Walking in your shoes 1.

- Csak tudnám, mit keresek én itt - motyogtam inkább saját magamnak, mint bárki másnak a jelenlévők közül, miközben végeztem a kezemben tartott innivalóval - melyről lövetem sem volt, tulajdonképpen micsoda - és az üres poharat letettem az egyik asztalra. Már a kezdetek kezdetén is tisztában voltam vele, hogy eleve elvetélt ötlet engem összeereszteni ezzel a csóringer bagázzsal, de nem volt mit tenni, sok választási lehetőségem nem maradt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a híres mardekáros csapatból szinte senki nem jelent meg, no persze Pansyn és Zambinin kívül, akikkel jobb híján múlattam az időmet, de az elmúlt öt év, amit Amerikában töltöttem, rányomta a bélyegét az iskolai kapcsolatokra. Ez volt az egyetlen tényező, ami képes volt rábírni arra, hogy az évfolyam-találkozóról szóló - előzetesen már apró galacsinná gyúrt - pergamenlap ne a kukában végezze, sőt mi több, teljes harci felszerelésben - magyarán dísztalárban és mardekáros jelvénnyel - megmutassam magam a nagyközönségnek. A titkárnőm - anyám - is megmondta, hogy ha bármit el akarok érni, elsőként a kapcsolataimat kell felfrissítenem idehaza...és kénytelen-kelletlen én is beláttam, hogy igaza van.
Leemeltem egy ehetőnek látszó aprósüteményt az egyik tálcáról, miközben lassan beúszott a látóterembe Potter képe, a gyomrom pedig az újdonság varázsával fordult fel a szemüveges balfék láttán. Vannak dolgok, amik nem változnak....
Ellibbentem egy csapat sárvérű mellett, az viszont már kezdett furcsának hatni, hogy a gyomrom ismét összeszorult - no jó, hogy nehezen viselem a közönséges varázslók társaságát, ez azért kissé mégis furcsa...

Elég messzire sodorta a hármasunkat a szél egymástól, hiszen Harry-t az aurori munka kötötte le, míg Ron a kviddics karrierjét egyengette. Ami engem illet, én az átváltozástant oktatom a Roxfortban - egy éve vettem át McGalagonytól, aki akkor ment férjhez Dumbledorehoz, és csak most tértek vissza az egy éves nászutukról. Ennek örömére van itt a sok volt évfolyamtársam is: Luna és Neville épp a gyurgyalapcsipa szaporításáról értekeztek a bólé mellett, míg Hannah Abbot bőszen dicsekedett mindenkinek, hogy egy hónapja Terry Boot felesége lett. És persze itt volt a mardekáros banda egy része is: Zambini Parkinsonnal és Malfoyjal múlatta az időt és közben befutott Crack, Monstro és Nott is, akik púposra rakott tányérjaikkal felsorakoztak Malfoy körül. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.
Dumbledore rögtönzött beszédére kicsit elcsendesült a terem, de mivel az igazgató mindössze csak afölötti boldogságának akart hangot adni, hogy jelen lehet, egy ilyen remek eseményen, bűbájos neje oldalán, így hamarosan mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy kisebb robbanás miatt kénytelen voltam félbeszakítani a Ginnyvel folytatott beszélgetésemet (a sminkelés volt a téma, de ez annyira nem meglepő, mert az ember lánya örömmel kihasználja az ölébe hulló lehetőséget, ha egy szupermodellel beszélhet) és megnéztem, mi történt. Fred és George mutatta be legújabb találmányukat, az üstvefúrót. Piton büntetőmunkára ítélt diákjai biztos örömmel köszöntenék ezt a találmányt, már ha rendesen működne, és nem csak szétszaggatna minden üstöt, ami csak az útjába akad.
- Mi újság, fiúk? - érdeklődtem tőlük. Harry rendszerint ilyenkor szokta megállapítani, hogy micsoda szerencse, hogy felnőttem, és már nem akarom reflexből a wc-n lehúzni az ikrek minden gyártmányát. Én ilyenkor szoktam kicsit megsértődni rá az ostoba összehasonlításai miatt. No, de az a lényeg, hogy az ikrek eldicsekedtek azzal is, hogy ők a mai esemény ételszállítói is. Hirtelen nagyon megbántam, hogy megettem azt a muffint az előbb, sőt, valami extrém ízű, lila koktélt is utána küldtem. Remélem, nem nő mindjárt loncsos bundám, vagy kardfogam... Az ikreknél sose lehet tudni, ezt már rég megtanultam.

Őszinte örömömre megérkezett Crak és Monstro - olyan régen láttam már bájosan bugyuta arcukat, hogy egészen meghatódtam, amikor feltűnt a két bárgyún vigyorgó hústorony.
- De szépen meghíztál - mondtam Monstrónak, miközben kedélyesen meglapogattam a vállát. Kiszélesedő vigyora arról tanúskodott, hogy bóknak vette a megjegyzést, úgyhogy elkönyvelhettem magamban, ők se sokat változtak - főként, miután automatikusan körém álltak, a régen megszokott formációban, amelyben mint kitűnő átokfogó játszottak fontos szerepet.
Kezdett meglehetősen forró lenni a hőmérséklet, amit igazán nem tudtam mire vélni, és mivel nagyon jól megneveltek odahaza, rögtön megállítottam az egyik szervezőt, aki fontoskodó arckifejezéssel beszélgetett az egyik félreeső sarokban egy lánnyal, közös mandulavizsgálat keretében.
- Khm.... - kocogtattam meg a férfi vállát, aki nagy nehezen lecuppant társnőjéről, akiben egyébként az egyik Patil-lányt ismertem fel meglehetősen közömbösen.
- Csináljon valamit a hőséggel - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- De...
- Tőlem aztán a kezével is körbelegyezheti a termet, nem érdekel, csak legyen hűvösebb - folytattam, majd egy intés után továbbálltam, a férfi furcsálló pillantásainak kereszttüzében. Megvontam a vállam - mit nem lehet érteni azon, amit mondtam?
A kis közjáték ellenére nemhogy hűvösebb nem lett, de úgy éreztem, a hőmérséklet csak növekedik, és valami furcsa émelygés is erőt vett rajtam, úgyhogy eldöntöttem, inkább hazamegyek - a kapcsolatok felfrissítésére ennyi beszélgetés épp elég volt, sőt, még sok is. Tekintetem találkozott Grangerével, és úgy láttam, neki sem tetszik annyira ez a nagy hőség. Úgy döntöttem, a probléma megfelelő megoldása egy újabb hűsítő italban kell, hogy legyen - igaz, a gyomrom élénk tiltakozással válaszolt a gondolatra, de nem foglalkoztam vele -, úgyhogy az egyik kezem ügyébe eső pohárból ittam egy kis bólét, hátha segít, majd leraktam a poharat az asztalra. Ekkor tűnt fel, hogy az egyik oldalán egy szépséges rúzsnyom éktelenkedik - elfintorodtam, azon morfondírozva, vajon ki után ittam. Remélem, legalább nem volt sárvérű, mert akkor már tényleg vége a világnak...
Ezt követően tényleg hazafelé vettem az irányt. Gyorsan elköszöntem az arra érdemes ex-mardekáros bagázstól, a többieket pedig legfeljebb egy pillantásra méltatva beléptem az egyik kandallóba, kezemben egy jó nagy adag hopp-porral - úgy véltem, a hoppanálás most sorskísértő megmozdulás volna. Utolsóként még Grangerre esett a pillantásom, majd a következő percben már a Malfoy kúria szalonjába léphettem ki.

Az ikrek rendkívül szórakoztatóak voltak, már amikor nem kellett folyamatosan azon aggódnom, mikor tartóztatja le őket valami illegális szer birtoklásáért a mágikus rendőrség. Ugyanakkor a sok vicces történet eléggé feldobott, a sok nevetéstől pedig melegem lett. Visszamentem a korábban az egyik asztalon hagyott poharamhoz, és ezúttal valami biztosan ártalmatlan folyadékot ittam. Nem, határozottan nem lett jobb, sőt most már szédültem is! Biztos ilyesmi érzés a reggeli rosszullét is, csak épp a napszak és az ahhoz szükséges másállapotom hiányzott az egyenletből. Kicsit leültem az egyik sarokba pihenni, majd mikor fél órával később sem éreztem magam egy hajszálnyival sem jobban, úgy döntöttem hazamegyek, még mielőtt fejjel landolnék a mellettem lévő bólés tálban.
Elkanyarodtam még kicsit, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és Harry aggódó tekintete láttán persze azonnal megígértem, hogy holnap jelentkezem majd, ha jobban vagyok. Aztán a hopp hálózat segítségével hazajutottam. Jó ötlet volt a hoppanálás kihagyása, csak épp a pörgést hagytam ki a számításból... mikor kibukdácsoltam a kandallómból már tényleg minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne díszítsem fel a nappalim közepét a gyomrom tartalmával. Elbotorkáltam a fürdőszobáig, ahol aztán megszabadultam a Weasley ikrek által készített ételek maradékától is. Egy hosszú zuhany és egy alapos fogmosás után (elvégre a lila lének rosszabb íze volt visszafele) beszédültem az ágyamba. Nem is sejtettem, hogy a holnap mennyi kellemetlen meglepetést tartogat számomra - ami azért nagy szó egy olyan nő szájából, aki épp egy gyomorrontás utóhatásait "élvezi".

- Csak tudnám, mit keresek én itt - motyogtam inkább saját magamnak, mint bárki másnak a jelenlévők közül, miközben végeztem a kezemben tartott innivalóval - melyről lövetem sem volt, tulajdonképpen micsoda - és az üres poharat letettem az egyik asztalra. Már a kezdetek kezdetén is tisztában voltam vele, hogy eleve elvetélt ötlet engem összeereszteni ezzel a csóringer bagázzsal, de nem volt mit tenni, sok választási lehetőségem nem maradt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a híres mardekáros csapatból szinte senki nem jelent meg, no persze Pansyn és Zambinin kívül, akikkel jobb híján múlattam az időmet, de az elmúlt öt év, amit Amerikában töltöttem, rányomta a bélyegét az iskolai kapcsolatokra. Ez volt az egyetlen tényező, ami képes volt rábírni arra, hogy az évfolyam-találkozóról szóló - előzetesen már apró galacsinná gyúrt - pergamenlap ne a kukában végezze, sőt mi több, teljes harci felszerelésben - magyarán dísztalárban és mardekáros jelvénnyel - megmutassam magam a nagyközönségnek. A titkárnőm - anyám - is megmondta, hogyha bármit el akarok érni, elsőként a kapcsolataimat kell felfrissítenem idehaza...és kénytelen-kelletlen én is beláttam, hogy igaza van.
Leemeltem egy ehetőnek látszó aprósüteményt az egyik tálcáról, miközben lassan beúszott a látóterembe Potter képe, a gyomrom pedig az újdonság varázsával fordult fel a szemüveges balfék láttán. Vannak dolgok, amik nem változnak....
Ellibbentem egy csapat sárvérű mellett, az viszont már kezdett furcsának hatni, hogy a gyomrom ismét összeszorult - no jó, hogy nehezen viselem a közönséges varázslók társaságát, ez azért kissé mégis furcsa.

Őszinte örömömre azonban megérkezett Crak és Monstro; olyan régen láttam már bájosan bugyuta arcukat, hogy egészen meghatódtam, amikor feltűnt a két bárgyún vigyorgó hústorony.
- De szépen meghíztál - mondtam Monstrónak, miközben kedélyesen meglapogattam a vállát. Kiszélesedő vigyora arról tanúskodott, hogy bóknak vette a megjegyzést, úgyhogy elkönyvelhettem magamban, ők se sokat változtak - főként, miután automatikusan körém álltak, a régen megszokott formációban, amelyben mint kitűnő átokfogók játszottak fontos szerepet.
Kezdett meglehetősen forró lenni a hőmérséklet, amit igazán nem tudtam mire vélni, és mivel nagyon jól megneveltek odahaza, rögtön megállítottam az egyik szervezőt, aki fontoskodó arckifejezéssel beszélgetett az egyik félreeső sarokban egy lánnyal, közös mandulavizsgálat keretében.
- Khm.... - kocogtattam meg a férfi vállát, aki nagy nehezen lecuppant társnőjéről, akiben egyébként az egyik Patil-lányt ismertem fel meglehetősen közömbösen.
- Csináljon valamit a hőséggel - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- De...
- Tőlem aztán a kezével is körbelegyezheti a termet, nem érdekel, csak legyen hűvösebb - folytattam, majd egy intés után továbbálltam, a férfi furcsálló pillantásainak kereszttüzében. Megvontam a vállam - mit nem lehet érteni azon, amit mondtam? Bár tény, nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárkinek is melege lenne...
A kis közjáték ellenére pedig nemhogy hűvösebb nem lett, de úgy éreztem, a hőmérséklet csak növekedik, és valami furcsa émelygés is erőt vett rajtam, úgyhogy eldöntöttem, inkább hazamegyek - a kapcsolatok felfrissítésére ennyi beszélgetés épp elég volt, sőt, még sok is. Tekintetem találkozott Grangerével, és úgy láttam, neki sem tetszik annyira ez a nagy meleg, tehát a szervező „te-teljesen-hülye-vagy” pillantását innentől kezdve nem éreztem indokoltnak.
Úgy döntöttem, a hőség-probléma megfelelő megoldása egy újabb jéghideg italban kell, hogy legyen - igaz, a gyomrom élénk tiltakozással válaszolt a gondolatra, de nem foglalkoztam vele -, s ennek örömére az egyik kezem ügyébe eső pohárból ittam egy kis bólét, hátha segít, majd leraktam a kiürült eszközt az asztalra. Ekkor tűnt fel, hogy az egyik oldalán egy szépséges rúzsnyom éktelenkedik - elfintorodtam, azon morfondírozva, vajon ki után ittam. Remélem, legalább nem volt sárvérű, mert akkor már tényleg vége a világnak.
Ezt követően tényleg hazafelé vettem az irányt. Gyorsan elköszöntem az arra érdemes ex-mardekáros bagázstól, a többieket pedig legfeljebb egy pillantásra méltatva beléptem az egyik kandallóba, kezemben egy jó nagy adag hopp-porral - úgy véltem, a hoppanálás most sorskísértő megmozdulás volna. Utolsóként még Grangerre esett a pillantásom, majd a következő percben már a Malfoy kúria szalonjába léphettem ki.


<center>~oOo~</center>


Elég messzire sodorta a hármasunkat a szél egymástól, hiszen Harry-t az aurori munka kötötte le, míg Ron a kviddicskarrierjét egyengette. Ami engem illet, én az átváltozástant oktatom a Roxfortban - egy éve vettem át McGalagonytól, aki akkor ment férjhez Dumbledorehoz, és csak most tértek vissza az egy éves nászutukról. Ennek örömére van itt a sok volt évfolyamtársam is: Luna és Neville épp a gyurgyalapcsipa szaporításáról értekeztek a bólé mellett, míg Hannah Abbot bőszen dicsekedett mindenkinek, hogy egy hónapja Terry Boot felesége lett. És persze itt volt a mardekáros banda egy része is: Zambini Parkinsonnal és Malfoyjal múlatta az időt, és közben befutott Crak, Monstro és Nott is, akik púposra rakott tányérjaikkal felsorakoztak Malfoy körül. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.
Dumbledore rögtönzött beszédére kicsit elcsendesült a terem, de mivel az igazgató mindössze csak afölötti boldogságának akart hangot adni, hogy jelen lehet egy ilyen remek eseményen bűbájos neje oldalán, hamarosan mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy kisebb robbanás miatt kénytelen voltam félbeszakítani a Ginnyvel folytatott beszélgetésemet (a sminkelés volt a téma, de ez annyira nem meglepő, mert az ember lánya örömmel kihasználja az ölébe hulló lehetőséget, ha egy szupermodellel társaloghat) és megnéztem, mi történt. Fred és George mutatta be legújabb találmányukat, az üstvefúrót. Piton büntetőmunkára ítélt diákjai biztos örömmel köszöntenék ezt a találmányt, már ha rendesen működne, és nem csak szétszaggatna minden üstöt, ami csak az útjába akad.
- Mi újság, fiúk? - érdeklődtem tőlük. Harry rendszerint ilyenkor szokta megállapítani, hogy micsoda szerencse, hogy felnőttem, és már nem akarom reflexből a vécén lehúzni az ikrek minden gyártmányát. Én ilyenkor szoktam kicsit megsértődni rá az ostoba összehasonlításai miatt. No, de az a lényeg, hogy az ikrek eldicsekedtek azzal is, hogy ők a mai esemény ételszállítói is. Hirtelen nagyon megbántam, hogy megettem azt a muffint az előbb, sőt, valami extrém ízű, lila koktélt is utána küldtem. Remélem, nem nő mindjárt loncsos bundám, vagy kardfogam... náluk sose lehet tudni, ezt már rég megtanultam.

Az ikrek rendkívül szórakoztatóak voltak, már amikor nem kellett folyamatosan azon aggódnom, mikor tartóztatja le őket valami illegális szer birtoklásáért a mágikus rendőrség. Ugyanakkor a sok vicces történet eléggé feldobott, a sok nevetéstől pedig melegem lett. Visszamentem a korábban az egyik asztalon hagyott poharamhoz, és ezúttal valami biztosan ártalmatlan folyadékot ittam. Nem, határozottan nem lett jobb, sőt most már szédültem is! Biztos ilyesmi érzés a reggeli rosszullét, csak épp a napszak és az ahhoz szükséges másállapotom hiányzott az egyenletből. Kicsit leültem az egyik sarokba pihenni, majd mikor fél órával később sem éreztem magam egy hajszálnyival sem jobban, úgy döntöttem hazamegyek, még mielőtt fejjel landolnék a mellettem lévő bólés tálban.
Elkanyarodtam még kicsit, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és Harry aggódó tekintete láttán persze azonnal megígértem, hogy holnap jelentkezem majd, ha jobban vagyok. Aztán a hopphálózat segítségével hazajutottam. Jó ötlet volt a hoppanálás kihagyása, csak épp a pörgést hagytam ki a számításból... mikor kibukdácsoltam a kandallómból már tényleg minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne díszítsem fel a nappalim közepét a gyomrom tartalmával. Elbotorkáltam a fürdőszobáig, ahol aztán megszabadultam a Weasley-ikrek által készített ételek maradékától is. Egy hosszú zuhany és egy alapos fogmosás után (elvégre a lila lének rosszabb íze volt visszafele) beszédültem az ágyamba. Nem is sejtettem, hogy a holnap mennyi kellemetlen meglepetést tartogat számomra - ami azért nagy szó egy olyan nő szájából, aki épp egy gyomorrontás utóhatásait "élvezi".

Alumni

- Csak tudnám, mit keresek én itt - motyogtam inkább saját magamnak, mint bárki másnak a jelenlévők közül, miközben végeztem a kezemben tartott innivalóval - melyről lövetem sem volt, tulajdonképpen micsoda - és az üres poharat letettem az egyik asztalra. Már a kezdetek kezdetén is tisztában voltam vele, hogy eleve elvetélt ötlet engem összeereszteni ezzel a csóringer bagázzsal, de nem volt mit tenni, sok választási lehetőségem nem maradt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a híres mardekáros csapatból szinte senki nem jelent meg, no persze Pansyn és Zambinin kívül, akikkel jobb híján múlattam az időmet, de az elmúlt öt év, amit Amerikában töltöttem, rányomta a bélyegét az iskolai kapcsolatokra. Ez volt az egyetlen tényező, ami képes volt rábírni arra, hogy az öregdiák-találkozóról szóló - előzetesen már apró galacsinná gyúrt - pergamenlap ne a kukában végezze, sőt mi több, teljes harci felszerelésben - magyarán dísztalárban és mardekáros jelvénnyel - megmutassam magam a nagyközönségnek. A titkárnőm - anyám - is megmondta, hogyha bármit el akarok érni, elsőként a kapcsolataimat kell felfrissítenem idehaza...és kénytelen-kelletlen én is beláttam, hogy igaza van.
Leemeltem egy ehetőnek látszó aprósüteményt az egyik tálcáról, miközben lassan beúszott a látóterembe Potter képe, a gyomrom pedig az újdonság varázsával fordult fel a szemüveges balfék láttán. Vannak dolgok, amik nem változnak....
Ellibbentem egy csapat sárvérű mellett, az viszont már kezdett furcsának hatni, hogy a gyomrom ismét összeszorult - no jó, hogy nehezen viselem a közönséges varázslók társaságát, ez azért kissé mégis különös.

Őszinte örömömre azonban megérkezett Crak és Monstro; olyan régen láttam már bájosan bugyuta arcukat, hogy egészen meghatódtam, amikor feltűnt a két bárgyún vigyorgó hústorony.
- De szépen meghíztál - mondtam Monstrónak, miközben kedélyesen meglapogattam a vállát. Kiszélesedő vigyora arról tanúskodott, hogy bóknak vette a megjegyzést, úgyhogy elkönyvelhettem magamban, ők se sokat változtak - főként, miután automatikusan körém álltak, a régen megszokott formációban, amelyben, mint kitűnő átokfogók játszottak fontos szerepet.
Kezdett meglehetősen forró lenni a hőmérséklet, amit igazán nem tudtam mire vélni, és mivel nagyon jól megneveltek odahaza, rögtön megállítottam az egyik szervezőt, aki fontoskodó arckifejezéssel beszélgetett az egyik félreeső sarokban egy lánnyal, közös mandulavizsgálat keretében.
- Khm.... - kocogtattam meg a férfi vállát, aki nagy nehezen lecuppant társnőjéről, akiben egyébként az egyik Patil-lányt ismertem fel meglehetősen közömbösen.
- Csináljon valamit a hőséggel - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- De...
- Tőlem aztán a kezével is körbelegyezheti a termet, nem érdekel, csak legyen hűvösebb - folytattam, majd egy intés után továbbálltam, a férfi furcsálló pillantásainak kereszttüzében. Megvontam a vállam - mit nem lehet érteni azon, amit mondtam? Bár tény, nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárkinek is melege lenne...
Aztán tekintetem találkozott Grangerével, és úgy láttam, neki sem tetszik annyira ez a nagy meleg, tehát a szervező „te-teljesen-hülye-vagy” pillantását innentől kezdve nem éreztem indokoltnak.
Úgy döntöttem, a hőség-probléma megfelelő megoldása egy újabb jéghideg italban kell, hogy legyen - igaz, a gyomrom élénk tiltakozással válaszolt a gondolatra, de nem foglalkoztam vele -, s ennek örömére az egyik kezem ügyébe eső pohárból ittam egy kis bólét, hátha segít, majd leraktam a kiürült eszközt az asztalra. Ekkor tűnt fel, hogy az egyik oldalán egy szépséges rúzsnyom éktelenkedik - elfintorodtam, azon morfondírozva, vajon ki után ittam. Remélem, legalább nem volt sárvérű, mert akkor már tényleg vége a világnak.
- A kis közjáték ellenére pedig nemhogy hűvösebb nem lett, de úgy éreztem, a hőmérséklet csak növekedik, és valami furcsa émelygés is erőt vett rajtam, úgyhogy eldöntöttem, inkább hazamegyek - a kapcsolatok felfrissítésére ennyi beszélgetés épp elég volt, sőt, még sok is. Gyorsan elköszöntem az arra érdemes ex-mardekáros bagázstól, a többieket pedig legfeljebb egy pillantásra méltatva beléptem az egyik kandallóba, kezemben egy jó nagy adag hopp-porral - úgy véltem, a hoppanálás most sorskísértő megmozdulás volna. Utolsóként még Grangerre esett a pillantásom, majd a következő percben már a Malfoy kúria szalonjába léphettem ki.


<center>~oOo~</center>


Elég messzire sodorta a hármasunkat a szél egymástól, hiszen Harry-t az aurori munka kötötte le, míg Ron a kviddicskarrierjét egyengette. Ami engem illet, én az átváltozástant oktatom a Roxfortban - egy éve vettem át McGalagonytól, aki akkor ment férjhez Dumbledorehoz, és csak most tértek vissza az egy éves nászútjukról. Ennek örömére van itt a sok volt évfolyamtársam is: Luna és Neville épp a gyurgyalapcsipa szaporításáról értekeztek a bólé mellett, míg Hannah Abbot bőszen dicsekedett mindenkinek, hogy egy hónapja Terry Boot felesége lett. És persze itt volt a mardekáros banda egy része is: Zambini Parkinsonnal és Malfoyjal múlatta az időt, és közben befutott Crak, Monstro és Nott is, akik púposra rakott tányérjaikkal felsorakoztak Malfoy körül. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.
Dumbledore rögtönzött beszédére kicsit elcsendesült a terem, de mivel az igazgató mindössze csak afölötti boldogságának akart hangot adni, hogy jelen lehet egy ilyen remek eseményen bűbájos neje oldalán, hamarosan mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy kisebb robbanás miatt kénytelen voltam félbeszakítani a Ginnyvel folytatott beszélgetésemet (a sminkelés volt a téma, de ez annyira nem meglepő, mert az ember lánya örömmel kihasználja az ölébe hulló lehetőséget, ha egy szupermodellel társaloghat) és megnéztem, mi történt. Fred és George mutatta be legújabb találmányukat, az üstvefúrót. Piton büntetőmunkára ítélt diákjai biztos örömmel köszöntenék ezt a találmányt, már ha rendesen működne, és nem csak szétszaggatna minden üstöt, ami csak az útjába akad.
- Mi újság, fiúk? - érdeklődtem tőlük. Harry rendszerint ilyenkor szokta megállapítani, hogy micsoda szerencse, hogy felnőttem, és már nem akarom reflexből a vécén lehúzni az ikrek minden gyártmányát. Én ilyenkor szoktam kicsit megsértődni rá az ostoba összehasonlításai miatt. No, de az a lényeg, hogy az ikrek eldicsekedtek azzal is, hogy ők a mai esemény ételszállítói is. Hirtelen nagyon megbántam, hogy megettem azt a muffint az előbb, sőt, valami extrém ízű, lila koktélt is utána küldtem. Remélem, nem nő mindjárt loncsos bundám, vagy kardfogam... náluk sose lehet tudni, ezt már rég megtanultam.

Az ikrek rendkívül szórakoztatóak voltak, már amikor nem kellett folyamatosan azon aggódnom, mikor tartóztatja le őket valami illegális szer birtoklásáért a mágikus rendőrség. Ugyanakkor a sok vicces történet eléggé feldobott, a sok nevetéstől pedig melegem lett. Visszamentem a korábban az egyik asztalon hagyott poharamhoz, és ezúttal valami biztosan ártalmatlan folyadékot ittam. Nem, határozottan nem lett jobb, sőt most már szédültem is! Biztos ilyesmi érzés a reggeli rosszullét, csak épp a napszak és az ahhoz szükséges másállapotom hiányzott az egyenletből. Kicsit leültem az egyik sarokba pihenni, majd mikor fél órával később sem éreztem magam egy hajszálnyival sem jobban, úgy döntöttem hazamegyek, még mielőtt fejjel landolnék a mellettem lévő bólés tálban.
Elkanyarodtam még kicsit, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és Harry aggódó tekintete láttán persze azonnal megígértem, hogy holnap jelentkezem majd, ha jobban vagyok. Aztán a hopphálózat segítségével hazajutottam. Jó ötlet volt a hoppanálás kihagyása, csak épp a pörgést hagytam ki a számításból... mikor kibukdácsoltam a kandallómból már tényleg minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne díszítsem fel a nappalim közepét a gyomrom tartalmával. Elbotorkáltam a fürdőszobáig, ahol aztán megszabadultam a Weasley-ikrek által készített ételek maradékától is. Egy hosszú zuhany és egy alapos fogmosás után (elvégre a lila lének rosszabb íze volt visszafele) beszédültem az ágyamba. Nem is sejtettem, hogy a holnap mennyi kellemetlen meglepetést tartogat számomra - ami azért nagy szó volt egy olyan nő szájából, aki épp egy gyomorrontás utóhatásait "élvezte".

- Csak tudnám, mit keresek én itt - motyogtam inkább saját magamnak, mint bárki másnak a jelenlévők közül, miközben végeztem a kezemben tartott innivalóval - melyről lövetem sem volt, tulajdonképpen micsoda - és az üres poharat letettem az egyik asztalra. Már a kezdetek kezdetén is tisztában voltam vele, hogy eleve elvetélt ötlet engem összeereszteni ezzel a csóringer bagázzsal, de nem volt mit tenni, sok választási lehetőségem nem maradt. Egyedül azt sajnáltam, hogy a híres mardekáros csapatból szinte senki nem jelent meg, no persze Pansyn és Zambinin kívül, akikkel jobb híján múlattam az időmet, de az elmúlt öt év, amit Amerikában töltöttem, rányomta a bélyegét az iskolai kapcsolatokra. Ez volt az egyetlen tényező, ami képes volt rábírni arra, hogy az öregdiák-találkozóról szóló - előzetesen már apró galacsinná gyúrt - pergamenlap ne a kukában végezze, sőt mi több, teljes harci felszerelésben - magyarán dísztalárban és mardekáros jelvénnyel - megmutassam magam a nagyközönségnek. A titkárnőm - anyám - is megmondta, hogyha bármit el akarok érni, elsőként a kapcsolataimat kell felfrissítenem idehaza...és kénytelen-kelletlen én is beláttam, hogy igaza van.
Leemeltem egy ehetőnek látszó aprósüteményt az egyik tálcáról, miközben lassan beúszott a látóterembe Potter képe, a gyomrom pedig az újdonság varázsával fordult fel a szemüveges balfék láttán. Vannak dolgok, amik nem változnak....
Ellibbentem egy csapat sárvérű mellett, az viszont már kezdett furcsának hatni, hogy a gyomrom ismét összeszorult - no jó, hogy nehezen viselem a közönséges varázslók társaságát, ez azért kissé mégis különös.

Őszinte örömömre azonban megérkezett Crak és Monstro; olyan régen láttam már bájosan bugyuta arcukat, hogy egészen meghatódtam, amikor feltűnt a két bárgyún vigyorgó hústorony.
- De szépen meghíztál - mondtam Monstrónak, miközben kedélyesen meglapogattam a vállát. Kiszélesedő vigyora arról tanúskodott, hogy bóknak vette a megjegyzést, úgyhogy elkönyvelhettem magamban, ők se sokat változtak - főként, miután automatikusan körém álltak, a régen megszokott formációban, amelyben, mint kitűnő átokfogók játszottak fontos szerepet.
Kezdett meglehetősen forró lenni a hőmérséklet, amit igazán nem tudtam mire vélni, és mivel nagyon jól megneveltek odahaza, rögtön megállítottam az egyik szervezőt, aki fontoskodó arckifejezéssel beszélgetett az egyik félreeső sarokban egy lánnyal, közös mandulavizsgálat keretében.
- Khm.... - kocogtattam meg a férfi vállát, aki nagy nehezen lecuppant társnőjéről, akiben egyébként az egyik Patil-lányt ismertem fel meglehetősen közömbösen.
- Csináljon valamit a hőséggel - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- De...
- Tőlem aztán a kezével is körbelegyezheti a termet, nem érdekel, csak legyen hűvösebb - folytattam, majd egy intés után továbbálltam, a férfi furcsálló pillantásainak kereszttüzében. Megvontam a vállam - mit nem lehet érteni azon, amit mondtam? Bár tény, nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárkinek is melege lenne...
Aztán tekintetem találkozott Grangerével, és úgy láttam, neki sem tetszik annyira ez a nagy meleg, tehát a szervező „te-teljesen-hülye-vagy” pillantását innentől kezdve nem éreztem indokoltnak.
Úgy döntöttem, a hőség-probléma megfelelő megoldása egy újabb jéghideg italban kell, hogy legyen - igaz, a gyomrom élénk tiltakozással válaszolt a gondolatra, de nem foglalkoztam vele -, s ennek örömére az egyik kezem ügyébe eső pohárból ittam egy kis bólét, hátha segít, majd leraktam a kiürült eszközt az asztalra. Ekkor tűnt fel, hogy az egyik oldalán egy szépséges rúzsnyom éktelenkedik - elfintorodtam, azon morfondírozva, vajon ki után ittam. Remélem, legalább nem volt sárvérű, mert akkor már tényleg vége a világnak.
- A kis közjáték ellenére pedig nemhogy hűvösebb nem lett, de úgy éreztem, a hőmérséklet csak növekedik, és valami furcsa émelygés is erőt vett rajtam, úgyhogy eldöntöttem, inkább hazamegyek - a kapcsolatok felfrissítésére ennyi beszélgetés épp elég volt, sőt, még sok is. Gyorsan elköszöntem az arra érdemes ex-mardekáros bagázstól, a többieket pedig legfeljebb egy pillantásra méltatva beléptem az egyik kandallóba, kezemben egy jó nagy adag hopp-porral - úgy véltem, a hoppanálás most sorskísértő megmozdulás volna. Utolsóként még Grangerre esett a pillantásom, majd a következő percben már a Malfoy kúria szalonjába léphettem ki.


<center>~oOo~</center>


Elég messzire sodorta a hármasunkat a szél egymástól, hiszen Harry-t az aurori munka kötötte le, míg Ron a kviddicskarrierjét egyengette. Ami engem illet, én az átváltozástant oktatom a Roxfortban - egy éve vettem át McGalagonytól, aki akkor ment férjhez Dumbledorehoz, és csak most tértek vissza az egy éves nászútjukról. Ennek örömére van itt a sok volt évfolyamtársam is: Luna és Neville épp a gyurgyalapcsipa szaporításáról értekeztek a bólé mellett, míg Hannah Abbot bőszen dicsekedett mindenkinek, hogy egy hónapja Terry Boot felesége lett. És persze itt volt a mardekáros banda egy része is: Zambini Parkinsonnal és Malfoyjal múlatta az időt, és közben befutott Crak, Monstro és Nott is, akik púposra rakott tányérjaikkal felsorakoztak Malfoy körül. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.
Dumbledore rögtönzött beszédére kicsit elcsendesült a terem, de mivel az igazgató mindössze csak afölötti boldogságának akart hangot adni, hogy jelen lehet egy ilyen remek eseményen bűbájos neje oldalán, hamarosan mindenki újra beszélgetni kezdett. Egy kisebb robbanás miatt kénytelen voltam félbeszakítani a Ginnyvel folytatott beszélgetésemet (a sminkelés volt a téma, de ez annyira nem meglepő, mert az ember lánya örömmel kihasználja az ölébe hulló lehetőséget, ha egy szupermodellel társaloghat) és megnéztem, mi történt. Fred és George mutatta be legújabb találmányukat, az üstvefúrót. Piton büntetőmunkára ítélt diákjai biztos örömmel köszöntenék ezt a találmányt, már ha rendesen működne, és nem csak szétszaggatna minden üstöt, ami csak az útjába akad.
- Mi újság, fiúk? - érdeklődtem tőlük. Harry rendszerint ilyenkor szokta megállapítani, hogy micsoda szerencse, hogy felnőttem, és már nem akarom reflexből a vécén lehúzni az ikrek minden gyártmányát. Én ilyenkor szoktam kicsit megsértődni rá az ostoba összehasonlításai miatt. No, de az a lényeg, hogy az ikrek eldicsekedtek azzal is, hogy ők a mai esemény ételszállítói is. Hirtelen nagyon megbántam, hogy megettem azt a muffint az előbb, sőt, valami extrém ízű, lila koktélt is utána küldtem. Remélem, nem nő mindjárt loncsos bundám, vagy kardfogam... náluk sose lehet tudni, ezt már rég megtanultam.

Az ikrek rendkívül szórakoztatóak voltak, már amikor nem kellett folyamatosan azon aggódnom, mikor tartóztatja le őket valami illegális szer birtoklásáért a mágikus rendőrség. Ugyanakkor a sok vicces történet eléggé feldobott, a sok nevetéstől pedig melegem lett. Visszamentem a korábban az egyik asztalon hagyott poharamhoz, és ezúttal valami biztosan ártalmatlan folyadékot ittam. Nem, határozottan nem lett jobb, sőt most már szédültem is! Biztos ilyesmi érzés a reggeli rosszullét, csak épp a napszak és az ahhoz szükséges másállapotom hiányzott az egyenletből. Kicsit leültem az egyik sarokba pihenni, majd mikor fél órával később sem éreztem magam egy hajszálnyival sem jobban, úgy döntöttem hazamegyek, még mielőtt fejjel landolnék a mellettem lévő bólés tálban.
Elkanyarodtam még kicsit, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és Harry aggódó tekintete láttán persze azonnal megígértem, hogy holnap jelentkezem majd, ha jobban vagyok. Aztán a hopphálózat segítségével hazajutottam. Jó ötlet volt a hoppanálás kihagyása, csak épp a pörgést hagytam ki a számításból... mikor kibukdácsoltam a kandallómból már tényleg minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne díszítsem fel a nappalim közepét a gyomrom tartalmával. Elbotorkáltam a fürdőszobáig, ahol aztán megszabadultam a Weasley-ikrek által készített ételek maradékától is. Egy hosszú zuhany és egy alapos fogmosás után (elvégre a lila lének rosszabb íze volt visszafele) beszédültem az ágyamba. Nem is sejtettem, hogy a holnap mennyi kellemetlen meglepetést tartogat számomra - ami azért nagy szó volt egy olyan nő szájából, aki épp egy gyomorrontás utóhatásait "élvezte".

Dübörgő fejfájással ébredtem. Egy fáradt nyögéssel hasra fordultam, és a fejemre húztam a párnát. Pillanatokkal később esett csak le, mennyire más hangszínen sikerült kiadnom magamból az előző hangot. Pont egy megfázás kellett még nekem e mellé az orbitális fejfájás mellé. A diákok biztos örülnének, ha elmaradna a mai óra. Ó, de hát még csak szombat van! Hát akkor legalább lesz időm kicsit kikúrálni magam!
Felemeltem a fejem abban a reményben, hogy hamarosan a testem többi része is követi majd és eljutok a fürdőbe. Csakhogy a szoba, nem az én szobám volt! Azonnal térdelő helyzetbe tornáztam magam - és valahogy a szoba miatti pánik miatt észre sem vettem, mennyire máshogy reagált a testem -, és az ismeretlen szoba feltérképezésébe kezdtem. Domináns zöld színek? Mintha legalábbis egy mardekárossal mentem volna haza tegnap! Ez persze abszurd! Sose tennék ilyesmit, ráadásul pontosan emlékszem, hogy egyedül mentem haza és egyedül feküdtem le! Elraboltak volna? De hát sehol semmi kötél vagy hullazsák...
Végre rászántam magam, és kimásztam az ágyból, hogy még alaposabban szemügyre vegyem a szobát. Talán nem meglepő, hogy az első utam az alaposan megrakott könyvespolcokhoz vezetett - bárki is rabolt el, legalább a könyvek terén jó volt az ízlése. Az ablakon kinézve tágas, gyönyörűen rendezett parkot láttam, és egyből megállapíthattam, hogy továbbra sincs halvány lila lövésem se, hogy hol vagyok. Az ablaknak háttat fordítva szemügyre vettem a további berendezési tárgyakat. Hatalmas ágy, óriási szekrények, méretes íróasztal... ezt nevezem én megalomániának!
Az asztalhoz lépve először a szépen rendezettség tűnt fel: a könyvek csökkenő sorrendben voltak egymás mellé állítva, a pergamenek gondosan egymásra igazítva és még a pennákat is úgy rakták le, hogy 90°-os szöget zárjanak be az asztal szélével és persze sehol nem volt egy szem kosz sem. Tisztaságmánia vagy csak kórosan sok szabadidő? Ó, hoppá, ott egy fénykép... a Malfoy famíliáról. Merlin, kérlek add, hogy ne az egyik talpnyalójuk legyen!
Próbáltam sétálás közben lenyugodni egy kicsit, hiszen nem vagyok én céda, hogy ismeretlenekkel menjek haza, ráadásul pontosan emlékszem, hogy este egyedül tértem haza a saját lakásomba. Másfelől pedig a Sötét Nagyúr elnyomása után ennyi idővel mégis mi értelme lett volna az emberrablásnak? Pláne egy jelentéktelen ÁVT tanár elrablásának. Biztos csak véletlen, valami ostoba kis félreértés...
Ekkor érkeztem a szekrények mellett álló tükörhöz:
- Áááááááá! - sikítottam fel, és meglepő módon a tükörképem is hasonlóan cselekedett. Csakhogy a tükörből Draco Malfoy tejföl szőke arcvonásai néztek vissza rám...

A kiabálásra azonnal meg is érkezett a válasz egy hangos pukkanással: egy házimanó jelent meg a szobában, majd óvatosan megérdeklődte, hogy hívattam-e. Majdnem sírva fakadtam ekkora naivitás láttán, de ugyanakkor erős késztetést éreztem arra is, hogy megölelgessem kissé - mind a két reakciót kénytelen voltam hanyagolni, ugyanis kételkedtem abban, hogy a Malfoy birodalom félmeztelen örököse képes lett volna bármelyiket produkálni a fenti opciók közül. Így aztán megpróbáltam az ő szerepében kezelni a helyzetet - pedig Merlinre mondom, sokkal jobb lett volna, ha legalább a manót beavathatom.
- Én csak ... khm... - annyira szokatlan volt ez a hangmagasság az én számból, hogy kénytelen voltam egy torokköszörüléssel időt nyerni. Sajnos, mivel a manó továbbra is a válaszomra várt, kénytelen voltam folytatni:
- Csak reggeli hangpróbát tartottam - nem ez volt a legjobb hazugságom, de mégse mondhattam a manónak valami olyasmit, hogy találtam egy kunkorodó szőrszálat a mellkasomon.
- Merre vannak a szüleim? - kérdeztem, abban a reményben, hogy sikerül gyorsan témát váltanom, és közben azon imádkoztam, nehogy kiderüljön, hogy Malfoy egyedül lakik, vagy esetleg épp tegnap végezte ki a szüleit, mert nem vették meg neki a Fekete Nyílnak nevezett legújabb kviddicsseprűt.
- Lent várják, hogy beszéljenek az Úrfival. Ha kívánja, felküldhetem a reggelijét a szobájába - ajánlotta fel a kis lény, akit rögtön megkedveltem. A reggelit érintő javaslatot lemondtam, mert úgy éreztem, semmit nem lennék képes lenyelni jelen pillanatban, de arra megkértem, mondja meg a szüleimnek, hogy negyedóra múlva lent leszek. Így aztán azonnal a fürdő felé vettem az irányt - szerencsére a manó nem látta, hogy az ajtó, amit hatalmas magabiztossággal kinyitottam mindössze valami játékterem szerű helyre vezetett. Kár, hogy nem volt időm alaposabban szemrevételezni a helyet, de ha Malfoyék várnak, akkor az ember ne reménykedjen holmi megbűvölt billiárd csatában.
Körülbelül harmadik próbálkozásra sikerült csak megtalálnom a fürdőt, ahol a teljes ellátás kedvéért nem csak zuhany, hanem kád is volt. Meg persze egy egész alakos tükör. Ó, anyám, miért kell ennek a pasinak ennyire szeretnie a tükröket?! Én simán megelégedtem volna azzal is, ha csak az arcát láttam volna, de nem, most kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a drága talárok alatt egy igen formásra kigyúrt férfi test rejtőzik. Hála Merlinnek, Malfoy bokszerban aludt, így nem kellett testének összes részletével rögtön szembenéznem. Elfordultam a tükörtől és a zuhany felé lépdeltem. Szorosra csukott szemekkel lehúztam a nadrágot, és aztán szigorúan felfelé nézve beléptem a zuhanyzóba. Nem tudtam miért, de nem akartam visszaélni ezzel a helyzettel. A fürdés addig rendben is volt, míg csak a langyos vizet folyattam magamra, ám elérkezett a szappanozás kritikus pillanata. Egy pár pillanatig tétován szemléltem a csempét, hogy eldöntsem, hogy is lenne ezt a lehető legkevésbé kínosan kiviteleznem. Aztán megfogtam az egyik tusfürdős flakont, és a mellkasom előtt lefelé irányítottam. Borzasztó volt arra gondolnom, hogy <i>érzem</i>, mikor ért cél a folyadék. Aztán leraktam a flakont, és a víz felé fordulva békésen vártam, mikor távozik rólam a tusfürdő maradéka is. Mikor már elég tisztának éreztem magam, elzártam a vizet, és megragadtam a méretes törölközőt, ami gondosan elő volt készítve. Derékig rendesen megtörölköztem vele, aztán pedig gondosan a derekamra kötöttem az említett eszközt, a szárítkozás egy kissé lassabb módját választva. Az öltözésnél is végig csukva volt a szemem, amíg bizonyos kritikus pontok voltak érintve.
Így rendesen felöltözve, enyhén borostásan - mit tegyek, ez nálam eddig soha nem volt a reggeli készülődés része, most se jutott eszembe! - lépdeltem a szalon felé, hogy szembenézzek a rettegett Malfoy szülőkkel.

<center>~oOo~</center>

Az ébredés első pillanata soha nem tartozott a top10-es listámra, de ilyet utoljára körülbelül akkor éreztem, amikor az unokatestvérem legénybúcsúját túlságosan vidáman ünnepeltük. Megfordultam az ágyon azzal a feltett szándékkal, hogy kipróbálom, hátha a háton fekvés kényelmesebb, ehelyett viszont egy krumplizsák kecsességével puffantam a padlón, hangos nyekkenéssel kísérve a fájdalmas mozdulatot. Nem is olyan nagy ez az ágy, mint amilyennek gondoltam...
Nyögve feltápászkodtam - a hangmagasságomat az egyházi kórus bármelyik tizenéves kissráca megirigyelhette volna, sőt, még nőnek is kiválóan elment. Félig lehunyt szemmel, ásítozva vakargattam az állam, ami meglepő módon cseppet se volt borostás. Igaza volt annak az eladónak, ez az új mágikus arcszesz valóban csodákra képes, legközelebb is ilyet fogok venni. Nyújtózkodtam egy kicsit, de a karom minduntalan valami puhába ütközött - Draco, Draco, fogynod kellene lassan! -, lepillantva viszont valami egészen furcsa látvány fogadott.
Mellek. Igen, már láttam ilyet, és ezek kétségkívül női mellek, mégpedig úgy tűnik, a jobb fajtából. A gond csak az volt, hogy nem előttem, hanem <i>rajtam</i> voltak. Ráadásul egy rózsaszín, virágmintás pizsamával takarva...
Megkövülten botladoztam ki a szobából, hogy keressek valami tükröt. Egy hang a fejemben kétségbeesetten követelte a választ arra, hogy hol vagyok, de engem ez érdekelt a legkevésbé - sokkal jobban lefoglalt, hogy kitaláljam, <i>ki</i> vagyok.
Az előszobában végül találtam egy egészalakos tükröt - és majdnem elájultam az arctól, ami visszanézett rám. Hermione Granger. Grangerré változtam.
Grangerré változtam!
Le is ültem gyorsan egy kis zsámolyra, mielőtt kiszaladna alólam a lábam, majd mélyeket lélegezve próbáltam feldolgozni a problémát azon túl, hogy fejhangon kérdezgettem magamtól: <i>úristenmostmitcsináljak?!</i>
Túljutottam a kezdeti döbbeneten - igaz, okosabb nem lettem -, és felálltam, hogy újra vessek néhány pillantást önmagamra, most már kissé tüzetesebben. Úgyis mindig tudni akartam, Granger mit rejteget a hosszú talár mögött, ezernyi könyvvel elbarikádozva és most itt volt az idő, hogy lerántsam a leplet - no meg a pizsamát.
Sajnos csak az első két gombig jutottam, ekkor ugyanis hangos, jellegzetes pukkanás törte meg a lakás csendjét. Valaki hoppanált - remélhetőleg nem a nő szeretője, aki begerjedve várja, mikor kapja meg a jussát, mert világgá szaladok...
Helyette Potter állt a nappaliban; sokkal jobb, mondhatom!
Ösztönösen azt éreztem, hogy egyelőre, amíg ki nem derítem mi történt, úgy kell tennem, mintha én volnék a tudálékos sárvérű és - bár minden érzékem tiltakozott - átöleltem kedves "barátomat", nyomva egy puszit az arcára - így szoktak köszönni a nők, nem?! Az viszont biztos, hogy amint eltakarodik, hipós fürdő következik...
- Nahát, Po...Harry, micsoda kellemes meglepetés! -
<i>Ó, hogy rohadnál meg, te szerencsétlen hőskomplexusos balfék!</i>
- Mi járatban vagy erre? - <i>Mikor tűnsz már el innen?</i> - Kérsz esetleg valami inni? - <i>Ciánt, salétromsavat, veritaszérumot?</i>
- Á, csak beugrottam egy pillanatra. Tegnap azt mondtad, reggel keresni fogsz...aggódtam érted - válaszolta a hős lovag, én pedig egy Pansy Parkinson-féle kuncogást hallattam.
- Jaj, de kis édes vagy! - legyintettem mosolyogva, de Potter tekintetét látva Granger nem ez a típus volt. Életemben először kívántam, hogy bárcsak egy kicsit figyeltem volna rá hét év alatt... - Csak a tegnapi...még mindig van egy kis hatása...legközelebb szólj, hogy ne igyak ennyit! - magyarázkodtam immár normálisabb hangnemben, és bár Potter nem tűnt meggyőzöttnek, legalább nem meresztegette rám a szemét úgy, mintha hirtelen három fejem nőtt volna,
- Akkor hagylak is pihenni, ha kell valami, üzenj - mondta, majd dehoppanált, én pedig egy hosszú sóhajjal a kanapéra vetettem magam. Meg kell keresnem a valódi Grangert, márpedig minél előbb!

Miután Potter eloldalgott, úgy döntöttem, ideje reggelizni, igaz, tulajdonképpen nem kívántam a kaját, de legalább egy teát vagy kávét meg kell inni ahhoz, hogy rendesen elkezdődhessen a nap.
Hangosan krákogtam egyet, kényelmesen elterülve a kanapén, majd vártam. Eltelt egy perc, kettő, öt - és nem jött senki. Krákogtam megint, immár türelmetlenebben, de ismét mindenféle következmény nélkül; ekkor esett le, hogy bizonyára Granger nem tart házimanót, inast, bejárónőt vagy egyéb kelléket, ami elvégezné helyettem a reggelikészítés fáradságos műveletét, míg én valami egészen más, életbevágóan fontos teendővel foglalom le magam, mondjuk gumikacsákkal vagy papírhajóval játszok a fürdőkádban.
Csalódottan és kissé kelletlenül álltam fel, a konyhába érve pedig újabb csapást kellett átélnem: bár megtaláltam a hozzávalókat, sehogy sem tudtam, mit kellene kezdenem velük ahhoz, hogy elfogadható készterméket állítsak elő, így inkább hagytam az egészet a francba. Nem akartam felrobbantani a konyhát, bármennyire is kevéssé érdekelt Granger tulajdonának épsége. Ki tudja, meddig kell még itt laknom?!
Úgy döntöttem, ideje volna felöltözni, elvégre így mégsem indulhattam a valódi testem keresésére, akármennyire is nagy volt a kísértés, hogy azonnal körbehoppanáljam az országot. Visszabotorkáltam a hálószobába és kritikus szemmel mustrálni kezdtem a ruhatárat, Először valami fehérnemű kellett, úgyhogy azt a fiókot is kihúztam, majd könyékig belemerülve feltúrtam, hogy találjak valami nekem tetsző darabot, végül pedig megállapodtam egy kis csipkés, fekete melltartó-bugyi párosnál - Granger talán nem is olyan szende griffendéles, mint amilyennek hittem? Melléjük kiválasztottam egy remekül feszülő, pántos, zöld ruhát - nem is értem, Granger miért nem hord ilyet gyakrabban, ha van neki! -, és letettem őket az ágyra. Először a melltartót nézegettem elmélyülten, elvégre levenni sokkal könnyebb mozdulatokkal kell, majd úgy döntöttem, a kevésbé bonyolult résznél kezdem. Nem zavartattam magam különösebben, miközben a nadrágot levéve felhúztam magamra - <i>Grangerre! Grangerre! Te nem vagy nő!</i> - az aprócska ruhadarabot, ezt követően pedig a pizsama felsőtől is megváltam.
Miután befejeztem az idióta vigyorgást és a kilátás osztályozását, megküzdöttem a melltartóval is, igaz, lényegesen hosszabb időbe került, végül pedig a ruhát is sikeresen magamra kaptam, noha először nem jó oldalról közelítettem meg a problémát és többször is reparót kellett alkalmaznom a szakadások miatt. A hajammal - Granger hajával - eszembe sem jutott foglalkozni, pont olyan képet nyújtott, mint ahogy tegnap eredeti viselője hagyta, legfeljebb kicsit kócosabb.
A cipő viszont már nagyobb gondot jelentett. Ahogy elnéztem, többnyire magassarkú csodák sorakoztak egymás mellett, azt viszont nem voltam hajlandó magamra húzni - a melltartó is épp elég kényelmetlen volt -, de nagyon megörültem, amikor egy kicsit talán leharcolt, de még hordható edzőcipőre esett a pillantásom. Tökéletes.
Most pedig elérkezett az idő, hogy megkeressem Grangert. Bíztam benne, hogy ő az én testembe került - nem, igazából már kirázott a hideg a gondolattól is, de még mindig ez volt a legjobb elképzelhető lehetőség! -, s ezzel a végszóval hoppanáltam a Malfoy kúria elé. Milyen már, hogy csengetnem kell, hogy beléphessek a saját házamba?!