Kazamaták

.

Az út nem volt hosszú a kastélytó a kúriáig, főleg úgy, hogy az iskola birtokán kilépve egyből a hoppanálást választották, mint utazási módszert.
Néhány másodperccel később tehát megérkeztek a Reissner kúriával szemben. Tódi elvigyorodott, ahogy meglátta a kopogtatóként funkcionáló aktuális döglött macskafejet. Vett egy mély levegőt, majd hangosan kieresztette a tüdejéből.
- Otthon, édes otthon!
Vigyora kiszélesedett, majd megfogta Kriszta kezét és a túszokat maguk előtt lebegtetve beléptek a házba. A lefelé vezető lépcsőnél egy pillanatra megálltak, Tódi nyomott egy cuppanósat Szöszke ajkaira, majd mentek tovább, egyre lejjebb és lejjebb, amíg el nem érték a pincehelyiségeket. A férfi kitárta az első ajtót és bevezette a népes kompániát.
A lány csak úgy nyekkent Teodor cseppet sem finom leszállítási módszere következtében, a férfi pedig egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot, amely alélt állapotban tartotta a lányt.
Vigyorogva nézett kedvesére, fél karjával átölelte a nő derekát és magához húzta, úgy, hogy Szöszke csípője az ő combjához simult.
- És mi most megyünk is, gyerekek...aludjatok jól! Holnap esti mesét is fogok mondani nektek - jelentette ki vihogva, majd Krisztával együtt kilibbentek a helyiségből. az ajtót néhány erős varázslattal lelakatolta, és dudorászva elindult felfelé az ő kicsikéjével. Meg sem álltak a szalonig...

*Tenshi utolsó emlékei még az erdő széléről származnak - most, hogy újra kezd magához térni, már egész más jellegű környezetben találja magát. Egy hideg, félhomályos és dohos helyiségben van. Minden csontja fáj. Rendszeresen érték már balesetek, de most tényleg úgy érzi magát, mintha megcsócsálták volna. Egy ideig egy helyben fekszik még, figyel a szagokra, hangokra - egyik sem segít neki beazonosítani a helyet. Mivel láthatóan nem sok mozgás van, a lány megkísérel felülni. Harmadszor próbálkozásra sikerül is neki, de utána újabb mozdulatlan percekre ítéli a rátörő fájdalom. Végül azonban a fájdalomnál erősebb lesz az életösztön, így óvatosan felemeli a fejét és körül néz. Nem messze tőle a szintén mostanában magához térő Keith van. Tenshi közelebb csúszik és szerencsére ebben senki és semmi nem akadályozza meg. A fiú akkorra ül föl, mire a lány végre mellé ér. Tenshi első reakcióként rögtön megöleli, kapaszkodik belé, de annyira, amennyire csak saját sajgó csontjai engedik. Nem lehet nehéz kitalálni az üzenetet, bár elég sok mindent próbál belesűríteni: örül, hogy a fiú vele van és jól van és aggódik a biztonságuk, az életük miatt... Hirtelen annyi minden lényegtelen aprósággá degradálódott, beleértve a vizsgaidőszakot és a korábbi veszekedéseiket.... úgy kapaszkodik a fiúba, mint egy fuldokló és szorosra zárt szemekkel igyekszik csak a fiú ismerős illatára koncentrálni, hogy meggyőzze magát, minden rendeben van. Minden rendben lesz.*

Petrificus totalus..magyarul mindent lát és hall, de a szemforgatáson kívül semmit nem tud tenni.
Ebben az állapotban találta élete első hoppanálása - a varázslók ezen közlekedése nem lopta be magát a szívébe -, valamint végignézte a kúria belsejét is (magyarul a plafont bámulta) és végül nagyot puffanva földet ért, szép rendesen beverve a fejét.
A hideg, fagyos érzés lassacskán kezdett kimenni a végtagjaiból. Először csak az ujjait tudta megmozgatni, de egy kis idő múlva már a karja is működött, sőt, a lábai is remekül szuperáltak. Lassacskán felült, pont egy időben azzal, hogy Tenshi mellé csusszant.
Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány karjai köré fonódtak, szorosan, mintha a világrendet szeretné visszaállítani azzal, hogy pár percig csukva tartja a szemét és megnyugtató szavakat mormol magában...mintha mindez csak egy rossz álom lenne, és bármikor felébredhetne...
Seren ennél sokkal kiábrándultabb volt, de tudta, neki kell tartania a lelket Tenshiben. A lány nem adhatja fel. Nem lehet vége egy ilyen helyen...
- Minden rendben lesz - suttogta a csendben, ahogy átölelte a remegő lányt. Igen, hazudott - tisztában volt vele, hogy már semmi nem lesz rendben. Még ha ki is jutnának innen, ami nem volt valószínű, a mai nap rányomná a bélyegét Tenshi egész lényére és egész életére. Sosem lenne ugyanaz az ember...
De a fő probléma nem is itt gyökerezik, egyáltalán. Hisz senki nem fogja őket keresni...akkor senki nem is fogja őket megtalálni.
Semmi nem lesz rendben.

*Keith ösztönösen tudja, hogy mire van szüksége: arra, hogy visszaölelje, hogy elmondja, minden rendben lesz. Annyi ideig tartja meg az ölelést, ameddig csak lehet. De sajnos nem kapaszkodhat örökké a fiúba, így a lehető leglassabban elhúzódik és kinyitja a szemét. Továbbra is egy dohos, félhomályos pinceszerűségben vannak. Ezt azonban csak a perspektivikus látása segítségével állapítja meg, mert tekintete rögtön a fiú szürke szemeit keresik, aztán aggódó pillantással méri végig a fiút, aki nincs túl jó bőrben - elvégre megkérdezni mégsem tudja, hogy hogy van. Erről aztán eszébe jut, a mostanában mindig magával hordott felszerelése, így keze megtapintja a zsebében rejtőzködő pergamen-papír párost, ami szerencsére továbbra is nála van. A mai nap első jó híre, vagyis öröm az ürömben.
Most már viszont ideje felmérni a lehetőségeiket, mivel nem tudják, mennyi időre is hagyták magukra őket: a lány feltápászkodik, enyhén ingadozva elkezdi felfedezni fogságuk helyszínét, kijáratot keres vagy bármilyen egyéb használható eszközt. Olykor megáll, megtámaszkodik olykor a falban, hogy egyensúlyát ne veszítse, elvégre alig pár órája növesztették vissza a csontjait. Viszont még mindig jobb bőrben volt - legalábbis ő így képzelte - , mint a fiú, így fogait összeszorítva ment tovább.*

Nagy sokára, hosszú percek elteltével Tenshi végül elengedte. Talán megnyugodott egy kicsit, talán ráébredt, hogy nem maradhatnak így az örökkévalóságig- vagy csak addig a pillanatig, amíg Reissnerék értük nem jönnek.
De vajon mennyi ideig lesznek távol? És mivel fogják megörvendeztetni őket...?
Pillantása összekapcsolódott a lányéval, de míg Tenshi minél többet szeretett volna megmutatni, ő inkább eltakarni akarta a gondolatait. Úgy volt vele, a lánynak nem arra volt most szüksége, ebben az állapotban, hogy a fiú borúlátó gondolatait is a magáévá tegye.
- Nekem nincs semmi bajom. Viszont...a főzet hatása elmúlt? - érdeklődött, miközben az ajtót pásztázta tekintetével.
A lányra nézett, összevonta a szemöldökét. Nem értette, mit csinál az a falnál.
Felállt, viszonylag könnyedén, bár volt egy olyan érzése, mintha átment volna rajta egy úthenger, de még mindig sokkal jobban volt mint Tenshi - példának okáért ő meg tudott állni egyenesen és a végtagjai is engedelmeskedtek neki. Igaz, a feje majd szét robbant és a crutiatus sem múlt el nyomtalanul, mondhatni tökéletesen érezte magát - Reissnerék ennél még sokkal de sokkal tovább elmehettek volna, ha akartak volna. Ő még megúszta...
Odalépett a lány mellé.
- Mit keresel? -tette fel az ominózus kérdést. Számára nyilvánvaló volt, hogy sem lyukat sem egyéb kijáratot nem fognak találni, az ajtót pedig hallotta zárulni. nem, ők innen nem mennek ki egyhamar...

*A fiú arca szokatlanul zárkózott - Tenshi úgy érzi, még annál is jobban, mint mikor ok nélkül mérges rá, és le akarja tépni a fejét. Azonban az a képessége továbbra is megvan, hogy könnyedén olvasson a lány arcában - igaz, ezen a téren Riell felülmúlhatatlan az eredményeivel - és megnyugtatja: vele minden rendben van. A bájital hatása? A lány tétovázva bólint, igen, elmúlt. A tétovázás annak az apróságnak szólt, hogy a kérdés nem volt túl konkrét. Az elmúlt pár órában két igen hatásos bájitallal is megismerkedett. De végtére is elmondhatta, hogy rendben van: már nem hallucinált vércsatakos utcákat és azt hogy valaki hobbiból kicsontozza, hogy aztán egyenként visszanövessze a csontjait. Remekül volt.
Mikor elkezdte bejárni a szobát, Keith is csatlakozott hozzá, de azzal a tipikus értetlenséggel kérdezte, mit is keres, mint aki el is könyvelte magának, hogy ez csak ostobaság, amivel az idejüket vesztegetik. Tenshi szája dacosan összeszorul és csak egy vállrándítással felel. Ő sem tudja mit keres - ráadásul mi jobb időtöltési javaslata lehet a fiúnak ennél?
Szép lassan tovább folytatja a körbe-körbe járást. Keith a második kör felénél feladja - nyilván eszébe jut valami jobb elfoglaltság - Tenshi viszont kitartóan mászkál tovább, alaposan szemügyre véve a téglákat, a sarkokat. Ez azonban már egy ideje nem arról szól, hogy majd ő talál valamit. Egyszerűen így köti le magát, hogy ne azt vegye számba, mi is fog velük történni legközelebb.*

Egy darabig követte a lányt a körútján, de nem látott benne értelmet, ezért inkább leült a hideg kőre.
Körbenézett ismét a szobában, de semmilyen tárgyat nem hagytak nekik odabent. Talán még egy vizeskorsóval is mentek volna valamire, de Reissnerék semmit nem hagytak a véletlenre. Igaz, fáklyák voltak, biztosítva nekik a félhomályos látási viszonyokat, de olyan magasan voltak, hogy nem érte volna el. Pedig olyan szívesen ledugta volna a nő torkán az egyiket...!
Kopp-kopp.
Akárhogy is törte a fejét menekülési módszereken, egy épkézláb ötlet sem fogalmazódott meg benne. Mit tehettek volna?
Csöndben ült, a falat bámulta.
Kopp, kopp.
Még a napokat sem fogják tudni felvésni, már ha tovább maradnak itt egy éjszakánál.
Kopp.
- Nem hagynád abba a járkálást?! - csattant fel. - Nem lehet úgy gondolkozni, hogy folyamatosan körbe-körbe mész - jelentette be a tutit, bár igazából csak az zavarta, hogy egyetlen épkézláb megoldás sem jutott az eszébe.
És nem is fog - suttogta egy gonosz kis hangocska a fülébe, de a fiúnak igazat kellett adnia neki. A jelen pillanatban fennállt helyzetre nincs épkézláb megoldás, vagy legalábbis ő nem talált. Tehát nincs.
Felsóhajtott és felállt a törökülésből, amelyben eddig elhelyezkedett a szoba közepén, majd az egyik szimpatikus sarokba vonult és hanyatt feküdt. Tekintetével a plafont pásztázta és várt...de mire? Hogy eljöjjenek értük, Reissnerék? Hát az igazán nem érte meg.

*Kitartóan rója a köröket, mint régebben Riell, mikor ki akarta préselni belőle, mit is van vele és Keith-szel, vagyis Rennel, ahogy az Eridonos hivatkozik rá. Talán, ha lyukasra járja a szoba padlóját... És nem, nem gondol Riellre, Burira, a szüleire, Junre... nem szabad rájuk gondolni, mert attól csak sötétebbnek tűnik a jelen. De miattuk - és emiatt a vele szenvedő szürke szemű miatt muszáj valahogy túlélniük.
Valahol a tizedik körnél tart, mikor Keith rámordul, mert zavarja a mászkálás. A lány hirtelen megáll: fel sem merült benne, hogy idegesítő lehet, amit csinál. Így aztán megszeppenve le is kuporodik a fal mellé, ahol megállt. Kicsi gombóccá húzza össze magát és a fiút nézi. Látja, hogy helyet vált, hogy igyekszik kényelembe helyezni magát... milyen furcsa, hogy ilyen szorult helyzetben is befurakszik a fejébe az a gondolat, hogy mennyire eszméletlenül jóképű ez a fiú. Aztán elhessegeti ezt a kis gondolatfoszlányt. A jelen helyzetet figyelembe véve jobb lenne, ha Keith elmenekült volna, míg tudott. Bárcsak valahol messze lenne innen, valami biztonságos helyen...
Fejét a felhúzott térdeinek támasztja, Ren felé fordul. A csöndet nem töri meg egyikük sem, így a lány pillái lecsukódnak, hátha az álom könnyű feledést hoz majd. Persze nem alszik mélyen, sem pihentetően, elvégre ilyesmire a jelen körülmények között nem lehet építeni. Nem tudni, mennyi idő múlva azonban az ajtó túloldaláról érkező zajok miatt riad fel. A gesztenyebarna szemek rögtön Keitht keresik.*

A lány megszeppenve csúszott le a földre, de Serent nem elégítette ki átmeneti sikere. Mit ért el vele? Nem rohamozták meg az ötletek...
Felsóhajtott, karját a feje alá helyezte. Hallotta, hogy Tenshi mozgolódik, de egy jó darabig nem figyelt rá, amikor pedig rápillantott, a lány egyenletes lélegzetvételeiből nyilvánvalóvá vált, hogy elaludt.
A fiú egyre hűvösebbnek érezte a levegőt; megcsóválta a fejét. Ez nem lesz így jó. Ha sokáig kell még egy helyen maradniuk, Tenshi meg fog fázni...hisz olyan apró, törékeny, ráadásul alszik, ami még sebezhetőbbé teszi. Talán még az is jobb lenne, ha újra elkezdene járkálni.
A fiú lassan feltápászkodott, majd halkan odalépett a lányhoz. Levette a talárját és azt terítette az alvóra, majd ő is leült a lány mellé, hogy a saját testhőjével is melegítse Tenshit. Nem, ha most az elején beteg lesz, az az egyik legrosszabb, ami történhet vele.
Próbált álomba merülni, de a pihentető bódulat elkerülte. Nyitott szemmel ült, hallgatva a kinti neszeket - vagyis hallgatta volna, ha lettek volna.
Az ülő póz azonban nem olyan volt, hogy bármi melegítést is elérhetett volna vele, úgyhogy finoman fekvő helyzetbe rendezte a lányt, majd ő is elhelyezkedett mellette. Oldalra fordult, arcát a lány illatos hajába fúrta és jelenleg ez mindennél jobban esett neki, bár igaz, sosem vallotta volna be magának, milyen kellemes érzés pár pillanatig tartozni valakihez.
Álmatlanság ide vagy oda; a fáradtság nem sokkal később őt is legyűrte, hogy aztán az ajtó mögül behallatszó léptek zajára felriadva ugorjon talpra és várja, hogy jöjjön aminek jönnie kell.

Miután a két is zsákmányt lerakták a pincében, és feloldották őket a bűbáj alól, magukra hagyták őket. Az egész ház, de a pince különösen jól védett mágikus bűbájok tekintetében. Kijutni lehetetlen, még csak az üvöltésük hangja sem jutna ki. Mondjuk, ők eddig nem is üvöltöztek: eddig biztos valami más utat kerestek abban a reményben, hogy van még kiút. A kúriától nem messze lévő temető szerint kiút nem volt, de ezt a két kismadár nem tudhatta még. Majd egy két jólsikerült kínzás után álmukban is kétségbeesetten fognak üvölteni. Sajnos, ha a foglyok elérik ezt az állapotot, akkor már nem sok idő, míg teljesen megtörnek. Akkor pedig megint mehetnek újabb áldozatot választani.
Sok idő telt el, mióta elkapták a kicsikéket: ők pedig nem tétlenkedtek odafönt. Tódival megvitatták a menetrendet, szépen megvacsoráztak, majd némi lepedőakrobatika után ki is aludták magukat a nagy baldachinos ágyban. Mindig az első éjszaka volt a legjobb: mindkettejüket folyamatos izgalomban tartotta, hogy elképzelték, mi mindent csinálhatnak a kis ártatlanokkal. Ilyenkor még teljes szabad utat kapott a képzeletük, hiszen a rabok még nem voltak annyira kikészítve, hogy nagyon mérlegelni kelljen a kínzási módokat. Ilyenkor még mindent szabad volt.
Tódi a szalonban maradt, hogy befejezze az előkészületeket, így egyedül vágott neki a kazamatáknak, kislányosan ugrabugrálva. Fel volt spannolva, nincs abban semmi szégyenli való. A föld alatt sok-sok külön szoba volt. Mondhatni, a házigazda felkészült a vendégek "megfelelő" ellátásra. Végre, meg is van a megfelelő ajtó. Egy pálcaintéssel megszüntette az ajtót záró bűbájokat, majd kitárta az ajtót. Úgy néz ki, sikerült megfelelő hangerővel érkeznie: a két fogoly a falhoz lapulva állt és remegett. Mint két kis nyuszi. Beljebb lépve fokozta a feszültséget, majd hangos kacagásra fakadt:
- Ne féljetek már ennyire. Nem esz meg a bácsi. Csak kicsit megnyúz... Hopsz, ezt nem lett volna szabad elmondanom. - kapja a kezét a szája elé tettetett ijedtséggel. Aztán még pár lépést közelebb lép a rá jellemző, ragadozószerű mozgással, szeme gonoszan villan és a kezében lévő pálcát a fiatalokra irányítva elkezdi kiszámolni:
- Ecc-pecc-kimehetsz. holnap után bejöhetsz... - A kettő ijedten kapaszkodik egymásba, ami akár egészen édes is lehetne, ha nem lenne ilyen hányingert keltően romantikus. Egyik sem mer közelebb jönni, szinte beleolvadnak a falba. A kiszámolás vesztese a lány lett, és ő szinte látja, hogy a kicsike jobban kapaszkodik a fiúba, tekintete tágra nyílik a félelemtől - vajon jobban viselné, ha a fiút vinnék el mellőle? A fiúra küld egy jó kis Locomotor mortist, majd a lányt kiüti egy Petrificus totalus-szal, hogy aztán fellebegtesse a szalonba. Így sokkal élvezetesebb a játék, hiszen a fiú a lábbilincselő átokkal mindent pontosan lát, de tenni nem tud semmit, hiszen ő aztán nem megy túl közel. A pálcáikat meg hogy, hogy nem eltüntették, még mikor ideszállították őket. Cc, mennyire vacak is lehet az érzés, hogy nem tudod megvédeni, akit szeretsz! Ő pedig mindezt élvezettel olvassa ki a fiú arcából, aki szemmel láthatóan igyekszik megzabolázni az árulkodó vonásait, csak épp nem megy neki tökéletesen.
- Ne félj, ha máshol nem, majd a túlvilágon találkoztok. - a szavakat nyilván nem a fiú megnyugtatására szánja. Pont az ellenkezője a célja. Fölviszi a lányt és Tódival megfelelően elrendezik. Forró csókot lop a férfitól, majd szép lassan visszaindul a kazamatákba. Annyira húzza a dolgot, amennyire csak lehet, hiszen ezek a percek dupla hosszúságúnak tűnnek a fiúnak, aki agyon aggódja magát a szerelméért. Ő pedig nem akarja elsietni a feloldozást. Persze, nem húzhatja a végtelenségig a dolgot: újra megérkezik, és végre szemtől szemben állnak, megint. Most viszont nincs kedve csacsogni, hisz fél, hogy bármit mondana, az csak megnyugtatná a kölyköt. A jól bevált Petrificus-Vingardium párossal a fiút is felviszi, hogy végre megkezdődhessen az igazi játék.

*Végre visszakerültek abba a sötét lyukba, ami most otthonukul szolgált - itt legalább biztosak lehettek benne, hogy egy ideig nem bántják őket. Ha jól vette ki, a másik kettő most jó darabig el lesz foglalva.
Keith ülő pozícióban volt, mikor beadták neki a tejfehér mérget, és azóta sem mozdult meg, most már hangot sem adott - Tenshi kezdett attól félni, hogy örökre bent ragad a saját elméjében, a sötétben, anélkül, hogy tudná, ő is itt van vele, hogy aggódik érte, hogy mindent megadna, csakhogy legalább ő kikerüljön ebből a pokolból!
Újra a fiú mellé mászott, és megtörölte az arcát, hogy eltüntesse a rászáradt vért - milyen szerencse, hogy őt is meglocsolták, mielőtt visszahozták volna őket ide. Ő is megpróbált kapcsolatot teremteni Keith-szel, csakhogy ő más módszerekkel: először bal karjával óvatosan és kicsit sután megsimogatta Ren arcát, majd lassan közelebb hajolva egy csókot lehelt a szájára. A fiú továbbra sem adta jelét annak, hogy tudatában lenne az ő jelenlétének is, így még utolsó próbálkozásul megszorította kicsit a kezét. Aztán szépen arrébb csúszott, gumikezét maga után húzva, majd befészkelődött a fiú mellé. Kezét az ölébe rakta, majd enyhén a fiúnak dőlve számolta a perceket arra várva, hogy végre Keith is magához térjen.
Nem lesz semmi baj. Nem lehet semmi baj. Ren erős. Tudja, hogy ő is itt van. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz!*

Számolta a másodperceket egymás után, de csak nem akart vége lenni. Amilyen állapotban volt, még feladni sem tudta, semmit nem tudott - vagy ez már maga a halál volt?
Kezdte úgy érezni, hogy teljesen megőrül. Hangosan számolta a másodperceket, persze erről mit sem tudva, majd hatvannál újra és újra nekivágott, míg egyszer ezt is abbahagyta és újra teljes némaságban, mozdulatlanul ült - feküdt? állt? - a helyén.
Egyszer azonban ennek is vége szakadt. A feketeség, amely beborította, kezdett egyre ritkább lenni, míg végül megérezte egy másik test melegét maga mellett, egy kéz érintését, hallotta az illető halk lélegzetvételeit, majd nem sokkal később visszatért a nyelvére az keserédes, undorító íz is és a látása is kitisztult.
Összerándult a rátörő fájdalomhullámtól, de nem tudott nem örülni neki - hisz azt jelentette, újra érez!
Ránézett Tenshi könnytől maszatos arcára. Hüvelykujjával finoman megtörölgette a lány bőrét, majd kritikus szemmel végignézett rajta. A kicsontozott karja furcsán lógott, de egyéb sérülés nem látszott rajta...ez persze, mint azt első kézből megtapasztalta, nem azt jelentette, hogy nem ment keresztül borzalmas dolgokon.
- Jól vagy? - kérdezte, miközben aggodalmas pillantással tovább méregette. Habár nem voltak határozott körvonalai arról, mit csinált vele Reissner, mert éppen el volt foglalva azzal, hogy kismillió helyen vérzik, de azt még látta, ahogy Tenshi a földre hanyatlik és elájul.
Nehezen és nem kis kellemetlen, égető érzéssel testhelyzetet változtatott, hogy a kezébe vehesse Tenshi sérült kezét.
- Mit érzel? - érdeklődött, kezében tartva a lány karját. Egy pillanattal később rájött, hogy náluk csak az igen-nem válaszok működnek, úgyhogy módosított.
- Fáj? - tette fel a legégetőbb kérdést. Ha Tenshinek nem fáj, akkor annyira nem gáz - legalábbis most még. És ki tudja, mi lesz később...
Meggyőződése volt, hogy a lány rosszabb állapotban van, mint ő, de hiába is akart segíteni, egyszerűen képtelen volt rá, úgyhogy visszaült a helyére, közvetlenül Tenshi mellé. Egy idő után azonban kezdett szédülni, valószínűleg a vérveszteség és az egyéb kényelmetlenségek - mint a folyadékhiány - együtthatójaként. Fejét a térdére hajtotta, a farmeranyag csatakos és nehéz volt a rászáradt vértől, de nem érdekelte túlzottan.

*Úgy érezte, több óra is eltelt, ebben a teljes mozdulatlanságban, de biztosan nem tudta, hiszen a saját időmérés elég szubjektív. Továbbra is erősen koncentrál, hogy a fiúnak csak pozitív gondolatokat küldjön - ugyan a telepátia nem bizonyítottan sikeres, de hátha pont most, pont nekik bejön! Nem pillangókra és Bambira gondolt, félreértés ne essék, hanem valamire, ami mindkettejüknek jelentett valamit: az első csókjukra és arra, hogy Ren azt mondta, csak miatta marad. Hát most is ennyi a feladat: egyben maradni - együtt maradni. Újra és újra lejátszotta ezt a szívet melengető pár képkockát, mert szükségük volt reményre.
Nem tudni, ez működött-e vagy csak egyszerűen elmúlt a bájital hatása, de a fiú végre kezdett magához térni. Első, óvatos mozdulatával letörölte Tenshi könnyeit, pedig a lány nem is tudta, hogy kerültek azok oda. Most viszont, hogy végre Keith szemébe nézhetett, a könnyek újra felgyűltek a szeme sarkában, ahogy a fiúra mosolygott. El sem tudta volna mondani, mennyire nagyon örül, hogy jól van - és egyelőre úgy tűnik, nagyobb károsodás nélkül túlélte a fehér bájitalt.
A fiú pedig miatta aggódott, de ő sietett bólogatással jelezni, hogy vele minden a legnagyobb rendben - és az arcán ragyogó mosoly továbbra sem a tüzes vasak emlékének szólt, hanem Ren jelenlétének. A fiú azonban továbbra is az ő testi épsége miatt aggódott, és a csontmentes karját kezdte szemügyre venni. Tenshi megrázta a fejét. Nem fájt a karja, el is húzta volna, hogy ne ezzel foglalkozzanak, ha bármiféle beleszólása lett volna a gumimacikat imitáló végtag életébe. Ehelyett azonban a még működő bal kezét a fiú karjára téve az arckifejezésével kérdezte: ő jól van-e. *

Furcsa volt neki a hirtelen jött sok információ, ami megrohamozta az érzékeit, de mégis volt benne egy adag fásultság, amely a kezdeti öröm után maga alá gyűrte és nem hagyta nyugton.
A Tenshi arcán megjelenő mosoly egyszerre ijesztette meg és ejtette gondolkodóba - milyen szert adtak be a lánynak, ami ilyen széles vigyorgásra késztette? Enyhe aggodalommal figyelte ezt a reakciót, de úgy volt vele, igazán majd csak akkor lesz félnivalója, ha a lány röhögve lifegtetni kezdi a kicsontozott karját.
Egyelőre félretette az aggályait és inkább a lány testi épségével foglalkozott - minden bizonnyal kettejük közül ő járt rosszabbul, elvégre nem lehetett gyerekjáték az a főzet, ami akkora fájdalmat okoz, hogy elájult tőle. Tenshi azonban bólintott, jelezvén, hogy jól van, és a keze se fájt.
Pár percig a térdén nyugtatta a fejét, majd mikor nem ért el eredményt, úgy volt vele, akár ennyi erővel inkább Tenshivel veszi fel a szemkontaktust, aki pedig az ő hogyléte iránt érdeklődött a tekintetével.
Seren is bólintott, próbálva megzabolázni az arcizmait, hogy ne üljön ki rájuk tényleges hogyléte.
- Ha nem gond, én most lefekszem... - mondta, majd tétován magához húzta a lányt és nyomott egy puszit a feje búbjára - már csak Tenshi testhőjét is ellenőrizve a fizikai kontaktussal, hátha a láz miatt lebeg tíz méterrel a föld felett -, kicsit arrébb húzódott és nehézkesen vízszintesbe helyezte magát. Befordult a fal felé és pár perccel később már álomba is merült.

*Úgy tűnt, mind a ketten remekül vannak - már persze nem menjünk piknikezni remekül, de azért a körülményekhez képest elfogadhatóan. Pár csontdarab hiányától eltekintve Tenshinek nem volt nagyobb baja, csak a testét beborító néhol hólyagos bőre árulkodott az elmúlt órák eseményeiről. Szerencsére ez nem igazán látszott a pincében uralkodó félhomályban, ő pedig igyekezett nem tudomást venni a fájdalom bármilyen fajtájáról.
Keitht azonban fizikailag és mentálisan is bántották - de állítása szerint ő is jól volt. Csakhogy ezt a lány nem hitte el. Óvatos pillantással szemlélte a fiút, aki nem úgy nézett ki, mint aki túl jó bőrben van. A ruhájára kezdett rászáradni a vére, és igaz, nem látta, de sejtette, hogy mindenhol gyógyuló hegek borítják a testét. Nem panaszkodik, csak fáradt mozdulatokkal pihenőbe helyezi magát, miután jó éjt puszit ad Tenshi homlokára. Hogy örülne ennek, normális helyzetbe! Most még ez a szegény puszi is szomorúnak, lemondónak hat. Érzi, nem tudja felvidítani a fiút, így jobb, ha hagyja aludni. Az alvás jótékony hatással van a testre és a lélekre is. Miután Keith kényelembe helyezte magát, Tenshi is követte a jó példát: szépen közelebb vackolódott és átölelte a fiú derekát, ahogy hozzábújt. A tegnapi helyzetet ma fordítva prezentálják: ma Ren a kiskifli, Tenshi a nagy.
Pár óra múlva a már ismerős zaj verte fel őket azt jelezve, Reissnerék ezúttal nem várták ki a nappalt. A nyuszis tevékenység után nyilván nem tudtak elaludni, így lejöttek, még egy kis repetáért a legkedvesebb "desszertjükből".*

Kriszta ma este felülmúlta magát az ágyban. Egyszerűen csodálatos volt, minden értelemben, de hiába elégítették ki egymás szexuális éhségét - már ha egyáltalán ki lehetett nekik -, volt valami, amire újra vágyódni kezdtek.
Ezért volt hát, hogy egymásba karolva ugrándoztak le a pincébe vezető lépcsőn, majd kivágták a foglyokat rejtő ajtót és vihogva pattantak be a nyíláson.
Nagy elkeseredésükre azonban csak a kislányt találták ébren, a fiút nem keltette fel remek bevonulásuk.
Oda se neki.
- Ébreszd fel - adta ki Reissner az utasítást a lánynak, aki természetesen finoman próbálta felkelteni Keith-t. Reissner lemondóan megcsóválta a fejét.
- Ne így! - legyintett, majd arrébb lökte a lányt és egy istenes rúgást mért a fiú lapockájára. Amaz természetesen ezek után nem maradt ébren.
Elvigyorodott és a kislányra pillantott.
- Látod, így kell ezt! - jegyezte meg, mintha most találta volna fel a spanyol viaszt.
Összefonta maga előtt a karjait, Krisztára nézett. Menyecskéje most is pontosan olyan gyönyörű volt, mint tíz perce, amikor együtt tornáztak. Az arcán volt valami leírhatatlan, valami kéjes és hátborzongató egyszerre - ezért az elegyért imádta őt annyira, ez a megfejthetetlenség vonzotta a mi Tódinkat Krisztához.
No persze a remek kínzáshoz való érzék sem volt elhanyagolható tény.
- Kezdjük igaz? - nézett kedvesére, megvárva, míg az bólint. Ezt követően vigyorogva odalépett a kislányhoz és leguggolt mellé. Köpenye belső zsebéből elővett egy rozsdás, viseltes, de annál élesebb borotvapengét, majd kezébe vette a lányka érző kezét és ujjait rákulcsolta a fémre. Bizalmasan tekintett a lányka szemébe, fél kezében ott volt a pálca, ha netán Tenshi valami hülyeségre készülne.
- Szereted Keith-t? - tette fel az egyértelmű kérdést. Megvárta, hogy a lány válaszoljon, majd folytatta. - Csak mert ma este te leszel az, aki meg fogod kínozni - mondta röhögve és lépett kettőt hátrébb, átölelve Kriszta derekát.
- Hogy mi a feladatod, kis Tenshi? Ott a kezedben a borotva...a fal mellett ott ül a fiú...találd ki. -
A lány azonban vagy nem volt elég kreatív, vagy nem akarta csinálni - mindenesetre egyik eshetőség sem szórakoztatta, ezért úgy volt vele, hogy felgyorsítja a folyamatot. Egy pálcaintéssel levágta a fiúról a már így is többnyire tönkrement inget, közszemlére téve az alig gyógyult sebeket, majd a kislányhoz lépett és megragadta a csuklóját. A fiúhoz vonszolta és térdre lökte előtte, majd erősen tartva Tenshi kezét - úgy, hogy a borotvapenge a lány ujjai között legyen - végighúzta a rozsdás fémet Keith vállán lévő rövidebb, de mély seben, jó erősen belenyomva az eszközt.
A művelet nyomán kiserkenő vér láttán elmosolyodott, majd a kislányra nézett.
- Ezt fogod csinálni az összessel...hogy nem akarod? Akkor sem téged fogunk bántani, ne aggódj. Mi is megcsinálhatjuk ugyanezt...de az sokkal, sokkal jobban fog fájni neki. És tudod, nálunk előfordul, hogy elszalad velünk a ló...és mondjuk olyan helyre is hintünk egy-két vágást, ahol még nincs...mit gondolsz, hogyan jár jobban? -
Felvihogott, majd felállt és újra Kriszta mellé lépett.
- Kezdődik a műsor - suttogta kéjesen a nő fülébe.

Egy kis kínzás mindig meghozta a szexuális étvágyukat, de az ágytorna után rendszerint elkezdtek egy kis kínzás után vágyakozni... végeláthatatlan kör vette kezdetét, amibe ha belekezdtek, nem volt többé megállás, csak egyre gyorsabb és gyorsabb tempó... egészen addig a sajnálatos állapotig, míg a foglyok nem bírták tovább a fokozódó intenzitású és gyakoriságú kínzásokat és szépen feldobták a tappancsukat. Nos, akkor egy rövid visszaesés következett: többet aludtak-ettek, majd megkezdődött a tervezgetés, a vadászat... és aztán újra az eksztatikus izgalom következett. Most még nagyon az elején voltak - a kicsikék a pincében nem tudták, hogy mennyire gyorsan fog romlani majd a helyzetük!
A ma éjszakai program egy kis vérfürdőzés volt: a Kések bájitala tegnap megalapozta a mai kis borotvás játékot. Míg ő szórakozottan forgatta ujjai között az ostorra emlékeztető tárgyat, Tódi vállalta magára a munka macerás részét: szépen felébresztgette a kicsi fiút, majd elmagyarázta a lánynak a feladatot. Ezalatt ő úgy igazgatta az ostor szárait, hogy ha Tenshi vette a fáradtságot, hogy odapislogjon, láthatta, hogy a szárak végén sok kis apró tű figyel. De a kis lüke csak nem akarta elkezdeni, így meglóbálta a korbácsot:
- Jobb lesz, ha elkezded! Vagy azt akarod, én klopfoljam ki a párocskádat? - kérdezte fenyegetően közelebb lépve. Az első vágáshoz még Tódi segítsége kellett - így majd csak a második fogja gyermeki örömmel és vad szexuális vággyal eltölteni. Gyerünk már, kislány, ne húzd az időt!

Kellemes ébresztés á la Reissner Teodor. Remek.
Gyors ismertetés a mai programról, majd egy kis prezentáció. próbált nem törődni a vállába nyilalló égő érzéssel, ahogy a borotva éles pengéje felnyitotta a sebet.
Tenshi szemébe nézett, nem eresztette el a lány pillantását. Bólintott; kezdje el. Kezdje el, még mielőtt Tódi és Kriszta vág bele, szó szerint és átvitt értelemben is - kezdje el, mert ha nem csinálja, minden bizonnyal akkor sem csak őt fogják kínozni, hanem Tenshit is.
Kezdd el, mielőtt téged is bántanak! - próbálta üzenni a tekintetével, de nem szólt. Nem akart újabb okot adni Reissneréknek, hogy bármit is műveljenek a lánnyal. Az, hogy szerette Tenshit, sebezhetővé tette mindkettejüket - és gyűlölte magát emiatt. Ha ő nem létezne, Tenshi soha nem került volna ebbe a helyzetbe...
Egy rövid pillanatra lehunyta a szemét, erőt gyűjtve magában. Azt akarta, hogy minél kevésbé látsszon rajta a fájdalom; tudta, azzal csak plusz gyötrelmeket okozna Tenshinek. Megpróbálja majd lehetőségek szerint minél rezzenéstelenebbül viselni, már ha az lehetséges...
Előhívta magában az emlékeiket, azokat, amelyek neki olyan sokat jelentettek; maga elé képzelte a lány örömtől csillogó szemeit, ahogy a sárkányon ülnek, eszébe jutott az a pillanat, amikor egymást ölelték a vízesésnél. A végtelen csomós medál, az első csókjuk...
A lányra nézett és elmosolyodott - érte kell kitartania. Miatta nem adhatja fel sem most, sem a későbbiekben. Vigyáznia kell rá...nem hagyhatja egyedül ezen a helyen. Akármit fognak csinálni a tőlük nem messze álló őrültek, amíg Tenshi kitart, neki is ki kell.
Aki először hal meg, annak a könnyebb...

*Vajon csak neki tűnt úgy, vagy valóban hamarabb jöttek, mint az előző körben? Keith viszont nagyon ki lehet ütve, ha nem tér magához akkor sem, mikor a két elmebeteg már a „szobájukban” rajcsúrozik! Tenshi megpróbálja finoman felébreszteni, de ez nem tetszik Reissneréknek. Hogy is tetszhetne nekik bármi, ami kicsit is emberséges?
Tódi ébresztése után a férfi őrülettől csillogó szemmel, kéjes hangon ismerteti a mai kis extra feladatukat. Tenshi hirtelen nem is tudja, mit csináljon, ám a háta mögül egyre sürgetőbb megnyilvánulások hangzanak fel. A lány barna szemei tanácstalanul és megtörten fúródnak a fiúéba, hátha valami csoda folytán ő meg tudja szűntetni ezt a lehetetlen helyzetet. Hogyan is bánthatná, ha szereti? De ha nem bántja, csak jobban fog neki fájni! Ördögi kör…
Azonban Keith ajkai valószerűtlenül egyszer csak mosolyra húzódnak, és bólintással is jelzi, hogy „vágjon bele”. Talán már delíriumos állapotban van…
Bal kezével nekiáll a kegyetlen feladatnak, igyekszik annyira kis vágásokat ejteni, amennyire csak tud, anélkül, hogy felbőszítené a mögötte álló örvendező őrülteket. Szemeit mereven a Ren nyakában lévő végtelen csomós nyakláncra szegezi, nem mer a fiúra nézni. Hangtalanul sír, könnyei a friss vágásokra potyognak…*

Élvezettel nézte az ostort csattogtató kis menyecskéjét. Elbűvölő nő volt ez a Kriszta, egyszerűen elbűvölő. A képet már csak egy apró részlet tehette volna még tökéletesebbé...
Odalépett a munkálkodó kislányhoz és egy pillanatra hátrébb lökte, majd ujjait végighúzta a srác egyik sebe mentén. Kezén az értékes nedűvel visszament Krisztához, majd lenyalta a vert a saját kezéről és egy hosszú csókkal adta át a nő ajkaira is a vörös élvezetet.
Mikor elváltak, újra a lánykának és a fiúnak szentelte a figyelmét, de nem volt elégedett, korántsem.
- Te, Kriszta... - kezdte elcsukló hangon, mint aki a zokogás szélén áll. - Te Kriszta, ez a kislány nem csinálja elég jól, a fiú meg nem ordít! - fakadt ki végül könnyes szemekkel, a párocskájától várva segítséget.
Egyszerűen nem volt képes felfogni, hogyan lehetnek ilyen szívtelenek ezek a gyerekek. Amikor ők olyan gondosan előkészítették az egész tervet, töviről hegyire, minden kis mozzanatával, és ezek még azzal sem képesek meghálálni ezt a hosszadalmas munkát, hogy mondjuk egy kicsit jobban szenvednek. Ez a mai fiatalság!
Újra Krisztára pillantott, tekintetében kétségbeesettség ült. Most már biztos volt benne, hogy selejteket hoztak. Igen. Nem lehet másként.

Végre: a kislány belátta, hogy úgy jár a legjobban, ha engedelmeskedik. De hiába hallotta a húsba maró életlen pengék semmi mással nem összekeverhető zaját, hiányzott mellőle az a kis mellékzönge, ami tökéletessé tette a szimfóniát: megint túl nagy volt a csend! Tódi ezt azonban az ő sajátságos - mondhatni saját találmányú - csókjuk után tette szóvá. Ez a csók, aminek semmi máshoz nem hasonlítható zamata volt: a halál édes íze, ahogy összevegyül a kettejük által kibocsájtott adrenalinnal. Mmm, mennyei!
De most nem ért rá ezt kiélvezni. Meg kellett nyugtatnia Tódit és persze ki kellett élnie saját perverz hajlamait is:
- Talán a motiváció, hiányzik? - kérdezi a gyerekektől, majd szép lassan, az ostort lengetve közelebb sétált. Lábával elegánsan a lány vállára támaszkodott és hátralökte, hogy a kicsike fenékre üljön. Először a fiú mellé térdelt és a fülébe súgta a kincset érő információt:
- Ezt most csak miattad kapja! - villámgyorsan talpon termett és a lány arca felé suhintja kedvenc eszközét. Igen nagy gyakorlatra tett szert a használatában, így pontosan tudja, hogyan és milyen erősséggel kell lendítenie az ostort, hogy kicsapja a lány szemét. Most még nem ez a cél, hiszen, ha már most megvakítja, mi marad a kezükben későbbre? A mostani leckéztetés eredményeként keskeny, de viszonylag mély sebek borítják el Tenshi arcát, de legalább a szeme világa megmarad - egyelőre. Hátralesve boldogan konstatálja a fiú arcára kiülő bűntudatot. Nagyon is jól tudta, hogy a Keith fiút úgy lehet legjobban kicsinálni, ha a kis barátnőjét bántja. Tódi büszke lesz rá: ezután valószínűleg a kismadár úgy fog énekelni, ahogy csak kívánják.

Fájdalom...égő, lüktető sebek, a borotva minden mozdulata nyomán, amelyet Tenshi remegő keze tart. Szerette volna biztosítani a lányt, hogy nem számít, csak csinálja, ne sírjon, mert nincs értelme; de nem volt képes megszólalni és biztos volt benne, hogy a házigazdáik csak ellene használtak volna fel minden egyes szót, amelyet kiejt a száján.
Kereste Tenshi pillantását, szüksége lett volna rá, de a lány csak a mellkasa egy pontjára meredt, nem nézett fől, így hát ő is felhagyott a próbálkozásokkal és a plafont bámulva számolta magában a másodperceket.
Egy-egy mélyebb vágásnál önkénytelenül is megrándult, pedig szerette volna megkímélni Tenshit mindenfajta reakciótól - nem könnyítette volna meg velük a lány dolgát.
Kezét óvatosan Tenshi érzéketlen, földön pihenő keze mellé csúsztatta, mintha csak véletlenül összeértek volna, de nem erről volt szó; erőt szeretett volna meríteni a lányból és átadni neki a saját nyugalmát, üzenni, hogy nem lesz semmi baj, amíg együtt vannak.
De bármit csinált, sehogy sem volt jó. Nem akart kiabálni, még csak felszisszenni sem, mert azzal csak Tenshinek okozott volna fájdalmat - így viszont Reissnerék nem voltak elégedettek, aminek megint csak Tenshinek okozott fájdalmat; ezúttal fizikait.
Megdermedve nézte, ahogy a hegyes kampók a lány bőrébe marnak; egyszerűen képtelen volt elszakítani a pillantását a vérző, mély sebektől, amelyek azt a kedves arcot szabdalták. Sokkal, sokkal jobban fájt neki, mint bármilyen fizikai kínzás, amiben eddig része volt. Soha nem érezte magát még ennyire mocsoknak és alávalónak, amiért miatta bántanak valakit és legszívesebben a karjaiba zárta volna a lányt, hogy megvédhesse mindennel szemben, de még csak megmozdulni sem volt képes.
Tekintetét lassan elszakította a sebekről és szemében üres kifejezéssel a szőkére nézett. Bólintott; igen, annyit fog ordítani és olyan hangosan, hogy a végén már tönkremennek a hangszálai és megnyikkanni sem fog tudni, csak ne érjenek hozzá a lányhoz egy ujjal sem. Csak Tenshit ne bántsák...

*Annyira igyekezett, amennyire csak tudott, de tudta, valamibe megint bele fognak kötni. Nekik semmi nem volt jó... semmi, ami nem volt annyira gonosz és borzasztó, mint ők. Azonban remélte, elég ideig tudja húzni az időt. Botor módon reménykedett abban is, hogy megunják a dolgot és békén hagyják őket. De nem!
A férfi jött egy kicsit megtunkolni az úját az egyik friss sebben: Tenshi hányingerét elnyomta a félelem, hogy most majd elkezdik azt kifogásolni, hogy nem volt elég hatékony és nem vágta elég mélyre a sebeket. De ezzel nem volt baj. A háta mögött folyó beszélgetés azt sugallta, a baj az volt, hogy Keith csöndben volt. Tenshi aggódva kapta szemeit a fiú arcára, majd el is onnan azonnal a rátörő bűntudattól. Így is annyira nehezére esett "megfelelően" kezelnie ezt a helyzetet ... ha a fiú kiabálni fog, mint fönt a szalonba... nem biztos, hogy túléli...hogy túl akarja majd élni...
De itt megérkezett a szőke boszorkány, hogy jobban motiválja őket. A lány pillanatokkal később arra eszmélt, hogy a fenekén ül, immár messzebb a fiútól. Olyan fura az arca. Óvatosan odanyúlva meggyőződhetett arról is, hogy immár nem csak a könnyektől maszatos az arca, hanem több helyen vérzik is. Milyen furcsa: nem is fájnak a sebek, pedig a vér mennyisége alapján lehet jó pár. Bár az egész arca érzéketlen volt, nem tudta, a sokknak köszönhetően nem érzi a karistoló fájdalmat vagy egyszerűen ez a gyengébb eljárás volt csak, amit majd fokozhatnak, ha úgy adódik.
Nem mert megmozdulni sem: önszántából nem megy vissza Keith mellé - nehogy emiatt kelljen folytatnia a kínzást... Nem akarta hallani, a fiú fájdalommal teli kiáltásait... Tudta, nem bírná elviselni őket... Talán, ha elég mély vágást tudna ejteni a saját karján... *

Csillogó szemmel figyelte kedvesét. Tekintete a kislány és a Szőke alakja között járt felváltva, azt se tudta, melyiket élvezze jobban - a kínzást, vagy gyönyörű menyecskéjét?
Tapsolva lépett Krisztához, majd kicsit arrébb vonta, olyan távolságba, hogy a kölykök ne hallhassák, amit mond.
- Most válasszuk szét őket - suttogta a nő fülébe.
Kriszta egyetértően bólogatott, úgyhogy ördögi terve jónak tűnt. Még hagynak nekik egy órácskát...ápolgassák a sebeiket, de aztán...
Elvigyorodott, majd a lánykához lépett, hogy közelebbről is megnézze az arcát.
- Szép, szép...soha életedben nem fog elmúlni, ugye tudod? Nemes egyszerűséggel, mert nem fogsz elég ideig élni hozzá - jelentette be, majd felvihogott és képen törölte a lányt.
Miután végzett a kicsikével, a másik jómadárhoz lépett, hogy megvizsgálgassa a vágásokat. Próbaképp bele is nyúlt egybe, tesztelve Keith-t, aki engedelmesen felkiáltott - bár az arcán látszott, nem esett túlzottan nehezére a dolog. Hát igen, Tódinak mindig ilyen varázsujjai voltak...
- Na jól van gyerekek, ennyi volt a móka mára, bezárul Tódi mókatára! - kurjantotta, majd elindult az ajtó felé, Krisztával egyetemben.