Epilógus/Szösszenetek

Első éjszaka

Hullafáradtan zuhantam az ágyamban, de alvásról még szó sem lehetett egy darabig, ugyanis a délutáni lista írás megbosszulta magát. Szóval hazahoztam még jó pár átolvasandó aktát, amik a következő pácienseimhez kellettek. Bevackolódtam az ágyba, de egyelőre csak az ölembe raktam a kupacot és azon elmélkedtem, hogy a reggel még teljesen Malfoy-mentes életembe hogyan került bele egy Draco. Logikus magyarázatot nem sikerült találnom, szóval nekiveselkedtem a munkának. Három és fél aktát olvastam el, de aztán éreztem, eddig futotta mindössze a mai erőtartalékaimból, így az ágy másik szélére söpörtem a papírokat és a lámpaoltás után elheveredtem aludni.
Gyorsan el is szenderedtem. Álmomban a bazárban sétáltunk Dracoval, kézen fogva. Remekül éreztük magunkat, sokat nevettünk, sőt voltak olyan áruk, amiket együtt gúnyoltunk ki. Aztán hirtelen elszakadtunk egymástól és így tűnt el az idill is az álomból. Sikoltás-tömeg-vér-Draco a földön... és én nem tudok neki segíteni, bárhogy igyekszem. Hiába akarok közelebb kerülni hozzá, a tömeg elválaszt minket. Én azonban vadul küzdök, hogy közelebb jussak hozzá, és az elkeseredettség könnyei potyognak a szememből. Aztán látom, hogyan vesz búcsút a testétől a lelke...
A sikoltás a valóságban is felhangzik, ám mégsem ébredek fel rá. Bent rekedtem ebben a borzasztó álom-valóságban és elvesztettem Dracót...

Nem nagyon tudtam aludni, de igazából nem is erőlködtem. Megmaradtam a plafonbámulásnál, a fejemben úgyis egymást kergették a gondolatok, normál körülmények között sem hagytak volna aludni...bár tény, normál körülmények között nem jártak volna efféle gondolatok a fejemben.
Az órámra pillantottam - hajnali öt volt, tökéletesen értelmetlennek éreztem, hogy tovább feküdjek az ágyban, éberen. Felöltöztem hát, néhány bűbájjal rendet raktam - az első itt töltött éjszakám után csak ne maradjon disznóól a nappaliban -, majd kicsászkáltam a konyhába, hogy csináljak egy kávét, de akárhogy is keresgéltem, nem találtam megfelelő eszközöket hozzá, abban pedig kételkedtem, hogy Hermione Grangernek, a lelkes MAJOM aktivistának házimanója lenne, úgyhogy tanácstalanul néztem szét. A nő még nem volt ébren és elég nagyfiúnak éreztem már magam ahhoz, hogy a kávéfőzés ne okozzon problémát, de miután megláttam a villásdugókat a különböző berendezési tárgyak zsinórjai végén, inkább lemondtam a dologról és leültem a konyhaasztalhoz - hogy egy pillanat múlva újra fel is pattanjak.
A sikoly megdermesztett, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Hermione veszélyben volt, a gyújtogató megtalálta, tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm...
Két lépéssel az ajtajánál teremtem, előreszegezett varázspálcával nyitottam be, hogy a támadót azonnal le tudjam fegyverezni, de...
...nem volt támadó. A nő szeme szorosan le volt hunyva, homlokán izzadságcseppek ültek, a takaró félig lecsúszva hevert a földön. Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, hogy álmodik, mégpedig rémálma van...
Az ágya mellé térdeltem és finoman rázogatni kezdtem a vállát, miközben a nevén szólongattam és kértem, hogy ébredjen fel.

Kétségbeesett küzdöttem, bár sok értelme nem volt, nem menthettem meg. Aztán az álom nyomasztó légköre kicsit felengedett, és a rázogatásnak köszönhetően felébredtem. Azonnal felültem, és megpróbáltam feldolgozni az eseményeket. A következő pillanatban viszont már Draco karjai között voltam.
Nehéz lenne megmondanom, hogyan is történt a dolog. Vagy az történt, hogy mikor felébredtem, konstatáltam, hogy mégsem halt meg, és az efölött érzett boldogság sarkallt arra, hogy megöleljem, Vagy egyszerűen nem is tudtam, ki az, egyszerűen csak egy megnyugtató ölelésre vágytam. Akárhogy is, most itt ültünk az ágyamban, és a karjaim szorosan ölelték és ami a legrosszabb volt az egészben, szédületesen jó illata volt és biztonságban éreztem magam...
Mikor azonban kissé megnyugodtam, rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. Nagyon nem. Így aztán lefejtettem róla a karjaim és hátrább húzódtam.
- Sajnálom, nem akartam.... - motyogtam nem túl összeszedetten. Bár vitatkozhattunk volna, hogy a felébresztésére vagy az ölelésre gondoltam, azt hiszem, magam sem tudtam volna választani.

Órának éreztem azt a néhány percet, ami ahhoz kellett, hogy a nő végre felébredjen. Mint akit rugóból lőttek ki, felült az ágyban, szemei a rémülettől tágan meredtek a semmibe - a következő pillanatban pedig már csak annyit éreztem, hogy remegve hozzám simul.
Tétován fontam köré a karjaim, nem tudtam pontosan, hogy mit "megengedett" tennem, de valahogy ez tűnt természetesnek.
Végül, miután a légzése lecsendesedett és úgy tűnt, kissé összeszedte magát, olyan gyorsasággal engedett el, mintha tűzhöz nyúlt volna és krákogva próbált úrrá lenni a zavarán.
- Semmi baj - motyogtam kissé hezitálva, nem igazán tudtam, mit mondhatnék.
- Mi történt? - kérdeztem, miután úgy ítéltem, hogy most már kellőképpen lenyugodott. Természetesen nem arra a tényre voltam kíváncsi, hogy rémálma volt, hanem hogy mit látott, ami ennyire kiborította. Sosem láttam még Hermionét ennyire rémültnek és védtelennek, egy hosszú percig pedig nem volt más vágyam, csak hogy valahogy biztonságba helyezhessem őt, akármilyen rémképek elevenedjenek meg.

Sikerült mind a kettőnket zavarba hoznom - és nem hiszem, hogy számított volna, de szerintem megérte. Így meglepően gyorsan lehiggadtam, ám ha egyedül voltam, még hosszú órákkal az ébredés után is a borzasztó álom hatása alatt voltam. Tudom, önzőség volt, hogy így éreztem, de jólesett Draco közelsége.
- Csak rosszat álmodtam - vallottam be, miközben zavaromban a hajamat babráltam. - Mostanában sokszor megesik. Nincs semmi baj, menj vissza nyugodtan pihenni - mondtam bocsánatkérően. Nem akartam az én problémáimmal terhelni, mikor megvolt neki a saját baja. Arról nem is beszélve, hogy valahogy nagyon abszurd gondolat volt elmondani, hogy vele álmodtam, dőleg, hogy azt az ominózus negyedik találkozónkról.

- Mit álmodtál? - kérdeztem végül, mivel úgy tűnt, szándékosan kerüli ennek a megválaszolását. Lehet, hogy nem volt a legtapintatosabb dolog rákérdezni, de biztos voltam benne, hogy ez valamilyen szinten segítene neki, mert az ilyen álmok hangosan kimondva mindig elveszítik a jelentőségüket és a félelmetes mivoltukat, az embernek csak rá kell vennie magát, hogy ne tartsa vissza a szavakat.
- Á, már úgyis fent voltam, nem te ébresztettél - próbáltam megnyugtatni, hogy nem miatta keltem fel hajnalok hajnalán, mert ez csak növelte volna a zavarunkat, azt hiszem.
Mindenesetre elég komikus volt már maga a gondolat is, hogy én, Draco Malfoy, Hermione Grangert vigasztalom és próbálom megnyugtatni.

- Csak összevissza dolgokat, semmi konkrét - mondtam, miközben alaposan szemügyre vettem a takaróm mintázatát. Aztán rájöttem, mennyire faramuci a helyzet, hogy épp azt próbálom eltitkolni, hogy milyen rémálmom volt.
- Akkor azt hiszem én is felkelek - küldtem Draco felé egy vérszegény mosolyt, és kicsusszantam az ágyból és villámgyorsan eltüntem a fürdőszoba ajtó mögött, hogy megpróbáljam vízbe fojtani magam. Remek közös jövőt sugallt, hogy az első nap már a hálószobámban volt és még csak nem is hibáztathattam érte!
Hosszasan álltam a jéghideg víz alatt, mintha azzal lemoshattam volna magamról az álom nyomait és csak akkor másztam ki, mikor már nem csak a szám volt kék, hanem az egész testem jégkockává hibernálódott. Gyors öltözés, és vár a munka, amit tegnap éjjel félbehagytam.

Öt nappal később

A rémálmok folytatódtak, de tanultam az előző esetből: este lefekvés előtt lezártam a szobám és némító bűbájt is tettem rá - bár a varázslás napról napra nehezebben ment. Voltam a Szent Mungóban és egy mugli orvosnál is és végigettem már egy halom nyugtatót és álomtalanító főzetet, ám semmi sem működött. Mivel az éjszakákból legjobb esetben is csak négy-öt órát sikerült aludnom, finoman szólva is dekoncentrálttá váltam és mikor tegnap reggel a kávémmal akartam kivasalni a blúzom, úgy döntöttem, ideje szabadságra mennem. Felhívtam Maját, hogy intézkedjen helyettem és egy időre függessze fel a praxisomat.
Már a második napot töltöttem otthon, egyedül. Draco ugyanis megkapta az áhított amneziátori munkát és rengeteget dolgozott. Szerintem emiatt nem tűnt fel neki, hogy én meg már nem dolgoztam. Ma megpróbáltam főzni is, de még a rántotta is kifogott rajtam. Nem értettem, a békés tojásból hogyan törtek elő a rémképek, amik eddig az éjszakáimat uralták. Én pedig belekezdtem a szokásos szélmalom harcba ellenük, aminek annyi volt az eredménye, hogy tojás cafatok borították az egész konyhát, és én a hűtő melletti sarokban kuporogtam. Könnyem már nem volt, fájt a fejem és nem mertem lecsukni a szemem - pedig ez most már részletkérdés volt, mert éberen is ugyanazokat a képeket láttam mindenhol.

Az első este nem ismételte meg önmagát, pedig a rákvetkező és azutáni éjszakát is éberen, nyitott szemmel feküdtem végig, minden apró neszre fülelve. Ennek annyi lett az eredménye, hogy az első nap a munkahelyemen majdnem sikerült az asztalnál ülve elaludnom, de szerencsére pont akkor lépett be az ajtón a közvetlen felettesem, akkora irathalmot rakva elém, hogy már a puszta gondolat, hogy ezt nekem mind meg kell csinálni, éberré varázsolt.
Még mindig kényelmetlenül éreztem magam a nő lakásán, egyszerűen sehogy nem találtam a helyem és a berendezési tárgyak furcsasága is nagyban irritált, úgyhogy örömmel maradtam bent az irodában akár éjszakára is, ott még mindig ismerősebbnek hatot a közeg, mint Granger lakásán. Arról nem is beszélve, hogy volt elég munkám ahhoz, hogy az alvási időmet is azzal töltsem...
Azonban még így sem kerülték el a figyelmem a nő vörös, kialvatlan szemei, fáradt és szétszórt mozdulatai, ha pedig "otthon" töltöttem az éjszakát, sokszor szűrődtek ki elfojtott, panaszos nyögések az ajtó mögül, de az ajtót minden esetben zárva találtam - nem mintha nem tudtam volna kinyitni egy pálcaintéssel, de ez nyilván arra utalt, hogy nem kívánja igénybe venni a segítségemet.
Már estefelé járt az idő, amikor sikerült az utolsó muglinak is kimosnom az emlékét azok közül, akik véletlenül megláttak egy seprűn közlekedő boszorkát és egy böfögő vécét, úgyhogy már csak a papírmunka volt hátra, de úgy döntöttem, az aktákat inkább holnapra hagyom.
A társasház mögötti sötét sikátorba hoppanáltam, majd megmásztam azt a néhány lépcsőt, ami a bejáratot Hermione lakásától választotta el. Belépve furcsa szag ütötte meg az orrom, összeráncolt homlokkal próbáltam kitalálni, hogy mit érzek. Tétován körülnéztem a nappaliban, de ott nem találtam semmi különöset, úgyhogy a konyha felé vettem az utam.
Az első tippem az lett volna, hogy valami különösen randa ártást raktak a házra, de hamarosan megláttam a sarokban kuporgó nőt, akit szintén bájos, még lágy tojáscafatok borítottak. Pár pillanatig csak bámultam az összegörnyedt, nyöszörgő alakra - nem kellett sok intelligencia hozzá, hogy leszűrjem, valami baj van...
Megráztam a fejem, fogalmam sem volt, mit csináljak ezzel a szánalmas és mégis szívszorító látvánnyal, úgyhogy a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam - előkapartam valahonnan a táskám mélyéről az Álomtalan Álom bájitalát, ami bár köztudottan függőséget okoz, gondoltam most az egyszer annyira nem lehet nagy probléma, majd lediktáltam a torkán. Az alélt testet a karjaimban vittem át a hálószobába, de csak tíz percet maradtam mellette - várt rám a konyha romjainak összerakosgatása.

- Ne gyere közelebb! Ne! Te meghaltál! - nyöszörögtem, amikor feltünt az ismerős alak a rémképeimben. Miért jött vissza kísérteni? Vagy miért nem vitt magával?
Továbbra is a padlón nyöszörögtem, ám az árnykép odalépett hozzám és a tiltakozási kísérleteim ellenére is megitatott velem valamit. Úgy éreztem, a pihentető feketeség körülölel, és már nem is voltam szinte magamnál, mikor ágyba kerültem.
Ám ezzel a főzettel én is kísérleteztem korábban - az álomtalan álom sosem tartott elég sokáig. Szervezetem felemésztette a bájitalt, ami egy óra múlva elvesztette minden hatását, és bár aludni aludtam, az álmok, melyek most már folyamatosan kísértették a mindennapjaim újra megjelentek.
Ezúttal azonban valami más volt. Az álom eleje ugyanaz volt, sőt a folytatás is. Csakhogy most nem hiába hadakoztam, most először odajutottam Dracohoz és ettől ő jobban lett, én pedig megnyugodtam. Olyan volt, mintha pusztán az én közelségemtől gyógyult volna meg.
Hosszú napok óta először sikerült rendesen aludnom, és végigaludtam az egész éjszakát, sőt tovább is aludtam. Másnap délben ébredtem, egy párnát szorongattam és valahogy szebbnek tűnt a világ. Miután kitámolyogtam a szobából, rádöbbentem, hogy farkas éhes vagyok, így a konyha felé vettem az irányt. Valamiért enyhe deja vú-m volt a tojásszagtól, ami Draco reggelije lehetett, de mivel azt nem kívántam, müzlit reggeliztem. Draco nem volt sehol - de kettőnk közül valakinek dolgoznia is kellett ugyebár.
Furcsán éreztem magam otthon, hiszen semmi emlékem nem volt az elmúlt pár napról, így végül a mai napot vásárlással töltöttem Ginny társaságában. A Weasley lánynak sosem volt erőssége a köntörfalazás, így nem volt rest közölni velem, hogy pocsékul nézek ki. Igazán nem értem, miért mondta, hiszen minden idők legjobb éjszakája volt mögöttem - de legalábbis az elmúlt két hété biztosan!

Nem értettem a nyöszörgését, csak apró szófoszlányok ütötték meg a fülemet, de valószínűleg azt is félrehallottam, ugyanis biztos voltam benne, Hermione nem azt mondta, hogy meghaltam.
Egy darabig úgy tűnt, mintha a nő megnyugodott volna a főzet hatására, de mire rendbe tettem a konyhát, újra egyre hangosabb nyögéseket, kiáltásokat hallhattam. Gondolkodás nélkül beszaladtam a szobába - ahol Hermione már újra a padlón feküdt, miközben csapkodva próbált elérni valamit. Átkaroltam és óvatosan felemelve újra visszaraktam az ágyba, de amint elengedtem, újra dobálni kezdte magát és csak akkor csillapodtak kétségbeesett mozdulatai, ha hozzáértem.
Teljesen tanácstalanul ültem az ágya szélén, félig átölelve a törékeny testet. Egyre-másra a Szent Mungó gondolata villant fel a szemem előtt, ám biztos voltam benne, hogy ha most kórházba vitetném, csak annyit érnék el, hogy egy életre megutáltatom magam Hermionéval, elvégre biztos oka volt annak is, amiért nem fordult orvoshoz és ha most egyből idecsődítenék egy sereg medimágust, az olyan lenne, mintha nem tartanám tiszteletben a döntését...az a lehetőség pedig, hogy a nő utáljon, valahogy furcsán kényelmetlen érzéssel töltött el.
Lassacskán azonban én is álmosodni kezdtem, hosszú napom volt, Hermionét azonban nem hagyhattam magára...úgyhogy hirtelen ötlettel mellé feküdtem a franciaágyba, a kiskifli-nagykifli pózban átkarolva. Percek kellettek, hogy elnyomjon az álom, ám reggel ugyanebben a pózban ébredve találtam magunkat - amitől igencsak lányos zavarban éreztem magam.
Az óvatosságot a gyorsasággal kombinálva magára hagytam az alvó nőt, majd egy villámot is megszégyenítő sebességgel reggelit gyártottam és elrohantam a munkahelyemre; nem lett volna tanácsos elkésni.
Az eset azonban újra és újra megismétlődött, bár valószínűleg Hermione ebből semmit nem vett észre; igyekeztem eltüntetni a nyomaimat. Eleinte próbáltam magára hagyni egy kis idő után, ám amikor a kiáltások és a forgolódás egyértelmű hangjai megütötték a fülemet, minden alkalommal kénytelen voltam visszamenni, néhány nap múlva pedig már meg sem próbáltam a saját ágyamban aludni.

Két héttel később

A modern orvostudomány csodája volt, és persze aranyvérű lakótársam szerint biztos a sors iróniája, hogy a mugli altatók váltak be. Az elmúlt két hét éjszakái meglehetősen nyugodtan teltek, és pár rémisztő álomkép foszlánytól eltekintve mindig végigaludtam az éjszakát. Ennek köszönhetően sikerült rendbe szednem magam, így hamarosan visszaálltam a taposómalomba, és újra elkezdtem dolgozni. Draco is sokat dolgozott, és jellemzően csak esténként láttam, de ilyenkor rendszerint együtt vacsoráztunk. Kiegyensúlyozottnak tűnt, és mind a ketten figyeltünk rá, hogy csak felszínes témákat érintsünk, mert nem akarta, hogy folyamatosan elemezzem. A szőke mindig a "munkahelyi ártalom" kifejezést használta, ha úgy ítélte, túlzottan személyes kérdést tettem fel és megsértettem a privát szféráját. Így aztán sosem kérdeztem rá a szerelmi életére, amiről mindössze annyit tudtam, hogy Tabitha biztos nincs benne. De azért elég meglepő volt számomra, hogy nem járt el esténként bulizni, és nem hozott haza boszorkányokat. Azt viszont nem voltam hajlandó elismerni, hogy ettől a gondolattól miért mosolyodtam el, mint egy idióta.
A vacsora, a beszélgetés a kotyogó párnákról (Draco aktuális esete) és a lefekvés sem volt eltérő a szokásostól. Az éjszaka viszont ezúttal nem várt meglepetést hozott, lévén, hogy az utcáról beszűrődő zajokra felriadtam. Mivel azonban nem volt semmi, ami fenyegetett volna, hamar visszasodródtam az álom határmezsgyéjére, ám a tudatom peremén ingadozott pár dolog, ami zavart. Konkrétan kevéssé tűnt valósnak, hogy egy meleg testhez vackolódtam oda, és határozottan nem Csámpásról volt szó! Az agyam pedig elkezdett egyre éberebbé válni, így hamarosan teljesen tudatában voltam, hogy valakinek a mellkasán fekszem, és ez a valaki átölel - ami normálisnak csak akkor számítana, ha lenne egy állandó férfi az életemben. Ahogy ezek a gondolatok rendeződtek az álomtól ködös fejemben, azonnal felültem. Az ablakból bevilágító lámpafény elég volt, hogy lássam, hogy igazam volt, szóval, rendes lányhoz méltóan iszonyatosan hangosat sikítottam, és ezzel párhuzamosan kiugrottam az ágyból és a pálcámat a hálótársamra szegeztem.

Meg voltam róla győződve, hogy nem a mugli bogyók az okai, hogy a nő álma éjszakánként egyre nyugodtabbá vált és most már képes volt végigaludni hét-nyolc órát is, de nem szóltam. Úgy döntöttem, sokkal biztonságosabb, ha nem számolok be neki arról, én merre járok este tizenegy után, elvégre az elsőként lefektetett szabály az volt, hogy mindenki a saját ágyában alszik - és én abban a pillanatban csak kedélyesen elröhögcséltem a gondolaton, hogy mégis, mit keresnék Granger hálószobájában...
Magyarázkodás helyett maradt tehát a jóleső hallgatás és a reménykedés, hogy nem fog rájönni. Persze nekem ilyen szerencsém nincs.
Minden a megszokott mederben folyt - vacsora, beszélgetés, átsettenkedés a szobájába, nehézkes elalvás hallgatva az ő egyenletes lélegzetvételeit, apró sóhajait. Sosem voltam mélyen alvó, a Mardekárban töltött évek pedig ezt csak még inkább kiélezték, mégsem ébredtem fel a kinti zajokra, vagy legalábbis nem teljesen; arra azonban annál inkább, hogy a mellettem fekvő alak felpattan, a sikításról nem is beszélve. Az éves gyakorlatnak köszönhetően tizedmásodpercek alatt tökéletesen kitisztult az agyam és lefordultam az ágyról, a mozdulat meghosszabbításaként pedig előrántottam a pálcámat és az esetleges veszélyforrást kutattam a tekintetemmel...
...ami, mint ahogyan kiderült, én magam voltam. Vagy legalábbis ezt a géniuszi következtetést vontam le abból a tényből, hogy Hermione kivont pálcával állt, engem nézett és úgy tűnt, bármelyik pillanatban képes lenne megátkozni.
- Meg tudom magyarázni - biztosítottam, bár én magam ezt korántsem vettem készpénznek.

A képlet annyival bonyolódott, hogy előkerült Draco pálcája is, ám átkok egyelőre nem hangzottak el. A magam részéről egy paraszthajszál választott csak el attól, hogy leátkozzam a golyóit, mikor megszólalt.
- Akkor örülnék, ha mielőbb belevágnál. Talán kezdhetnéd azzal, hogy igazolod magad! - közöltem vele azon a hangon, amit prefektus koromban sikerült elsajátítanom, és mindig halálra rémült diákokat eredményezett a használata. Nagyon szerettem volna, ha egyszerűen felébredek - mert azt még mindig jobban meg tudtam volna indokolni, álmomban miért alszom együtt a lakótársammal, míg a valóságban egyetlen ilyen okot sem tudtam elképzelni. Szerettem volna azt hinni, hogy valami hallucinogén van a dologban, vagy hogy Imperiusz átok hatására cselekedtem, de erre kevés volt az esély!

- Tudom, hogy elsőben átcsempésztetek egy norvég tarajossárkányt az iskolán azért, hogy mentsétek Hagrid bőrét - mondtam az első dolgot ami hirtelen eszembe jutott.
A dolgok többi része már kifejezetten nehezebb volt, mondhatni "most mi a francot mondjak?!" szintű. Mielőtt válaszoltam volna, komótosan elraktam a pálcámat és felegyenesedtem abból a kényelmetlen pózból, amibe a gyors események egymásutánja következtében kényszerültem, de ez a pár másodperc haladék sem hozta meg a megfelelő ötletet a védőbeszédre.
- Emlékszel arra az estére, amikor romhalmazzá változtattad a konyhát és a hűtő melletti sarokban kuporogtál a rémálmoktól félve? - kérdeztem, majd meg sem várva a válaszát vagy egyéb reakcióját, folytattam. - Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek veled, úgyhogy beadtam neked egy üveg álomtalan álom főzetet, de nem használt, ezután pedig valahogy oda keveredtem melléd és akkor tudtál aludni, szóval amikor az eset megismétlődött minden egyes nap, ez volt az egyetlen dolog amit csinálni tudtam. Elég nehéz lett volna kipihennem magam, ha minden éjszaka a sikításaidat kell hallgatnom.... - jegyeztem meg a végén, bár kivételesen nem akartam szánt szándékkal megbántani.

Az igazolásra könnyű volt csak bólintással felelni, bár igazán kevésen múlott csak, hogy ne kérdezzem meg, az is rémlik-e neki, hogy ő miért tud ezekről a dolgokról. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne ömlesszem rá az összes gonosz gondolatot, ami elsőéves korunk óta bennem volt. De az elmúlt időszakban rengeteget segített nekem és ... Drága Merlin nem hiszem el, hogy képes vagyok azt is figyelembe venni, hogy félmeztelenül áll előttem. Mert igen, pontosan ezt csinálja: képes volt lerakni a pálcáját és kiegyenesedni, és még a félhomályban is jól látom, hogy csak valami rövidnadrág van rajta - ami azt illeti, én sem vagyok túlöltözve, szóval igazán nem logikus, hogy ennyire melegem van!
- Nem emlékszem - mondtam halkan, de ez nem zavarta meg Draco monológját, ami után egy pillanatig köpni-nyelni sem tudtam. Éreztem, hogy leszek egyre mérgesebb.
- Jaj, igazán sajnálom, ha a rémálmaimmal megzavartam az éjszakai pihenésed nyugalmát. Ígérem, többet sosem álmodom azt, hogy meghaltál, sőt, tudod mit, ha megtörténik sem fog érdekelni! Semmi keresnivalód a szobámban, az ágyamban pedig pláne nincs! Azt hittem, ezt sikerült belevernem az agyadba legalább! - A kezdeti ironikus hang nem tartott elég sokáig és mire a végére értem, már kiabáltam vele, ám itt kifogytam a szuszból, így kénytelen voltam szünetet tartani, hogy levegőt vehessek és Draco ezt a pillanatot használta ki, hogy válaszoljon.

- Hát én is! - vágtam a szavába ingerülten. Rühelltem, ha valaki így hisztériázott...mintha annyira nagy dolog lenne néhány egymás mellett, <i>alvással</i> eltöltött éjszaka!
Nem engedtem, hogy a következő szavait követő meglepetés kiüljön az arcomra; továbbra is a haragtól összepréselt ajkakkal és villámló szemekkel néztem, az pedig, hogy kijelentette, nem érdekli az sem ha meghalok, nem szomorúsággal töltött el, csak még jobban felpaprikázott. És én még azt hittem, Hermione nem olyan csitri, mint az összes többi...!
- Nem látom, hogy olyan hatalmas sor állna az ágyad vagy a hálószobád előtt, bebocsátásra várva... - jegyeztem meg gunyorosan elmosolyodva. - Mellesleg éjszaka annyira nem panaszkodtál, amikor szükséged volt egy vállra, amelyen kisírhatod magad - tettem hozzá, majd tettem egy nemtörődöm mozdulatot. És én még voltam olyan önzetlen, hogy hajnalokig éberen őriztem az álmát, napokon keresztül, nehogy valami baja legyen...!
Megvontam a vállam, majd további megjegyzések vagy kérdések nélkül elsétáltam mellette, két pálcaintéssel lerendezve minden fontosat - az egyikkel összepakoltam, a másikkal felöltöztem -, majd néhány pillanaton belül elhagytam a házat.

Egy héttel később

Megráztam a fejem, hogy az álom utolsó foszlányai is eltűnjenek a szememből, majd az irodaasztalon álló órára pillantottam; hat ötven. Pont jókor, tíz perc múlva már kezdenek szállingózni a kollégák, én pedig igazán nem akartam megadni senkinek azt az örömöt, hogy akkor nyisson rám, amikor az asztalomon fekve alszok. Nem akartam bűbájt tenni az ajtómra, azt észrevették volna és természetesen jött volna a kérdezősködés, hogy ugyan mit titkolok előlük, bár nyílt titok volt, hogy az elmúlt héten minden egyes éjszakát odabent töltöttem. Valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy kidobott a barátnőm ami egészen helytálló megfigyelés, azzal a kis különbséggel, hogy nem a barátnőm volt és önszántamból mentem el.
Mindenesetre a kényelmetlen pózban eltöltött alig egy-két óra alvás távolról sem volt elég ahhoz, hogy frissen és üdén lássam el a feladataimat, de szerencsére senkit nem érdekelt, ha mogorva és kötekedő vagyok. A munkaköri leírásomban nem szerepelt, hogy kedvesen mosolyogva töröljem az idióta muglik emlékeit.

Annyira hirtelen történt, hogy szinte fel sem fogtam a dolgot. Az egyik pillanatban még szemben álltunk egymással, ordítottunk és hülyeségeket vágtunk egymás fejéhez, aztán a következőben már csak egyedül voltam. Férfi még ilyen tempóban nem menekült a lakásomból, szóval miután a kezdeti ingerültség elmúlt, valahogy olyan üres lett az egész. Megpróbáltam visszafeküdni, de még az ágynak is olyan illata volt, mint neki, szóval vettem egy forró fürdőt, és a hajnalig hátralévő időben a hazavitt aktáimat olvastam.

Az elmúlt hét csöndes, apatikus volt. Nehéz volt azzal szembesülni, hogy az üres lakáshoz járok haza, hogy megint egyedül eszem... Pedig korábban szerettem így élni, és eszem ágában sem volt az életem egy férfihoz kötni! Most sem akartam, de jó lett volna, ha valaki fintorog a Joni Mitchell számokon, megdicséri a főztöm, vagy érdeklődik a napom iránt...
De ma eldöntöttem, hogy minden más lesz! Este, munka után kicsíptem magam és nekivágtam az éjszakának. Talán túl sokszor jutott eszembe, Draco megjegyzése, arról, hogy nem sok férfi akarna az ágyamba kerülni és ma este meg akartam mutatni neki, mennyire téved. A vad elkeseredettség pedig arra sarkallt, hogy több alkoholt igyak, mint szoktam, és fergeteges estét töltöttem egy bárban. Haza viszont egyedül hoppanáltam - kissé homályosak voltak a fejemben a részletek azt illetően, hogy Jake-et, a mai tánc- és smárpartnerem elhagytam valahol a tömegben, vagy mennie kellett és csak a számom kérte el. Mámoros hangulatban érkeztem a sikátorba a ház mellett, és az egyik slágert dudorászva indultam az ajtóm felé. Már túl jutottam az alkohol mámor jó részén, hiszen kitáncoltam magamból, de a kellemes bódultság miatt még mindig remek kedvem volt.
Ám ekkor egy ismerős szőke alakot láttam meg az egyik út menti fának támaszkodva. Mivel az én világomban jelenleg béke és boldogság volt, azt sem bántam, hogy mellette vezet el az utam.
- Csak nem hiányoztam - kacsintottam rá, de aztán tovább is léptem. Majd, mintha megszállt volna a kisördög, visszafordultam, és úgy kérdeztem:
- Bejössz? -

Riasztás, és pont ott? Az lett volna a furcsa, ha esetleg merő véletlenségből a sors nem úgy intézi, hogy nekem kelljen oda mennem, de "szerencsére" pont én kaptam ezt a megtisztelő feladatot.
Tizenöt perccel később természetesen már az összes mugli emlékei eltűntek az éterben, már ami az éneklő és táncoló kenyérpirítóra vonatkozott, de azt, hogy ki bájolta meg a szerkezetet, nem derült ki. Igaz, nem is az én dolgom volt foglalkozni vele.
Felpillantottam a házra; Granger ablakát probléma nélkül kiszúrtam egyből. A redőny le volt húzva, ami annyit jelentett, a nő nem volt otthon...pedig jóval később kell elindulnia dolgozni.
A rejtély megoldása azonban igencsak hamar megérkezett, a láthatóan mámoros állapotban lévő Granger személyében.
Nem, nagyon nem tetszett sem a pillantása, sem a viselkedése, de mindössze egy szemforgatással válaszoltam a kacérnak szánt megjegyzésére, bár biztos voltam benne, hogy amilyen állapotban van, észre sem vette a gesztust.
- Merre voltál? - kérdeztem, bár elég egyértelmű volt a válasz. Mégis, Granger volt az utolsó személy, akiből kinéztem volna, hogy rendszeresen végigbulizza a péntek estéit.
Bólintottam; igazából minden porcikám tiltakozott ez ellen a lépés ellen, de nem mertem ilyen állapotban egyedül hagyni, ki tudja, mit csinál.
Bár talán megérdemelné, ami azt illeti.

Vigyorogva konstatáltam, hogy megindul felém, így én is megfordultam, hogy elinduljak az ajtómhoz, A hirtelen mozdulattól azonban kicsit megszédültem, és a magassarkú cipő sem segített, hogy talpon maradjak. Szerencsére még pont időben sikerült elkapnom a korlátot, és nem végigvágódnom a földön. Csöndes kuncogással értékeltem ezt a remek teljesítményt - igaz, ami igaz, annyira nem volt csendes, mint én gondoltam volna. Felbotladoztam a lépcsőn, és megpróbáltam beleilleszteni a kulcsot a zárba, ami persze nem ment.
- Úgy néz ki, nem láthatlak vendégül - fordultam Draco felé, miután a huszadik próbálkozásom is sikertelen volt. Az elkámpicsorodott arcom talán hitelesebb lett volna, ha nem nevettem volna el szinte azonnal magam. Egyszerűen vicces volt, hogy a kulcslyuk folyton odébb ugrált! Mikor Draco közelebb lépett hogy segítsen, megállapítottam, hogy jó illata van - ha minden igaz, sikerült magamban tartanom ezt a felfedezést.
Bebotladoztam a lakásba, kiléptem a cipőmből, hogy ennyivel is stabilabban álljak a földön - de a szoba sajnos a cipő közreműködése nélkül is kicsit imbolygott.
- Kérsz inni valamit? Teát, kávét, veritaszérumot, whisky-t? - soroltam, és nekem föl sem tűnt, hogy az utolsó kettővel nem kifejezetten szokták gyakran kínálgatni a vendégeket.

Kissé felvont szemöldökkel méregettem a kulcsot a zárba illeszteni próbáló nőt - mivel az eszköz minduntalan a betonon landolt, arra a következtetésre jutottam, hogy a felhőtlen jókedv nem szerény személyem hatása, sokkal inkább egy bizonyos alkohol mennyiségé. Már nyitottam a szám, hogy visszautasítsam az "ajánlatát" (józanul biztos nem hívott volna fel magához!), de aztán meggondoltam magam. Granger nem úgy nézett ki, mint aki egyedül fel tud menni a lépcsőn. Morogva léptem mellé, szelíd erőszakkal kiszedve a kulcsot a kezéből. Már én sem tudom, hogyan, de baleset nélkül sikerült megtenni négy emeletnyi lépcsősort, de az ajtó elé érve megálltam, enyhe tanácstalansággal támasztottam az ajtófélfát - biztos jó nekem, ha átlépem a küszöböt?!

Már a helyzet is igen abszurd volt, így nem csoda, hogy a szám sarka folyton fölfelé kunkorodott és alig sikerült visszafognom az éles jókedvemet - de egy-két kuncogás olykor átszökött fegyelmem kőkemény falán. Végre felértünk, és a lakásajtó nyitva - Draco pedig szemmel láthatóan nem akart bejönni. A probléma csak az volt, hogy én viszont nagyon akartam, hogy bejöjjön. Adtam neki pár pillanat gondolkodási időt, míg a rajtam lévő magassarkú levételével bíbelődtem. Ám ezt nem húzhattam a végtelenségig, és kénytelen voltam felegyenesedni és ránézni - a ruhám ujja félrecsúszott és az arcom kipirult a hirtelen pozícióváltástól - de lehet, csak attól, hogy én már tudtam, mi következik.
Továbbra is az ajtónak támaszkodva áll, én pedig lassan felé léptem egyet. Majd még egyet. Az arcán lassan végigömlött a felismerés, de határozottan jó jelnek vettem, hogy nem kezdett el ordítva menekülni. Mikor már elég közel értem hozzá, lábujjhegyre emelkedtem és könnyed csókot leheltem a nyakára, az ing gallérja fölé. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában. Kissé elhúzódtam, és feltekintettem a vágytól elsötétült, szinte fekete szemekbe. Mivel ő továbbra sem tiltakozott, én pedig tudtam, mire van szükségem (ó, milyen rég óta esedékes volt már egy jó kis Mardekáros numera!), az ingénél fogva behúztam a lakásba, majd mikor a bejárati ajtó hangos csattanással becsapódott mögöttünk, forró csókra hajoltam közelebb, és nem is kellett csalódnom. A Mardekár jég hercegének csókjában semmi tartózkodás nem volt. A forró csókok közepette észre sem vettem, mikor navigált be a hálóba.

Már épp elindultam volna a lépcső irányába (rájöttem, hogy nagyon nem lett volna előnyös, ha kihasználva Hermione labilis helyzetét valami olyasmit tennék, amit holnap megbánok), de a nő pont ezt a pillanatot választotta, hogy felegyenesedjen és épp találkozott a pillantásunk. Egészen biztos voltam benne, hogy ismeretségünk X éve alatt még soha nem nézett így rám - és volt valami a tekintetében, ami megállásra késztetett. Ő pedig - kihasználva a pillanatnyi hezitálásomat - közelebb lépett, belopva a kettőnk között húzódó távolságot, ami eddig sem volt kilométeres, de most már kifejezetten apróvá redukálódott. Megborzongtam, ahogy az ajkai a bőrömhöz értek és kifejezetten nagy önuralomra vallott, hogy nem estem neki egyből, de az önmegtartóztatásom csak eddig terjedt - ahelyett, hogy kiléptem volna a lépcsőházba, bezártam magunk mögött az ajtót. Ajkaink összeértek, én pedig tudtam, hogy elvesztem, nincs visszaút. A hálószobába sem értünk még be, amikor a lenge ruhát, ami rajta volt teljesen feleslegesnek ítéltem, és el is tüntettem az útból. A következő pillanatban már az ágyon voltunk. Képtelen voltam betelni a puszta érintésével vagy apró csókjaival; úgy éreztem, szétrobbanok, ha nem kaparinthatom meg őt teljesen. Úgy tűnt, Hermione is hasonló véleményen lehetett, ugyanis az én ruháim is villámgyorsan a földön végezték.

Blaise... nos, vele mindig jól kijöttem, és az ágyban is remekül passzoltunk egymáshoz, de mégsem volt semelyik együttlétünk ennyire eget rengető. Draco szája, keze és teste pillanatok alatt nyöszörgő kupaccá változtatott, amit viszont meglehetősen hangos élvezés követett. Kétszer. Aztán egyszerűen csak elaludtunk, és jó volt ez így, mert nem hiszem, hogy ilyen aktív testmozgás után bármelyikünknek lett volna energiája megvitatni, hogy "merre tart a kapcsolatunk".
Másnap reggel, a hoppanálás okozta halk pukkanás sem volt elég hogy felébredjek, csak félálomban közelebb vackolódtam Dracóhoz, aki szintén öntudatlanul magához húzott. Aztán csendesen nyílt az ajtó, és ... nos, elszabadult a káosz.
- Ezt mégis hogy képzeled?! Nem elég, hogy folyton veszélybe sodrod és fájdalmat okozol neki, még ki is használod?! Nem szégyelled magad?! - üvöltötte Ron, mert a hangjából ítélve ő volt a kora reggeli hívatlan látogató. Belefúrtam a fejem a párnába, és reméltem, hogy kedves barátom magától is elhallgat. Reméltem, hogy ez csak egy rémálom...

Összehasonlíthatatlan volt azokkal az éjszakákkal, amelyekben már évek óta részem volt, és amelyek csak amolyan "az embereknek szükségletei vannak - az emberek teljesítik a szükségleteiket" alapon jelentek meg az életemben. Az alkalmi kapcsolatok vs. Hermione Granger párharcban az utóbbi hölgyemény nyert, mégpedig magasan vitte a pálmát és sok idő óta először éreztem, hogy vele megvan az a szikra, amely megédesíti a pillanatot és aki mellett tényleg boldogan aludtam el.
Az ébredés viszont már kevésbé volt örömteli. Soha nem vágytam rá, hogy Weasley rikácsolása keltsen, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy ha egyszer mégis elérkezne az a perc, ádámkosztümben fogok feküdni Hermione Granger mellett, akit - hozzám hasonlóan - csak egy takaró rejt sejtelmesen. Biztos vagyok benne, hogy annak ellenére is, hogy Weasley még a griffendéles átlagnál is lassabb észjárású, hamar levágta a szituációt.
A szűnni nem akaró ordításból ugyanis erre következtettem.
A hátamra gördültem, elengedve Hermionét, hogy a vörös hajú betolakodóra nézzek. Az álom egy pillanat alatt kiszállt a szememből, ahogy pillantásunk találkozott, bár az igazat megvallva nem a haragtól villámló barna íriszek tettek rám ilyen mély benyomást; a kezében lévő varázspálca sokkal nyomósabb érv volt az ébredés mellett, lévén az enyém valahol a ruháim csomójába rejtve sziesztázott.
- Figyelj Weasley...ha már nagyon hiányzik a numera, hidd el, nem szégyen fizetni érte, tényleg nem az, nem kell ennyire felháborodnod azon hogy Hermione talált magának valakit... -
Igen, talán nem a legjobb módszer egy felfegyverzett mágus lenyugtatására, ha minősítjük a párkeresési képességeit - az egyebekről szót sem ejtve -, de úgy tűnik, a mardekáros furfang ezúttal nem súgta meg, hogy keveredjek ki ebből a helyzetből anélkül, hogy megfosztanának a nemesebbik szervemtől.

Hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát, hogy kicsit csökkentsem a magas zajszintet - az még egyelőre nem jutott el a tudatomig, hogy még Ron is levette, miért vagyunk ketten az ágyban Dracoval. Míg én megpróbálok úgy tenni, mintha máshol járnék (na, ez nem egészen pontos: megfelel nekem a hálószobám, nagyon is, csak mondjuk pár órát visszamennék az időben a tegnap estéhez!), a szőke mellettem felül. Belekuncogok a párnába, ahogy hallom a válaszát - ó, ha tudná, hogy Ron most Pansy-t boldogítja!
- Te! Te, te. te... - habog Ron, akinek a verbális véleménynyilvánítás sosem tartozott az erősségei közé.
- Nem, az a baj, hogy talált valakit, hanem az, hogy pont téged! Te szánalmas, aranyvérmániás, felfuvalkodott Malfoy! - köpi aztán a vörös, úgy hangsúlyozva az utolsó szót, mintha az valami orbitális sértés lenne. Én éppen azért nem jutottam szóhoz, mert soha az életben nem hallottam még a legifjabb Weasley fiút ilyen választékosan beszélni - szitkozódni meg pláne nem! Ő általában megelégedett a trollokhoz hasonlatos morgásokkal.
Azt azonban már én sem hagyhattam figyelmen kívül, amikor elhangzott az első varázslat - nem, az ex-halálfaló ezuttal az elszenvedő alany volt, és Ron sem Adavázott, hanem elintézte az egészet egy egyszerű elsőéves bűbájjal, amitől viszont Dracót kelések borították be tetőtől-talpig.....

Megvolt az a sanda gyanúm, hogy Weasley-nek nem tetszett az elmés megjegyzésem - azt hiszem, nála erre utal az egyre vörösödő fej és a szavak krónikus ismételgetése. Mikor végre sikerült túlemelkednie egy szárított szkarabeusz értelmi szintjén, folytatta amit körülbelül két perce elkezdett, vagyis az én szapulásomat. Egy szemforgatással megdicsértem, amiért ilyen remekül összeválogatta azokat a jelzőket amelyeket hat éven keresztül naponta ismételgetett, majd joviális mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Nem érzed, hogy ellentmondasz magadnak? Nem lehetek aranyvérmániás, ha pont engem talált - vontam meg a vállam, vár tartottam tőle, hogy túl nagy agytornát jelentene a férfinak, hogy felfogja a két tény közötti ellentmondást.
Nem is próbálkozott - a gondolkodás fáradtságát átkozással küszöbölte ki. Megható ez a griffendéles nemesség - fegyvertelenül fekvő emberre tényleg dicső támadni!
Azt hiszem, ezen a ponton elpattant az agyamban valami ideg, ugyanis a következő pillanatban a meglepetés erejét kihasználva Weasley pofájába vágtam az első kezem ügyébe eső dolgot - név szerint a párnát -, s míg a vöröske azzal volt elfoglalva, másodpercet sem késlekedve egy ugrással átszeltem a köztünk lévő távolságot, egyből Weasley torkának esve, kicsavarva a kezéből a pálcát. A mozdulat azonban olyan remekül sikerült, hogy a tántorgó griffendéles átesett a földön heverő párnán, a lendület pedig természetesen engem is vitt magával, aminek az lett a következménye, hogy én a férfin fekve kötöttem ki, a pálca pedig valahol a szoba másik végéig repült.
Igazán idilli kép, főleg, hogy azóta sem volt rajtam semmilyen ruha.

Egy idő után kénytelen voltam kimászni a párna alól, bármennyire is csábított a lehetőség, hogy ott maradjak legalább a nap végéig. Ezt pont jól időzítettem, mert a Draco visszavágására Carbunculus-szal válaszoló Ron után még pont láttam az Ádám kosztümbe öltözött Mardekárost, ahogy nekiugrik a Griffendélesnek. Őszintén szólva kár lett volna kihagyni a dolgot: Ron arca, ami egyszerre volt ijedt és undorodó, a szőke férfi meztelensége miatt és hogy mind a ketten a földön landoltak...
Szerencsére a két tesztoszteronban gazdag hím összeverekedését sikerült megakadályoznom. Hogy hogyan? Hát határozottan nem úgy, hogy meztelen szűzként közéjük ugrottam. Jómagam továbbra is az ágyon voltam, magam köré tekertem a takarót, és annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Merem állítani, hogy semmi nem veszi olyan hatékonyan elejét a kakaskodásnak, mint a nevetés: a földön fekvő vörös és szőke esetében legalábbis bejött a dolog, és gyorsabban pattantak fel, mint, ahogy egy cikesz meglibbenti a szárnyát.
- Köszönjük az ébresztést, Ron. Most örömmel vennénk, ha távoznál! - közöltem vele, és immár az ágyból kimászva az ajtó felé tereltem a barátomat, aki szavakkal és tettekkel próbált ellenállni, de nem hagytam magam. Hamarosan Weasley-mentes lett a lakásom, és a hálószobába visszatérve egy öltözködő Dracót találtam. Hirtelen lesüllyedt a gyomrom, és mintha hatalmas súly nyomta volna a vállamat is. Valamiért fel sem merült bennem, hogy elmehet...
- Máris mész? - kérdeztem szorongva, miközben az ajtóban toporogtam. Merlin, ez a jelenet önmagában is elég megalázó volt, nemhogy egy szál takaróban! Féltem belenézni a szürke szemekbe, féltem, hogy gúnyolódást vagy lenézést látnék bennük, így a szőnyeg mintáival szemeztem helyette...

Első éjszaka

Hullafáradtan zuhantam az ágyamba, de alvásról még szó sem lehetett egy darabig, ugyanis a délutáni listaírás megbosszulta magát. Szóval hazahoztam még jó pár átolvasandó aktát, amik a következő pácienseimhez kellettek és bevackolódtam az ágyba, de egyelőre csak az ölembe raktam a kupacot és azon elmélkedtem, hogy a reggel még teljesen Malfoy-mentes életembe hogyan került bele egy Draco. Logikus magyarázatot nem sikerült találnom, szóval nekiveselkedtem a munkának. Három és fél aktát olvastam el, de aztán éreztem, eddig futotta mindössze a mai erőtartalékaimból, így az ágy másik szélére söpörtem a papírokat és a lámpaoltás után leheveredtem aludni.
Gyorsan el is szenderedtem. Álmomban a bazárban sétáltunk Dracoval, kézen fogva. Remekül éreztük magunkat, sokat nevettünk, sőt voltak olyan áruk, amiket együtt gúnyoltunk ki. Aztán hirtelen elszakadtunk egymástól és így tűnt el az idill is az álomból. Sikoltás – tömeg – vér – Draco a földön... és én nem tudok neki segíteni, bárhogy igyekszem, hiába akarok közelebb kerülni hozzá, a tömeg elválaszt minket. Én azonban vadul küzdök, hogy közelebb jussak hozzá, és az elkeseredettség könnyei potyognak a szememből. Aztán látom, hogyan vesz búcsút a testétől a lelke...
A sikoltás a valóságban is felhangzik, ám mégsem ébredek fel rá. Bennrekedtem ebben a borzasztó álom-valóságban és elvesztettem Dracót...

~oOo~

Nem nagyon tudtam aludni, de igazából nem is erőlködtem. Megmaradtam a plafonbámulásnál, a fejemben úgyis egymást kergették a gondolatok, normál körülmények között sem hagytak volna aludni...bár tény, normál körülmények között nem jártak volna efféle gondolatok a fejemben.
Az órámra pillantottam - hajnali öt volt, tökéletesen értelmetlennek éreztem, hogy tovább feküdjek az ágyban, éberen. Felöltöztem hát, néhány bűbájjal rendet raktam - az első itt töltött éjszakám után csak ne maradjon disznóól a nappaliban -, majd kicsászkáltam a konyhába, hogy csináljak egy kávét, de akárhogy is keresgéltem, nem találtam megfelelő eszközöket hozzá, abban pedig kételkedtem, hogy Hermione Grangernek, a lelkes MAJOM-aktivistának házimanója lenne, úgyhogy tanácstalanul néztem szét. A nő még nem volt ébren és elég nagyfiúnak éreztem már magam ahhoz, hogy a kávéfőzés ne okozzon problémát, de miután megláttam a villásdugókat a különböző berendezési tárgyak zsinórjai végén, inkább lemondtam a dologról és leültem a konyhaasztalhoz - hogy egy pillanat múlva újra fel is pattanjak.
A sikoly megdermesztett, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Hermione veszélyben volt, a gyújtogató megtalálta, tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm...
Két lépéssel az ajtajánál teremtem, előreszegezett varázspálcával nyitottam be, hogy a támadót azonnal le tudjam fegyverezni, de...
...nem volt támadó. A nő szeme szorosan le volt hunyva, homlokán izzadságcseppek ültek, a takaró félig lecsúszva hevert a földön. Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, hogy álmodik, mégpedig rémálma van...
Az ágya mellé térdeltem és finoman rázogatni kezdtem a vállát, miközben a nevén szólongattam és kértem, hogy ébredjen fel.

~oOo~

Kétségbeesett küzdöttem, bár sok értelme nem volt, nem menthettem meg. Aztán az álom nyomasztó légköre kicsit felengedett, és a rázogatásnak köszönhetően felébredtem. Azonnal felültem, és megpróbáltam feldolgozni az eseményeket, a következő pillanatban viszont már Draco karjai között voltam.
Nehéz lenne megmondanom, hogyan is történt a dolog. Vagy az történt, hogy mikor felébredtem, konstatáltam, hogy mégsem halt meg, és az efölött érzett boldogság sarkallt arra, hogy megöleljem, Vagy egyszerűen nem is tudtam, ki az, egyszerűen csak egy megnyugtató ölelésre vágytam. Akárhogy is, most itt ültünk az ágyamban, karjaim szorosan a férfi köré fonva, és ami a legrosszabb volt az egészben, szédületesen jó illata volt és biztonságban éreztem magam...
Mikor azonban kissé megnyugodtam, rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, nagyon nem. Így aztán lefejtettem róla a karjaim és hátrább húzódtam.
- Sajnálom, nem akartam.... - motyogtam nem túl összeszedetten. Bár vitatkozhattunk volna, hogy a felébresztésére vagy az ölelésre gondoltam, azt hiszem, magam sem tudtam volna választani.
- Semmi baj - válaszolta kissé hezitálva, látszott rajta, hogy nem igazán tudta, mit mondhatna.
Sikerült mind a kettőnket zavarba hoznom - és nem hiszem, hogy számított volna, de szerintem megérte. Így meglepően gyorsan lehiggadtam, viszont ha egyedül lettem volna, még hosszú órákkal az ébredés után is a borzasztó álom hatása alatt lennék. Tudom, önzőség volt, hogy így éreztem, de jólesett Draco közelsége.

- Mi történt? – kérdezte végül, a kisebb csendet követően.
- Csak rosszat álmodtam - vallottam be, miközben zavaromban a hajammal babráltam. - Mostanában sokszor megesik. Nincs semmi baj, menj vissza nyugodtan pihenni - mondtam bocsánatkérően. Nem akartam az én problémáimmal terhelni, mikor megvolt neki a saját baja. Arról nem is beszélve, hogy valahogy nagyon abszurd gondolat volt elmondani, hogy vele álmodtam, főleg, hogy azt az ominózus negyedik találkozónkról.
- Mit álmodtál? – folytatta a faggatózást. - Á, már úgyis fent voltam, nem te ébresztettél - próbált megnyugtatni, bár ez már önmagában abszurd volt, úgyhogy csak növelte a zavarunkat, azt hiszem.
- Csak összevissza dolgokat, semmi konkrét - mondtam, miközben alaposan szemügyre vettem a takaróm mintázatát. Aztán rájöttem, mennyire faramuci a helyzet, hogy épp azt próbálom eltitkolni, hogy milyen rémálmom volt.
- Akkor azt hiszem én is felkelek - küldtem Draco felé egy vérszegény mosolyt, és kicsusszantam az ágyból és villámgyorsan eltűntem a fürdőszobaajtó mögött, hogy megpróbáljam vízbe fojtani magam. Remek közös jövőt sugallt, hogy az első nap már a hálószobámban volt és még csak nem is hibáztathattam érte!
Hosszasan álltam a jéghideg víz alatt, mintha azzal lemoshattam volna magamról az álom nyomait és csak akkor másztam ki, mikor már nem csak a szám volt kék, hanem az egész testem jégkockává hibernálódott. Gyors öltözés, és vár a munka, amit tegnap éjjel félbehagytam…

Öt nappal később.

A rémálmok folytatódtak, de tanultam az előző esetből: este lefekvés előtt lezártam a szobám és némító bűbájt is tettem rá - bár a varázslás napról napra nehezebben ment. Voltam a Szent Mungóban és egy mugli orvosnál is, és végigettem már egy halom nyugtatót és álomtalanító főzetet, ám semmi sem működött. Mivel az éjszakákból legjobb esetben is csak négy-öt órát sikerült aludnom, finoman szólva is dekoncentrálttá váltam és mikor tegnap reggel a kávémmal akartam kivasalni a blúzom, úgy döntöttem, ideje szabadságra mennem. Felhívtam Maját, hogy intézkedjen helyettem, és egy időre függessze fel a praxisomat.
Már a második napot töltöttem otthon, egyedül, Draco ugyanis megkapta az áhított amneziátori munkát és rengeteget dolgozott. Szerintem emiatt nem tűnt fel neki, hogy én meg már nem dolgoztam. Ma megpróbáltam főzni is, de még a rántotta is kifogott rajtam - nem értettem, a békés tojásból hogyan törtek elő a rémképek, amik eddig az éjszakáimat uralták. Én pedig belekezdtem a szokásos szélmalomharcba ellenük, aminek annyi volt az eredménye, hogy tojáscafatok borították az egész konyhát, én pedig a hűtő melletti sarokban kuporogtam. Könnyem már nem volt, fájt a fejem és nem mertem lecsukni a szemem - pedig ez most már részletkérdés volt, mert éberen is ugyanazokat a képeket láttam mindenhol.

~oOo~

Az első este nem ismételte meg önmagát, pedig a rákvetkező és azutáni éjszakát is éberen, nyitott szemmel feküdtem végig, minden apró neszre fülelve. Ennek annyi lett az eredménye, hogy az első nap a munkahelyemen majdnem sikerült az asztalnál ülve elaludnom, de szerencsére pont akkor lépett be az ajtón a közvetlen felettesem, olyan hatalmas irathalmot rakva elém, hogy már a puszta gondolat, hogy ezt nekem mind meg kell csinálni, éberré varázsolt.
Még mindig kényelmetlenül éreztem magam a nő lakásán, egyszerűen sehogy nem találtam a helyem és a berendezési tárgyak furcsasága is nagyban irritált, úgyhogy örömmel maradtam bent az irodában akár éjszakára is, ott még mindig ismerősebbnek hatot a közeg. Arról nem is beszélve, hogy volt elég munkám ahhoz, hogy az alvási időmet is azzal töltsem...
Azonban még így sem kerülték el a figyelmem a nő vörös, kialvatlan szemei, fáradt és szétszórt mozdulatai, ha pedig "otthon" töltöttem az éjszakát, sokszor szűrődtek ki elfojtott, panaszos nyögések a falak mögül, de az ajtót minden esetben zárva találtam - nem mintha nem tudtam volna kinyitni egy pálcaintéssel, de ez nyilván arra utalt, hogy nem kívánja igénybe venni a segítségemet.
Már estefelé járt az idő, amikor sikerült az utolsó muglinak is kimosnom az emlékét azok közül, akik véletlenül megláttak egy seprűn közlekedő boszorkát és egy böfögő vécét, úgyhogy már csak a papírmunka volt hátra, de úgy döntöttem, az aktákat inkább holnapra hagyom.
A társasház mögötti sötét sikátorba hoppanáltam, majd megmásztam azt a néhány lépcsőt, ami a bejáratot Hermione lakásától választotta el. Belépve furcsa szag ütötte meg az orrom, összeráncolt homlokkal próbáltam kitalálni, hogy mit érzek. Tétován körülnéztem a nappaliban, de ott nem találtam semmi különöset, úgyhogy a konyha felé vettem az utam.
Az első tippem az lett volna, hogy valami különösen randa ártást raktak a házra, de hamarosan megláttam a sarokban kuporgó nőt, akit szintén bájos, még lágy tojáscafatok borítottak. Pár pillanatig csak bámultam az összegörnyedt, motyogó alakra - nem kellett sok intelligencia hozzá, hogy leszűrjem, valami baj van...

- Ne gyere közelebb! Ne! Te meghaltál! – nyöszörögte, de elengedtem a fülem mellett a szavait, biztos összetévesztett valakivel.
Megráztam a fejem; fogalmam sem volt, mit csináljak ezzel a szánalmas és mégis szívszorító látvánnyal, úgyhogy a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam - előkapartam valahonnan a táskám mélyéről az Álomtalan Álom bájitalát, ami bár köztudottan függőséget okoz, gondoltam most az egyszer annyira nem lehet nagy probléma, majd lediktáltam a torkán. Az alélt testet a karjaimban vittem át a hálószobába, de csak tíz percet maradtam mellette - várt rám a konyha romjainak összerakosgatása.
Egy darabig úgy tűnt, mintha a nő megnyugodott volna a főzet hatására, de mire rendbe tettem a konyhát, ismételten egyre hangosabb nyögéseket, kiáltásokat hallhattam. Gondolkodás nélkül beszaladtam a szobába - ahol Hermione már újra a padlón feküdt, miközben csapkodva próbált elérni valamit. Átkaroltam és óvatosan felemelve újra visszaraktam az ágyba, de amint elengedtem, újra dobálni kezdte magát és csak akkor csillapodtak kétségbeesett mozdulatai, ha hozzáértem.
Teljesen tanácstalanul ültem az ágya szélén, félig átölelve a törékeny testet. Egyre-másra a Szent Mungó gondolata villant fel a szemem előtt, ám biztos voltam benne, hogy ha most kórházba vitetném, csak annyit érnék el, hogy egy életre megutáltatom magam Hermionéval. Biztos oka volt annak is, amiért nem fordult orvoshoz – vagy ha mégis, nem feküdt be megfigyelés alá - és ha most egyből idecsődítenék egy sereg medimágust, az olyan lenne, mintha nem tartanám tiszteletben a döntését...az a lehetőség pedig, hogy a nő utáljon, valahogy furcsán kényelmetlen érzéssel töltött el.
Lassacskán azonban én is álmosodni kezdtem, hosszú napom volt, Hermionét azonban nem hagyhattam magára...úgyhogy hirtelen ötlettel mellé feküdtem a franciaágyba, a kiskifli-nagykifli pózban átkarolva. Percek kellettek, hogy elnyomjon az álom, ám reggel ugyanebben a pózban ébredve találtam magunkat - amitől igencsak lányos zavarban éreztem magam.
Az óvatosságot a gyorsasággal kombinálva magára hagytam az alvó nőt, majd egy villámot is megszégyenítő sebességgel reggelit gyártottam és elrohantam a munkahelyemre; nem lett volna tanácsos elkésni.
Az eset azonban újra és újra megismétlődött, bár valószínűleg Hermione ebből semmit nem vett észre; igyekeztem eltüntetni a nyomaimat. Eleinte próbáltam magára hagyni egy kis idő után, ám amikor a kiáltások és a forgolódás egyértelmű hangjai megütötték a fülemet, minden alkalommal kénytelen voltam visszamenni, néhány nap múlva pedig már meg sem próbáltam a saját ágyamban aludni.

Két héttel később

A modern orvostudomány csodája volt, és persze aranyvérű lakótársam szerint biztos a sors iróniája, hogy a mugli altatók váltak be. Az elmúlt két hét éjszakái meglehetősen nyugodtan teltek, és pár rémisztő álomképfoszlánytól eltekintve mindig végigaludtam az éjszakát. Ennek köszönhetően sikerült rendbe szednem magam, így hamarosan visszaálltam a taposómalomba, és újra elkezdtem dolgozni. Draco is sokat dolgozott, és jellemzően csak esténként láttam, de ilyenkor rendszerint együtt vacsoráztunk. Kiegyensúlyozottnak tűnt, és mind a ketten figyeltünk rá, hogy csak felszínes témákat érintsünk, mert nem akarta, hogy folyamatosan elemezzem. A szőke mindig a "munkahelyi ártalom" kifejezést használta, ha úgy ítélte, túlzottan személyes kérdést tettem fel és megsértettem a privát szféráját. Így aztán sosem kérdeztem rá a szerelmi életére, amiről mindössze annyit tudtam, hogy Tabitha biztos nincs benne. De azért elég meglepő volt számomra, hogy nem járt el esténként bulizni, és nem hozott haza boszorkányokat. Azt viszont nem voltam hajlandó elismerni, hogy ettől a gondolattól miért mosolyodtam el, mint egy idióta.
A vacsora, a beszélgetés a kotyogó párnákról (Draco aktuális esete) és a lefekvés sem volt eltérő a szokásostól. Az éjszaka viszont ezúttal nem várt meglepetést hozott, lévén, hogy az utcáról beszűrődő zajokra felriadtam. Mivel azonban nem volt semmi, ami fenyegetett volna, hamar visszasodródtam az álom határmezsgyéjére, ám a tudatom peremén ingadozott pár dolog, ami zavart. Konkrétan kevéssé tűnt valósnak, hogy egy meleg testhez vackolódtam oda, és határozottan nem Csámpásról volt szó! Az agyam pedig elkezdett egyre éberebbé válni, így hamarosan teljesen tudatában voltam, hogy valakinek a mellkasán fekszem, és ez a valaki átölel - ami normálisnak csak akkor számítana, ha lenne egy állandó férfi az életemben. Ahogy ezek a gondolatok rendeződtek az álomtól ködös fejemben, azonnal felültem. Az ablakból bevilágító lámpafény elég volt, hogy lássam, hogy igazam volt, szóval, rendes lányhoz méltóan iszonyatosan hangosat sikítottam, és ezzel párhuzamosan kiugrottam az ágyból és a pálcámat a hálótársamra szegeztem.

~oOo~

Meg voltam róla győződve, hogy nem a mugli bogyók az okai, hogy a nő álma éjszakánként egyre nyugodtabbá vált és most már képes volt végigaludni hét-nyolc órát is, de nem szóltam. Úgy döntöttem, sokkal biztonságosabb, ha nem számolok be neki arról, én merre járok este tizenegy után, elvégre az elsőként lefektetett szabály az volt, hogy mindenki a saját ágyában alszik - és én abban a pillanatban csak kedélyesen elröhögcséltem a gondolaton, hogy mégis, mit keresnék Granger hálószobájában...
Magyarázkodás helyett maradt tehát a jóleső hallgatás és a reménykedés, hogy nem fog rájönni. Persze nekem ilyen szerencsém nincs.
Minden a megszokott mederben folyt - vacsora, beszélgetés, átsettenkedés a szobájába, nehézkes elalvás hallgatva az ő egyenletes lélegzetvételeit, apró sóhajait. Sosem voltam mélyen alvó, a Mardekárban töltött évek pedig ezt csak még inkább kiélezték, mégsem ébredtem fel a kinti zajokra, vagy legalábbis nem teljesen; arra azonban annál inkább, hogy a mellettem fekvő alak felpattan, a sikításról nem is beszélve. A gyakorlatnak köszönhetően tizedmásodpercek alatt tökéletesen kitisztult az agyam és lefordultam az ágyról, a mozdulat meghosszabbításaként pedig előrántottam a pálcámat és az esetleges veszélyforrást kutattam a tekintetemmel...
...ami, mint ahogyan kiderült, én magam voltam. Vagy legalábbis ezt a géniuszi következtetést vontam le abból a tényből, hogy Hermione kivont pálcával állt, engem nézett és úgy tűnt, bármelyik pillanatban képes lenne megátkozni.
- Meg tudom magyarázni - biztosítottam, bár én magam ezt korántsem vettem készpénznek…

~oOo~

A képlet annyival bonyolódott, hogy előkerült Draco pálcája is, ám átkok egyelőre nem hangzottak el. A magam részéről egy paraszthajszál választott csak el attól, hogy leátkozzam a golyóit, mikor megszólalt.
- Akkor örülnék, ha mielőbb belevágnál. Talán kezdhetnéd azzal, hogy igazolod magad! - közöltem vele azon a hangon, amit prefektus koromban sikerült elsajátítanom, és mindig halálra rémült diákokat eredményezett a használata. Nagyon szerettem volna, ha egyszerűen felébredek - mert azt még mindig jobban meg tudtam volna indokolni, álmomban miért alszom együtt a lakótársammal, míg a valóságban egyetlen ilyen okot sem tudtam elképzelni. Szerettem volna azt hinni, hogy valami hallucinogén van a dologban, vagy hogy Imperius átok hatására cselekedtem, de erre kevés volt az esély.
- Tudom, hogy elsőben átcsempésztetek egy norvég tarajossárkányt az iskolán azért, hogy mentsétek Hagrid bőrét – válaszolt nagy sokára.
Erre könnyű volt csak bólintással felelni, bár igazán kevésen múlott, hogy ne kérdezzem meg, az is rémlik-e neki, hogy ő miért tud ezekről a dolgokról. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne ömlesszem rá az összes gonosz gondolatot, ami elsőéves korunk óta bennem volt. De az elmúlt időszakban rengeteget segített nekem és ... Drága Merlin nem hiszem el, hogy képes vagyok azt is figyelembe venni, hogy félmeztelenül áll előttem. Mert igen, pontosan ezt csinálja: képes volt lerakni a pálcáját és kiegyenesedni, és még a félhomályban is jól látom, hogy csak valami rövidnadrág van rajta - ami azt illeti, én sem vagyok túlöltözve, szóval igazán nem logikus, hogy ennyire melegem van!
- Emlékszel arra az estére, amikor romhalmazzá változtattad a konyhát és a hűtő melletti sarokban kuporogtál a rémálmoktól félve? – folytatta Draco, majd oda sem figyelve az elmotyogott „nem emlékszem” válaszra befejezte a gondolatmenetét. - Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek veled, úgyhogy beadtam neked egy üveg álomtalan álom főzetet, de nem használt, ezután pedig valahogy oda keveredtem melléd és akkor tudtál aludni, szóval amikor az eset megismétlődött minden egyes nap, ez volt az egyetlen dolog amit csinálni tudtam. Elég nehéz lett volna kipihennem magam, ha minden éjszaka a sikításaidat kell hallgatnom.... –
- Jaj, igazán sajnálom, ha a rémálmaimmal megzavartam az éjszakai pihenésed nyugalmát! Ígérem, többet sosem álmodom azt, hogy meghaltál, sőt, tudod mit, ha megtörténik sem fog érdekelni! Semmi keresnivalód a szobámban, az ágyamban pedig pláne nincs! Azt hittem, ezt sikerült belevernem az agyadba legalább! - A kezdeti ironikus hang nem tartott elég sokáig és mire a végére értem, már kiabáltam vele, ám itt kifogytam a szuszból, így kénytelen voltam szünetet tartani, hogy levegőt vehessek és Draco ezt a pillanatot használta ki, hogy válaszoljon.
- Nem látom, hogy olyan hatalmas sor állna az ágyad vagy a hálószobád előtt, bebocsátásra várva... - jegyezte meg gunyorosan elmosolyodva. - Mellesleg éjszaka annyira nem panaszkodtál, amikor szükséged volt egy vállra, amelyen kisírhatod magad – toldotta még hozzá, majd tett egy nemtörődöm mozdulatot és további megjegyzések vagy kérdések nélkül elsétált mellettem, két pálcaintéssel lerendezve minden fontosat - az egyikkel összepakolt, a másikkal felöltözött -, majd néhány pillanaton belül elhagyta a házat. Annyira hirtelen történt, hogy szinte fel sem fogtam a dolgot. Az egyik pillanatban még szemben álltunk egymással, ordítottunk és hülyeségeket vágtunk egymás fejéhez, aztán a következőben már csak egyedül voltam. Férfi még ilyen tempóban nem menekült a lakásomból, szóval miután a kezdeti ingerültség elmúlt, valahogy olyan üres lett az egész. Megpróbáltam visszafeküdni, de még az ágynak is olyan illata volt, mint neki, szóval vettem egy forró fürdőt, és a hajnalig hátralévő időben a hazavitt aktáimat olvastam.

Egy héttel később

Megráztam a fejem, hogy az álom utolsó foszlányai is eltűnjenek a szememből, majd az irodaasztalon álló órára pillantottam; hat ötven. Pont jókor, tíz perc múlva már kezdenek szállingózni a kollégák, én pedig igazán nem akartam megadni senkinek azt az örömöt, hogy akkor nyisson rám, amikor az asztalomon fekve alszok. Nem akartam bűbájt tenni az ajtómra, azt észrevették volna és természetesen jött volna a kérdezősködés, hogy ugyan mit rejtegetek előlük, bár nyílt titok volt, hogy az elmúlt héten minden egyes éjszakát odabent töltöttem. Valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy kidobott a barátnőm, ami egészen helytálló megfigyelés, azzal a kis különbséggel, hogy nem a barátnőm volt és önszántamból mentem el.
Mindenesetre a kényelmetlen pózban eltöltött alig egy-két óra alvás távolról sem volt elég ahhoz, hogy frissen és üdén lássam el a feladataimat, de szerencsére senkit nem érdekelt, ha mogorva és kötekedő vagyok. A munkaköri leírásomban nem szerepelt, hogy kedvesen mosolyogva töröljem az idióta muglik emlékeit.
A mai nap azonban még az átlagnál is kevésbé zökkenőmentesen telt. Riasztás, és pont <i>ott</i>, Granger háztömbjénél? Az lett volna a furcsa, ha esetleg merő véletlenségből a sors nem úgy intézi, hogy nekem kelljen oda mennem, de "szerencsére" pont én kaptam ezt a megtisztelő feladatot.
Tizenöt perccel később természetesen már az összes mugli emlékei eltűntek az éterben, már ami az éneklő és táncoló kenyérpirítóra vonatkozott, de azt, hogy ki bájolta meg a szerkezetet, nem derült ki. Igaz, nem is az én dolgom volt foglalkozni vele.
Felpillantottam a házra; Granger ablakát probléma nélkül kiszúrtam egyből. A redőny le volt húzva, ami annyit jelentett, a nő nem volt otthon...pedig jóval később kell elindulnia dolgozni.
A rejtély megoldása azonban igencsak hamar megérkezett, a láthatóan mámoros állapotban lévő Granger személyében.
- Csak nem hiányoztam? - kacsintott rám.
Nem, nagyon nem tetszett sem a pillantása, sem a viselkedése, de mindössze egy szemforgatással válaszoltam a kacérnak szánt megjegyzésére, bár biztos voltam benne, hogy amilyen állapotban van, észre sem vette a gesztust.
- Merre voltál? - kérdeztem, bár elég egyértelmű volt a válasz. Mégis, Granger volt az utolsó személy, akiből kinéztem volna, hogy rendszeresen végigbulizza a péntek estéit, de nem válaszolt. Helyette, mint akit megszállt a kisördög, bájologva visszafordult.
- Bejössz? – kérdezte egy újabb kacsintással kísérve.

Bólintottam; igazából minden porcikám tiltakozott ez ellen a lépés ellen, de nem mertem ilyen állapotban egyedül hagyni, ki tudja, mit csinál.
Bár talán megérdemelné, ami azt illeti.
Vigyorogva konstatálta, hogy megindultam felé és neki is látott, hogy eljusson az ajtajához. A hirtelen mozdulattól azonban kicsit megszédülhetett - és a magassarkú cipő sem segítette az egyensúlyozásban -, de szerencsére még pont időben sikerült elkapnia a korlátot, ezzel elkerülve, hogy végigvágódjon a földön. Csöndes kuncogással értékelte ezt a remek teljesítményt és valahogy sikerült felbotladoznia a lépcsőn is, de a kulcs zárba illesztése már meghaladta a képességeit.
- Úgy néz ki, nem láthatlak vendégül - fordult felém, miután a huszadik próbálkozása is sikertelen volt. Az elkámpicsorodott arca talán hitelesebb lett volna, ha nem nevette volna el szinte azonnal magát.

~oOo~

Már a helyzet is igen abszurd volt, így nem csoda, hogy a szám sarka folyton fölfelé kunkorodott és alig sikerült visszafognom az éles jókedvemet - de egy-két kuncogás olykor átszökött fegyelmem kőkemény falán. Végre felértünk, és a lakásajtó is nyitva - Draco segítségével, pedig szemmel láthatóan nem akart bejönni. A probléma csak az volt, hogy én viszont nagyon akartam, hogy bejöjjön. Adtam neki pár pillanat gondolkodási időt, míg a rajtam lévő magassarkú levételével bíbelődtem. Ám ezt nem húzhattam a végtelenségig, és kénytelen voltam felegyenesedni és ránézni - a ruhám ujja félrecsúszott és az arcom kipirult a hirtelen pozícióváltástól - de lehet, csak attól, hogy én már tudtam, mi következik.
Továbbra is az ajtónak támaszkodva állt, én pedig lassan felé léptem egyet. Majd még egyet. Az arcán lassan végigömlött a felismerés, de határozottan jó jelnek vettem, hogy nem kezdett el ordítva menekülni. Mikor már elég közel értem hozzá, lábujjhegyre emelkedtem és könnyed csókot leheltem a nyakára, az ing gallérja fölé. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában. Kissé elhúzódtam, és feltekintettem a vágytól elsötétült, szinte fekete szemekbe. Mivel ő továbbra sem tiltakozott, én pedig tudtam, mire van szükségem (ó, milyen rég óta esedékes volt már egy jó kis Mardekáros numera!), az ingénél fogva behúztam a lakásba, majd mikor a bejárati ajtó hangos csattanással becsapódott mögöttünk, forró csókra hajoltam közelebb, és nem is kellett csalódnom. A Mardekár jéghercegének csókjában semmi tartózkodás nem volt. A heves csókok közepette észre sem vettem, mikor navigált be a hálóba…

~oOo~

Már épp elindultam volna a lépcső irányába (rájöttem, hogy nagyon nem lett volna előnyös, ha kihasználva Hermione labilis helyzetét valami olyasmit tennék, amit holnap megbánok), de a nő pont ezt a pillanatot választotta, hogy felegyenesedjen és épp találkozott a pillantásunk. Egészen biztos voltam benne, hogy ismeretségünk X éve alatt még soha nem nézett így rám - és volt valami a tekintetében, ami megállásra késztetett. Ő pedig - kihasználva a pillanatnyi hezitálásomat - közelebb lépett, belopva a kettőnk között húzódó távolságot, ami eddig sem volt kilométeres, de most már kifejezetten apróvá redukálódott. Megborzongtam, ahogy az ajkai a bőrömhöz értek és kifejezetten nagy önuralomra vallott, hogy nem estem neki egyből, de az önmegtartóztatásom csak eddig terjedt - ahelyett, hogy kiléptem volna a lépcsőházba, bezártam magunk mögött az ajtót. Ajkaink összeértek, én pedig tudtam, hogy elvesztem, nincs visszaút. A hálószobába sem értünk még be, amikor a lenge ruhát, ami rajta volt teljesen feleslegesnek ítéltem, és el is tüntettem az útból. A következő pillanatban már az ágyon voltunk. Képtelen voltam betelni a puszta érintésével vagy apró csókjaival; úgy éreztem, szétrobbanok, ha nem kaparinthatom meg őt teljesen. Úgy tűnt, Hermione is hasonló véleményen lehetett, ugyanis az én ruháim is villámgyorsan a földön végezték.

~oOo~

Blaise... nos, vele mindig jól kijöttem, és az ágyban is remekül passzoltunk egymáshoz, de mégsem volt semelyik együttlétünk ennyire eget rengető. Draco szája, keze és teste pillanatok alatt nyöszörgő kupaccá változtatott, amit viszont meglehetősen hangos élvezés követett. Kétszer. Aztán egyszerűen csak elaludtunk, és jó volt ez így, mert nem hiszem, hogy ilyen aktív testmozgás után bármelyikünknek lett volna energiája megvitatni, hogy "merre tart a kapcsolatunk".
Másnap reggel, a hoppanálás okozta halk pukkanás sem volt elég hogy felébredjek, csak félálomban közelebb vackolódtam Dracóhoz, aki szintén öntudatlanul magához húzott. Aztán csendesen nyílt az ajtó, és ... nos, elszabadult a káosz.
- Ezt mégis hogy képzeled?! Nem elég, hogy folyton veszélybe sodrod és fájdalmat okozol neki, még ki is használod?! Nem szégyelled magad?! - üvöltötte Ron, mert a hangjából ítélve ő volt a kora reggeli hívatlan látogató. Belefúrtam a fejem a párnába, és reméltem, hogy kedves barátom magától is elhallgat. Reméltem, hogy ez csak egy rémálom...

~oOo~

Összehasonlíthatatlan volt azokkal az éjszakákkal, amelyekben már évek óta részem volt, és amelyek csak amolyan "az embereknek szükségleteik vannak - az emberek teljesítik a szükségleteiket" alapon jelentek meg az életemben. Az alkalmi kapcsolatok vs. Hermione Granger párharcban az utóbbi hölgyemény nyert, mégpedig magasan vitte a pálmát és sok idő óta először éreztem, hogy vele megvan az a szikra, amely megédesíti a pillanatot és aki mellett tényleg boldogan aludtam el.
Az ébredés viszont már kevésbé volt örömteli. Soha nem vágytam rá, hogy Weasley rikácsolása keltsen, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy ha egyszer mégis elérkezne az a perc, ádámkosztümben fogok feküdni Hermione Granger mellett, akit - hozzám hasonlóan - csak egy takaró rejt sejtelmesen. Biztos vagyok benne, hogy annak ellenére is, hogy Weasley még a griffendéles átlagnál is lassabb észjárású, hamar levágta a szituációt.
A szűnni nem akaró ordításból ugyanis erre következtettem.
A hátamra gördültem, elengedve Hermionét, hogy a vörös hajú betolakodóra nézzek. Az álom egy pillanat alatt kiszállt a szememből, ahogy pillantásunk találkozott, bár az igazat megvallva nem a haragtól villámló barna íriszek tettek rám ilyen mély benyomást; a kezében lévő varázspálca sokkal nyomósabb érv volt az ébredés mellett, lévén az enyém valahol a ruháim csomójába rejtve sziesztázott.
- Figyelj Weasley...ha már nagyon hiányzik a numera, hidd el, nem szégyen fizetni érte, tényleg nem az, nem kell ennyire felháborodnod azon, hogy Hermione talált magának valakit... -
Igen, talán nem a legjobb módszer egy felfegyverzett mágus lenyugtatására, ha minősítjük a párkeresési képességeit - az egyebekről szót sem ejtve -, de úgy tűnik, a mardekáros furfang ezúttal nem súgta meg, hogy keveredjek ki ebből a helyzetből anélkül, hogy megfosztanának a nemesebbik szervemtől.

~oOo~

Hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát, hogy kicsit csökkentsem a magas zajszintet - az még egyelőre nem jutott el a tudatomig, hogy még Ron is levette, miért vagyunk ketten az ágyban Dracoval. Míg én megpróbáltam úgy tenni, mintha máshol járnék (na, ez nem egészen pontos: megfelel nekem a hálószobám, nagyon is, csak mondjuk pár órát visszamennék az időben a tegnap estéhez!), a szőke mellettem felült. Belekuncogtam a párnába, ahogy hallom a válaszát - ó, ha tudná, hogy Ron most Pansy-t boldogítja!
- Te! Te, te. te... - habogta Ron, akinek a verbális véleménynyilvánítás sosem tartozott az erősségei közé.
- Nem, az a baj, hogy talált valakit, hanem az, hogy pont téged! Te szánalmas, aranyvérmániás, felfuvalkodott Malfoy! - köpite aztán a vörös, úgy hangsúlyozva az utolsó szót, mintha az valami orbitális sértés lenne. Én éppen azért nem jutottam szóhoz, mert soha az életben nem hallottam még a legifjabb Weasley fiút ilyen választékosan beszélni - szitkozódni meg pláne nem! Ő általában megelégedett a trollokhoz hasonlatos morgásokkal.
Azt azonban már én sem hagyhattam figyelmen kívül, amikor elhangzott az első varázslat - nem, az ex-halálfaló ezuttal az elszenvedő alany volt, és Ron sem Adavázott, hanem elintézte az egészet egy egyszerű elsőéves bűbájjal, amitől viszont Dracót kelések borították be tetőtől-talpig.....

~oOo~

Megvolt az a sanda gyanúm, hogy Weasley-nek nem tetszett az elmés megjegyzésem - azt hiszem, nála erre utal az egyre vörösödő fej és a szavak krónikus ismételgetése. Mikor végre sikerült túlemelkednie egy szárított szkarabeusz értelmi szintjén, folytatta amit körülbelül két perce elkezdett, vagyis az én szapulásomat. Egy szemforgatással megdicsértem, amiért ilyen remekül összeválogatta azokat a jelzőket amelyeket hat éven keresztül naponta ismételgetett, majd joviális mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Nem érzed, hogy ellentmondasz magadnak? Nem lehetek aranyvérmániás, ha pont engem talált - vontam meg a vállam, vár tartottam tőle, hogy túl nagy agytornát jelentene a férfinak, hogy felfogja a két tény közötti ellentmondást.
Nem is próbálkozott - a gondolkodás fáradtságát átkozással küszöbölte ki. Megható ez a griffendéles nemesség - fegyvertelenül fekvő emberre tényleg dicső támadni!
Azt hiszem, ezen a ponton elpattant az agyamban valami ideg, ugyanis a következő pillanatban a meglepetés erejét kihasználva Weasley pofájába vágtam az első kezem ügyébe eső dolgot - név szerint a párnát -, s míg a vöröske azzal volt elfoglalva, másodpercet sem késlekedve egy ugrással átszeltem a köztünk lévő távolságot, egyből Weasley torkának esve, kicsavarva a kezéből a pálcát. A mozdulat azonban olyan remekül sikerült, hogy a tántorgó griffendéles átesett a földön heverő párnán, a lendület pedig természetesen engem is vitt magával, aminek az lett a következménye, hogy én a férfin fekve kötöttem ki, a pálca pedig valahol a szoba másik végéig repült.
Igazán idilli kép, főleg, hogy azóta sem volt rajtam semmilyen ruha.

~oOo~

Egy idő után kénytelen voltam kimászni a párna alól, bármennyire is csábított a lehetőség, hogy ott maradjak legalább a nap végéig. Ezt pont jól időzítettem, mert a Draco visszavágására Carbunculus-szal válaszoló Ron után még pont láttam az Ádámkosztümbe öltözött mardekárost, ahogy nekiugrik a vörösnek. Őszintén szólva kár lett volna kihagyni a dolgot: Ron arca, ami egyszerre volt ijedt és undorodó a szőke férfi meztelensége miatt, majd ahogy mind a ketten a földön landoltak...
Szerencsére a két tesztoszteronban gazdag hím összeverekedését sikerült megakadályoznom. ÉS hogyan? Hát határozottan nem úgy, hogy meztelen szűzként közéjük ugrottam. Jómagam továbbra is az ágyon voltam, magam köré tekertem a takarót, és annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult már tőle. Merem állítani, hogy semmi nem veszi olyan hatékonyan elejét a kakaskodásnak, mint a szégyentelen röhögés: a földön fekvő vörös és szőke esetében legalábbis bejött a dolog, és gyorsabban pattantak fel, mint, ahogy egy cikesz meglibbenti a szárnyát.
- Köszönjük az ébresztést, Ron. Most örömmel vennénk, ha távoznál! - közöltem vele, és immár az ágyból kimászva az ajtó felé tereltem a barátomat, aki szavakkal és tettekkel próbált ellenállni, de nem hagytam magam. Hamarosan Weasley-mentes lett a lakásom, és a hálószobába visszatérve egy öltözködő Dracót találtam. Hirtelen lesüllyedt a gyomrom, és mintha hatalmas súly nyomta volna a vállamat is. Valamiért fel sem merült bennem, hogy elmehet...
- Máris mész? - kérdeztem szorongva, miközben az ajtóban toporogtam. Merlin, ez a jelenet önmagában is elég megalázó volt, nemhogy egy szál takaróban! Féltem belenézni a szürke szemekbe, féltem, hogy gúnyolódást vagy lenézést látnék bennük, így a szőnyeg mintáival szemeztem helyette...
Végül azonban úgy tűnt, nem volt okom az aggodalomra.
- Eszem ágában sincs elmenni – jelentette ki, miután az utolsó gombot is begombolta az ingén, majd közelebb lépett és egy forró csókkal támasztotta alá az állítását.