az eseted lenni.
Válaszolja hasonló kedves hangszínben, ha úgy tenne, mint aki komolyan gondolja, még akár flörtölésnek is hangzott volna, de itt, ebben a helyzetben, ráadásul Serennel, hát ez eléggé beteg ötlet lett volna. A mondatot nem fejezi be, csak dob az ajtótól egy puszit a fiúnak, egészítse ki a mondatot ő úgy, ahogyan akarja.
A vásárlós dolog után óvatosan tér vissza a fiúhoz, ilyen hirtelen kérdésre nem számított ugyan, de hamar kész a válasszal, ugyan nem tudja, hogy pattant épp ez most elő az emlékei közül, de ezt találta hirtelen...
- A suliban elnémítottad a legjobb barátnőm, és a gyógyító főzethez tőlem kérted a menstruációs vért. Megfelel?
Kérdezi, de biztos benne, hogy igen, úgyhogy közelebb is lépdel, és kipakol.
- Emlékszem, egy félig kiszakadt ajtajó fülkében intéztem, oh, a régi szép idők.
Mondja, miközben felsorakoztat mindent a fiú előtt.
- Na, mit kérsz? Mit csináljak neked?
Kérdezi, bár nem nagy a választék, fejedelmi lakomára nem lehet számítani, de azt a borsót a tenyerén meg tudja sütni Serennek... Sőt, pirítóst is tud csinálni. Praktikus egy leányzó ő.
- Megcsinálom.
Mondja tök elszántan, ugyan nem biztos ennyire magában, de mindenképp segíteni szeretne, mégsem nézheti, hogy a megmentője itt szenved...

- Csodálatos válasz, reméltem, hogy ezzel rukkolsz elő - adózott a lány kreativitása előtt, miközben elpakolta a fegyvert és hagyta, hogy Buri bántatlanul besétáljon.
- Milyen nosztalgikus - sóhajtott, majd nekikezdett, hogy visszaváltoztassa Burit eredeti mivoltába, elég összezavaró volt ez a hirtelen váltás.
- Asszem ezt most passzolom - utasította vissza a lány ajánlatát, elvolt ő a vízzel és inkább későbbre akarta tartalékolni a kaját, ki tudja, milyen helyzetbe kerülnek még ezek után, meg úgy alapból sem volt éhes. Nála általában a fájdalom kiüti az éhségérzetet.
Szíve szerint visszakérdezett volna, hogy biztos-e benne, de végül nem tette, úgy gondolta, ki kell használni az egyszeri alkalmat, mert ki tudja, mikor jut legközelebb bármilyen egészségügyi intézmény közelébe, magának meg végképp nem tudná megcsinálni, tehát a semminél még egy bizonytalan Buri is jobb.
A sarokból magukhoz húzott egy rozoga, szúrágta széket, majd kipróbálta, hogy összetörik-e, de még egyelőre elég biztonságosnak tűnt, úgyhogy a rosszabbik - már sokszor elbaszott - kezét hozzákötözte a fához, hogy ne mozogjon, majd meghúzta a vodkát és Burinak is odapasszolta, hátha neki is szüksége van egy kis szíverősítőre.
Varázsolt magának egy sima kötelet is, amit a kézfejéhez kötözött jó erősen, majd a végét odaadta a lánynak.
- Húzd magad felé...erősen és egyszer - szólt az utasítás és reménykedett benne, hogy azért túl nem húzza, mert ott lenne már a vég, ha a másik oldalára fordulna. Akkor már búcsúzhatna is el a végtagtól, totálkáros.

Mosolyog, igaz, a fiú iróniának szánta, vagy ki tudja, minek, de azért tény, hogy jó nosztalgiázni, fel tudna még hozni most pár sztorit, mintha csak valami osztálytalálkozón lenne, de biztos benne, hogy Ren nem értékelné, úgyhogy csak magában somolyog.
- Oké...
Mondja, és elpakolja a kajákat az útból, ő ugyan nem fog itt táplálkozni, ha a fiú nem kér, már csak szolidaritásból sem. És ő sem éhes, nem ám. Alapvetően nincs is oda a borsóért, miért azt hozott?
Ajkát beharapva figyeli, hogyan készíti elő Seren a műveletet. ez nagyon csúnya lesz. és nagyon fog neki fájni. Ő is meghúzza a vodkásüveget, jól el is fintorodik utána, és őszintén szólva nem érzi bátrabbnak magát, de megígérte, és meg fogja csinálni...
- Jó, akkor háromra. Egy.... Kettő... Három.
Számol, egyrészt Rennek, hogy tudja, mikor jön el a pokol, másrészt magának, mert a nem diktálná hogy mit is kell csinálni, képtelen lenne rászánni magát a műveletre. Háromra megrántja a kötelet, de elfordítja a fejét, utána pedig már ugrik is a fiúhoz, hogy valahogy enyhítsan a szenvedésein. Mindez per pillanat egy készszorításban merül ki (nem, nem a sérült kezet szorongatja meg) és utána gyorsan igyekszik leoldani a kötelet a csuklóról, ami úgy tűnik, jobb állapotban van, de semmiképpen nem jött rendbe ettől.
- Bekössem?
Suttogja, miközben valami rongy után kutat a pincében, valahogy nincs kedve sztriptízt játszani és hősiesen eltépni a saját felsőjét, igaz, helyenként az is ki van szakadva, még egy tépés már nem nagyon oszt vagy szoroz.

Személyes meglátása szerint jobb lett volna, ha Buri nem számol be előtte, igazán nem volt jó tudni, mikor fog fájni. Az ember akaratlanul is megfeszül, hogy felkészítse magát az érzésre, ami persze csak azt eredményezi, hogy kollektíven rosszabb lesz az egész, de nem volt már ideje panaszkodni.
Percekig abban merült ki az összes reakciója, hogy összegörnyedve káromkodott. Felvonultatta a magyar szitokszótár legnagyobb részét, Istent, anyákat és az öltönyös delegációt egyaránt pokolra, melegebb éghajlatra és nyomdafestéket nem tűrő tájékokra küldte, kívánt nekik sok szépet, betegségektől kezdve a kínhalálon keresztül mindent, ami akár egy kicsit is fájdalmas, de inkább nagyon. Mindemellett persze értékelte, hogy Buri szorongatja a másik kezét, kifejezetten megható gesztus.
Egyszer azonban ennek is vége szakadt, jobb is lesz majd és legalább biztosítva van, hogy nem fog deformált kezet növeszteni magának, ami azért mégiscsak nagy könnyebség.
Bólintott, jó lett volna rögzíteni ezt az állapotot és ennek érdekében feláldozta pólója egy részét, úgyis mindegy volt már annak, a robbanás után nem kifejezetten sok maradt belőle. Eljutott a fertőtlenítésig is, elvégre ezek után egy kis csípő érzés igazán nem nagy cucc, és tényleg. De nézzük a dolgok jó oldalát, egy tapasztalattal gazdagabb lett.
- Kösz - sóhajtott, hátradőlve a fotelben amibe időközben átült, maga alá húzva a lábait. Igenigen, jöhetett a faggatózás. Buri már úgyis sokáig tartogatta a kíváncsiságát, ami igencsak furcsa volt a részéről.

Beharapja az ajkát, és úgy hallgatja végig a fiú száját elhagyó káromkodás sorozatot, a maga részéről megállapítja, hogy Ren nagyon szépen és választékosan tud mindenkit elküldeni a picsába. Csak sejteni tudja, milyen fájdalmak válthatták ezt ki, és nem lenne az exrellenos helyében. Szomorúan pislog, igyekszik sugározni a pozitív energiát, de hát mást nem nagyon tehet, mint hogy megvárja, míg a roham nagyjából lecsendesedik.
- Hagyd, hogy megcsináljam...
Mondja szelíden a fiúnak, aki maga próbálná nekiállni itt kötözgetni magát, holott két kézzel mégiscsak könnyebb. Igyekszik nem tudomást venni arról, hogy a fiú felsőteste itt ott elővillan a megtépázott póló alól (valaha lehet hogy szépen festett, sajnos jelenleg inkább bizarr, egy ép terület sincs rajta, és Buri mintha egy régi Reissner-féle sebet is fel vélt volna fedezni, de lehet, hogy csak képzelődött). Fogja a lefertőtlenített rongyot és óvatosan beköti vele a fiú kezét, de azért úgy, hogy tartson is valamit. Ren a fotelben húzódott meg, ő ellenben a kényelem híve volt és elfoglalta az egész kanapét a fiú mellett. A hátára fekve bámulta a plafont, aztán lehunyta a szemét. Fáradt volt, és így kevésbé érezte a tompa zúgást a fejében. Az egyik karja is valahogy nagyobb volt a szokásosnál, de miután helyrerántotta azt a csuklót, emiatt már igazán nem lett volna képes sopánkodni.
- Meddig maradunk itt? Miért hoztál ide?
Suttogja, eleinte barátságosnak szánja a dolgot, de a végére kiütközik a hangjából, hogy fél. Végül befordul a fal felé, átöleli magát a karjaival és összegömbölyödik, ez a kis világa ahol nam fogják bántani, ahol nem akarják felrobbantani... Olyan sötét idők járnak, az ember nem léphet ki az utcára, és ő épp a pincében kuksol, Seren Keithhel, és azt sem tudja, miért. Husoznöt éves létére az most a legnagyobb vágya, hogy hozzábújhasson az anyukájához. De jobb híján csak a mocskos kanapé van itt...

Mindketten sebesültek voltak, lestrapáltak, és már-már az álom határán egyensúlyoztak. Most lehetett volna egyeztetni, nagy terveket szőni a világ megmentéséről, erre ők csak az egyre nehezedő szemhéjukkal bírtak viaskodni. Így talán kicsit készületlenül érte őket a hirtelen betolakodó. Nem, nem emberi látogatójuk akadt, csak egy patrónus érkezett a szoba közepére törpe bagoly alakjában. Apró fejét körbe fordította, majd egyenesen Serenre szegezte a tekintetét, és úgy kezdett beszélni.
- Kedves gyermekem. Legyen eszed, mert ezen ezrek, melyek egy ellen menetelnek, jelenleg téged keresnek. A rejtelmet, melyet nem fecsegnek el, de keresnek, szervezetedben leled, de ne feledd ne menj helyre, melyre reggel mennek csepp gyerekek, mert e helyen te vesztedet leled. - aztán a csepp bagoly két pislantás után eltünt. Milyen kár, hogy a hangja úgy recsegett, mint egy rossz rádió, így nem lehetett ki venni, ki küldte az üzenetet. Vajon ki használ ennyire könnyen megfejthető kódot?

Hagyta, hogy a lány végül megoldja a kezét, igazából se annyi kedve, se annyi energiája nem volt, hogy tiltakozásra fecsérelje. Azt is előnyösnek gondolta volna, ha az alvás pillanata a közeljövőben elérkezik, mert minden procikájában kezdte érezni, hogy pihenésre van szüksége, de óvatosságra kellett intenie magát, elvégre menekülnek. Nem tehetik meg, hogy az első biztonságosnak tűnő pillanatban elveszítség az éberségüket, mert könnyen az életük végéhez vezetne.
Hátradőlt a fotelben. Nem volt kifejezetten kellemes póz, de legalább biztosította, hogy nem fog rendesen elaludni, hát még mélyen. De ha már egy kicsit pihenteti a szemét meg relaxál, az is jó valamennyire, nem?
Ebben a félig éber, félig alvó állapotban érte Buri kérdése. Kinyitotta az egyik szemét, majd a lányra sandított, aki igencsak gyámoltalannak és elveszettnek tűnt azon a nagy kanapén kuporogva. Hát igen, Seren kezdte elfelejteni, hogy mások ehhez nincsenek hozzászokva.
- Nem tudom...ameddig muszáj. - vonta meg a vállát, a másik kérdést elengedve a füle mellett. Nem tudta, mennyit mondhatna el Burinak, úgyhogy amíg ezt ki nem találja, szelektív hallást fog tettetni.
Már épp elmerült volna abban a pihentető állapotban, amikor halk pukkanással megjelent egy patrónus a szoba közepén és valami zagyvaságot hadart, amihez Serennek azért kellett két-három perc, hogy akár csak részben felfogja.
- Ez meg mi a rák volt? - érdeklődött Burinál, hátha a lány tudja.

- Meddig muszáj?
Nyöszörgi. Nem maradhat itt örökké! Őt feladattal küldték Párizsba, amelyet máris elmulasztott. Ha megtudják, keresni fogják. És ha nem találják, árulónak nyilvánítják. Akkor mi lesz? Ő nem maradhat itt, neki dolga van... Fogalma sincs, mit csinál itt Seren, de... nem, sajnos nem mondhatja, hogy semmi köze hozzá, mert a fiú az elmúlt pár órában valószínűleg az életét mentette meg.
Már ő is egészen álomba szenderül, mikor hallja a pukkanást, kis szívrohamot kap és kipattan a szeme, bámulja a baglyot, de az úgy hablatyol, hogy Buri csak mered rá és fel sem fogja a szavak értelmét a sok e betűtől. Mikor rájön, hogy figyelnie kellett volna, a madár eltűnik, nincs visszajátszás.
- Én nem értettem... Nemtom mi volt az elején... Bocs. A végén a csepp gyerekek mennek, vagy mi, az ovi. Oda szoktak menni.
Mondja, és visszadől a kanapéra. Elég ebből. Aludni akar.

Ejnye-bejnye, a hétalvás nem fogja megoldani a páros problémáját. Buri továbbra is félálomban kómázott a kanapén, de Serennek legalább volt annyi esze, hogy ne aludjon vissza, ha már az üzenetet nem tudta dekódolni. Az ébren maradás nemes célja érdekében (ha már Buri nem hozott kávét), meghúzza az ásványvizét, aminek volt némi bukéja. Serent se ejtették a fejére, ám hiába nézte a lejárati dátumot, a víz színét, nem volt semmi nyomra vezető, így még egyet kortyolt a vízből. Most már rendben volt, semmi furcsa dolog... ha csak nem számítjuk a hirtelen elemi erővel rátörő érdeklődést, amit a kanapén szuszogó nő iránt kezdett érezni...

- Aha, szal ne menjek játszótérre vagy óvodába. Remek, nem is szándékoztam - vonta meg a vállát, bár elég gyanús volt neki ez az egész baglyos dolog, talán menekülniük kellett volna.
Most inkább a talán nem kategóriát választotta és magasról tett rá. Kezdett belefáradni a folyamatos menekülésbe.
Ahhoz viszont túl paranoiás volt, hogy nyugodtan pihenjen ezek után, úgyhogy a lánnyal ellentétben őt messziről elkerülte az álom, sőt, pillanatok alatt teljesen éber lett, bár úgy érezte, a vízháztartását még pótolgatni kell.
Ivott a csodálatos tesco-s ásványvízből, ami azt illeti, talán ennek tényleg ilyen hülye ízének kell hogy legyen. Buri igazán hozhatott volna jobbat is, ki tudja, lehet még a ciános Tiszából meregették és azóta a polcokon áll.
- Tettél a vízbe valamit? - kérdezte a lánytól, hátha ő volt kedves és valami fájdalomcsillapítót adagolt be.
Hát, ahogy érezni kezdte ezeket a furcsa és megmagyarázhatatlan pozitív érzelmeket Buri iránt, kétségtelen, hogy valami volt abban a vízben. Talán látásmódosító szer? Egyszerre olyan szép lett, még így szakadt ruhában is. És a haja...még az arcán lévő sebhelyek is imádnivalóak voltak.
- Kóstold meg - dobta át az üveget a lánynak, miközben mérhetetlen csodálattal nézte őt és alig bírta megállni, hogy ne sóhajtozzon félpercenként.