A szalon

.

Mozart Rekviemjét dúdolgatva ült le a szalon egyetlen, ámde hatalmas és kényelmes rozsdabarna kanapéjára. A terem közepe egyszerű kőpadló volt, elvégre a raboknak nem kellett királyi kényelem ahhoz, hogy a földön fetrengjenek...vagy éppenséggel nézzék, ahogy a másik a földön fetreng. A páros kínzásnál nem is volt jobb dolog a világon - míg az egyikkel foglalkozott Kriszta, ő leültethette maga mellé a másikat és szépen, részletről részletre elmagyarázhatta, hogy mi megy végbe a szenvedő testében. Ez volt a kedvenc része, néha még magánál a fizikai kínzásnál is jobban szerette. És ezt a kettőt még össze se kell hoznia, nem kellett kivárniuk azt az időt, amíg két véletlenszerűen összerakott emberben kialakul az összetartás.
Ezek már eljutottak arra a szintre...pont ezért lesz olyan jó.
Ahogy meghallotta a felfelé tartó lépteket, elmosolyodott. Mire megérkezett a második kölyök is, már szélesen vigyorogva nézett az ő Krisztájára.
Szenvedélyesen megcsókolta a nőt, legszívesebben most leteperte volna a kanapén, de türtőztette magát - már fel tudta állítani a rangsort állatias vágyai között, tehát pontosan tudta, hogy előbb a kínzás, aztán a dömöckölés. Így van jól.
Elengedte kedvesét, majd a két kölyökre nézett. Nyájasan elmosolyodott.
- Hogy lássátok, milyen kegyes a házigazda... - kezdte, miközben kezét a háta mögött összefonva, lassú léptekkel járkált a szobában - ...megadom nektek a választás lehetőségét. -
A lányka mellé állt, majd letett a földre hat darab különböző színű folyadékot tartalmazó főzetet, olyan távolságba, hogy ha esetleg a kicsike rugdosódni akar, akkor se érje el őket.
- Mind a ketten választhattok egy szimpatikus főzetet és mi nagy kegyesen beadjuk azt a társatoknak. Három perc gondolkodási lehetőséget kaptok - jelentette be vigyorogva, miközben végignézett a főzeteken.
Az első főzet bézs színben játszott, míg a második átlátszó volt. A harmadik haragos vörös, a negyedik mocsár színű, az ötödik zavaros kék, a hatodik tejfehér.
Mind-mind kellemes kis kínzó főzetek...

*Pár perce még békésen aludt a fiú karjaiban - egészen meglepő, milyen jól sikerült az első közös éjszakájuk. Csakhogy a reggeli ébresztés nem volt túl barátságos, ugyanis megérkezett a tegnapról ismert szőke boszorka. Mindketten hihetetlenül gyorsan állóhelyzetbe rendezték magukat, és a lány keze könnyedén megtalálta az utat a fiúéhoz. A boszorkány nem lacafacázik, pár pillanattal később már a szalonban is van, ahol pár végeláthatatlan perc után Keith is csatlakozik hozzá. Szerencsére újra bűbáj mentesek. így legalább ismét Ren keze után nyúlhat. Itt azonban ki is fújt a jó dolgok listája, mert Reissner máris vázolja a mai programot. Válasszanak a hat üvegből egyet, amit a másik iszik meg. Tenshi erősen kételkedett benne, hogy bármi jó lehet azokban a fiolákban. Keith felé fordította a tekintetét és úgy kérdezte, mit is csináljanak: válasszanak-e, és ha igen, melyiket. Ennyire sosem volt jó bájitaltanból, és az egyetlen lehetősége abban bízni, hogy a fiú felismeri a főzeteket - hiszen a csontozósat is felismerte az erdőben - és ki tudja választani a leggyengébbeket. Már ha van ilyen. Ha megkapja a választ, aszerint cselekszik, mást úgysem tud tenni majd. Az ember sosem gondolná, hogy ennyire rövid idő három perc...*

A lányra nézett, lemondóan megcsóválta a fejét. Fogalma sem volt, melyik üvegcse mit tartalmazott, hisz csak másodikos volt, még akkor is, ha érdeklődött a téma iránt..! A csontos főzetet is csak azért ismerte meg mert hallotta Reissner magyarázatát, semmi több. Nem volt jobb helyzetben mint Tenshi, hiába is szeretett volna úgy választani, hogy tudja, mit csinál.
Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy ha nem választ, akkor csak rosszabbra számíthatnak. Nem...muszáj rábökniük valamire, aztán pedig imádkozni, hogy ne a legrosszabbra bökjenek.
Tekintetét újra és újra végig hordozta a főzeteken, majd a vörösre mutatott.
- Ezt választjuk - mind a ketten - jelentette ki. A főzet nyilvánvalóan nem volt elég mindkettejüknek. Arra számított, hogy mint értelmi szerzőt, ezért őt veszik elő és csak neki adják be a főzetet, Tenshi meg mondjuk megússza egy crutiatussal vagy valami...
A kérdés már csak az, mi van, ha pont fordítva csinálják és a lány kapja a főzetet?
Kénytelen volt bevállalni ezt az eshetőséget is. Főleg, hogy elképzelhető, a főzetből nem kell annyira sok, vagy van másik adag - ebben az esetben legalább mind a ketten ugyanazt kapják és biztos lehet benne, hogy a lányé nem rosszabb, mint amit ő érez.

A madárkák tanácstalanul áldogáltak, és ő csak úgy szívta magába a belőlük áradó izzadtságszagú kétségbeesést.
- Tikk-takk, tikk-takk. - emlékeztette őket a múló időre. Teljesen mindegy melyiket választják, hiszen esélyük sincs tudni a Tódi által készített szabadalom nélküli bájitalokról. Az időhúzás pedig nem segíti ki őket. Szerette volna elkezdeni a játékát, a közös kis násztáncukat, amitől mindketten olyannyira izgalomba jöttek, hogy ... Kényszeredetten rángatta vissza a gondolatait a jelenbe és pont elkapta azt a pillanatot, mikor a fiú végre döntött. Ez aztán nem járja. Úgy néz ki, tisztázni kell a szabályokat.
- Nem azt mondtuk, hogy kettőtöknek válassz, Keith. Mindenki a másiknak választ. És ha a szabályok nem lettek volna egyértelműek: ha te elszúrsz valamit, Tenshi fog szenvedni. - mondta mézes-mázos hangon. Élvezte a fiú arcára kiülő rémületet: sokkoló lehet hallani a szerelmed nevét ilyen kontextusban! A nevek kifejezetten hasznosak egy kínzáskor - csak megfelelően kell használni őket.
- Brahium Ermando! - mondta ki a varázslatot és a lány kezére célzott, mellyel szokás szerint a fiúcska kezét markolászta. Így megszüntette a kettejük közötti kapcsolatot.
- Ismerős érzés, igaz? Csakhogy ez a valóság picinyem: most nem fognak csak úgy visszanőni a csontjaid, még a gondolataidban sem! - mondta kacagva. A kislánnyal nem az elméje játszadozott többé. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint a gumiszerű valami, ami a csontok nélkül már csak halványan emlékeztetett egy kézre. Büszkén csillogó tekintettel nézett Tódira, az elismerést várva a remek büntetési módszerért.

- Kreatív - dicsérte csillogó szemekkel a kedvesét. Már az első pillantáskor tudta, milyen remek nő ez a Kriszta...pedig még nem is ismerte, csak a körözési papírt látta!
Negédes mosollyal a Keith-ként emlegetett fiúcskára nézett.
- De nem járja, hogy őt nem büntetjük meg, igaz? -
A mondatot ugyan Krisztának küldte, de végig a fiút nézte, miközben beszélt. Látni akarta, ahogy a félelem megjelenik a szemében...és meg is jelent. De nem úgy tűnt, mint aki önmagáért aggódik - sokkal inkább a kislány fityegő karja töltötte el rémülettel.
Nos, hadd kapja meg amit kíván, fájjon neki is!
- Petrificus - intett a pálcával, hogy a fiú mozdulatlanná váljon, majd rátérdelt a mellkasára, hogy ne tudjon virgonckodni és megszüntette a varázst. Előhúzta a köpenyéből a másik üvegcsét, melyben aranysárga folyadék csillogott. kifeszítette a fiú száját és leerőltette a torkán a lötty felét, majd felállva várta a hatást. A Kések főzete...a szerencsétlen áldozat testén sorra jelennek meg a hosszabbnál hosszabb, mély vágások, bár egy idő után behegednek, hogy az illető ne harapjon fűbe a vérveszteség miatt. De a sebek ott maradnak...
Vigyorogva nézett a kislányra.
- És most megkapod, amit kiválasztott neked - közölte kacsintva és felvette a földről a vörös főzetet. - De előbb kénytelen leszel választani...olyan nincs, hogy nem választasz. Ha mégis bepróbálkozol vele, az összeset végigkóstoltatom a kedveseddel.
Miután a Tenshi nevezetű kishölgy is méltóztatott rábökni egy üvegcsére, jöhetett a beadagolás.
A karmazsin színű cseppek lefolytak a lány torkán, de el kellett telnie két hosszú percnek, míg a hatás is megérkezett. A Fájdalom bájitala...mintha tüzes vassal égetné végig a lány egész testét, újra és újra, míg egyszer csak elmúlik, mintha elvágták volna. De nem tart sokáig a szünet - két perc elteltével újabb fájdalomhullám vágtázik végig az alany testén. És ez így megy még további két körön át...

*Keith választ - egyet, kettejüknek. Neki hiába tetszik az ötlet, a fogva tartók nem lelkesednek érte és érkezik a sorozatos megtorlás. A boszorka vázolja a helyzetet, és Tenshi van annyira okos, hogy tudjon általánosítani: ha valamit nem úgy csinál, hogy az Reissneréknek tetsszen, akkor Keith fogja meginni a levét. Amúgy is igyekezett volna "megfelelően" viselkedni, de most aztán a motivációt is megkapta...És ha gyengeelméjű lenne, a szőke nő demonstrációt is tart: kicsontozza a kezét. Ez szerencsére nem kifejezetten fájdalmas - legalábbis a tegnapihoz képest jóval kevésbé fáj - ámde sokkal hatásosabb: ott lóg ki belőle, ami valaha a keze volt. Nem, egyszerűen nem tudja mozgatni, szinte még hallja is a gumiszerű hangot, ahogy megkísérli megmozgatni. Azonban nem ér rá a kezével foglalkozni, mert közben Reissnerék unatkozni kezdtek és persze ez Keithnek nem jelentett semmi jót. Úgy néz ki, a teljes palettát nem rakták ki eléjük: Ren ugyanis egy aranyszínű bájitallal köthetett közelebbi ismeretséget. Pár pillanatig nem történik semmi és Tenshi épp elkezd abban reménykedni, hogy valamit elszúrtak, a főzet nem működik... aztán meglátja az egyre növekvő vértócsát a fiú lábszáránál...és egyre több helyen.... Mikor oda akarna ugrani, hogy segítsen, a férfi nem hagyja, hanem választásra kényszeríti, hogy aztán belediktálhassa a vörös bájitalt. A lány tétován a tejfehér főzet felé bök az épen maradt kezével és a választását megünnepelendő megkapja a vörös főzetet. Proszit!
Hirtelen hasít bele a maró fájdalom, majdnem összeesik tőle. Aztán a támadás csitul, és ő imbolyogva próbál talpon maradni. Szinte azonnal érkezik is a második felvonás, ami már a padlóra küldi... a harmadik kör felénél pedig elveszti az eszméletét.*

Hülyeséget csinált. Veszélybe sodorta mind a saját, mind Tenshi életét. A lány volt az, aki először megkeserülte Seren rossz választását; a fiú megdermedve figyelte, ahogy a szőke kicsontozta a lány kezét. Szerette volna elmondani a lánynak, hogy mennyire sajnálja, hogy miatta kell szenvednie, de annak nem most volt az ideje - főleg, hogy Reissner már el is kezdte az ő büntetését.
Állva várta a főzet hatását. Először nem is érezte, de a karjára meredve látta, hogy ingét valami ragacsos folyadék itatja át - és a lába előtt is ez az anyag gyűlt össze. El kellett telnie egy jó időnek, míg végre felfogta, hogy mi történt és a fájdalom is megérkezett - olyan intenzitással és annyi helyről, hogy térdre esett.
Térdelve maradt, meg sem próbált felállni. Egyelőre a legnagyobb kihívást az jelentette a számára, hogy ne essen össze ott helyben, vagy ne kezdjen el sikoltozni az egyre erősödő éles fájdalomtól. A sebek hiába kezdtek el lassan hegedni, mindene fájt, pont ugyanannyira, mintha még mindig véreztek volna; nem érzett sok különbséget.
Összeszorított fogakkal és szorosan lehunyt szemmel próbálta függetleníteni magát a helyzettől, ami természetesen nem ment egykönnyen. Vagy ha őszinték akarunk lenni - sehogy...
Zihálva szedte a levegőt, és még ez a mozdulat is, amellyel a mellkasa mozgott fel-le, borzalmas fájdalmat jelentett a számára. A felsőteste kapta a legtöbb vágást, tehát minden apró kis rezdülése megmozgatta valamelyik sebet, hogy még jobban tetőzze Reissnerék egyébként is alapos munkáját.
Felpillantott, tekintete összetalálkozott a szőkéjével. Elfordította a pillantását és látta Tenshit összeesni, majd lecsukódni a szemeit...
Egy pillanatra megállt benne az ütő, hogy a lány meghalt és itt hagyta őt, ebben a pokolban, egyedül...másrészről volt benne egy halvány, nagyon gyenge öröm is, hogy Tenshinek ezek után már nem fog fájni.
De nem, a lány nem halt meg, a mellkasa emelkedése nyilvánvalóvá tette ezt a tényt. Vajon a két örült hagyja, hogy eszméletlen maradjon? Vagy felébresztik őt, mert még nem élvezték eleget a műsort?
Térdelve maradt, nem állt fel; nem lett volna értelme. Ha a következő főzet csak feleennyire is hatásos, akkor sem bírta volna ki talpon. Már csak várta, hogy elérkezzen az idő...

Tapsikolva figyelte a fejleményeket, mintha épp összevonnák a karácsonyt a szalagavatóval és a szülinapjával. És az egész még csak most kezdődött. Neki most épp nem volt semmi dolga: Tódi beadta a bájitalokat mindkét érintettnek, így ő neki már tényleg csak az élvezet maradt: nézte, hogyan szenvednek.
Az egyetlen apró problémája az volt, hogy nem jött ki belőlük semmi hang... neki pedig nem tetszett ez a nagy csönd. Szerette csukott szemmel hallgatni a halálhörgéseket. Olyan bizsergető élmény.
- Tódi, miért vannak ezek ilyen csöndben? - kérdezte a férfit lebiggyedő szájjal. Tódinak ennyi közös munka után rögtön értenie kellett, mi kell neki a tökéletes hangulathoz. Most éppen fájdalmas sikolyok, lihegés, imádkozás...vagy bármi egyéb zaj. De ezek a gyerekek túl csöndben vannak, és így elrontják a szórakozását.
Mindig is talpraesett lányka volt - ezért is van most egy ilyen sármos férfi az oldalán - így most sem maradt sokáig egy helyben: szép lassan odasétál a fiolákhoz és felveszi a tejfehéret. Odasétál az öntudatát épphogy visszanyert lányhoz és meglengeti a szemei előtt:
- Biztos ezt akarod? Biztos? - kérdezi az aggodalmasság látszatát keltve. Megvárja, míg a lányka kókadtan bólint, aztán közli vele:
- Nem is szereted te őt igazán, ugye? - döf egyet verbálisan a földön fekvőbe, aztán kecsesen ellibeg, hogy beadja a fiúnak a bájitalt. Könnyedén - mindössze két pálcaintésbe tellett - és belevarázsolta a fehér folyadékot a fiúba. Ő nem szerette ilyenkor kiélvezni a testi kontaktust, mint Tódi. Ízlések és pofonok. Nem látta, de sejtette, hogy a háta mögött a férfi már a kislány mellett van, hogy elmondja neki, milyen következményekkel jár a választása a párjára nézve.

A kicsike sajnos nem bírta sokáig. A harmadik kör még csak be se fejeződött, de már kiütve feküdt a földön...Ó, Pedig olyan szépen rángatózott a földön. Olyan jó lett volna tovább nézni. Csak egy egészen kicsit...
- A csaj meg nem elég strapabíró...Kriszta, lehet, hogy selejteket hoztunk? - kérdezte olyan hangon, mint a kisgyerek, akinek most vették el a legjobb karácsonyi ajándékát.
Szöszke közben már beadta a főzetet Keith-nek. Reissner egy pillanatig élvezettel figyelte a fiú szenvedését - megjött az áhított hang is! Talán mégsem olyan rossz alapanyagok?
A kislányra nézett, akin látszott, hogy nem érti, mi folyik itt.
- Tudod mit választottál ki szívszerelmednek, hm? Talán az egyik legrosszabb főzetet...látod, az előző szinte meg sem kottyant neki, most viszont visít mint egy kisgyerek. És ez mind a te hibád...mit gondolsz, mit adattál be neki? -
Kivárta a hatásszünetet, végig figyelve Tenshi tekintetét. Mikor a lány nemet intett, folytatta - nyilván, ő nem tudhatta, mi volt a tejfehér lötty.
- Elvettük minden érzékét...nem lát, nem hall, nem érez, semmi...nem érzékeli a körülötte lévő világot semmilyen formában. Be van zárva a saját testébe és nem szabadul ki addig, amíg a főzet hatása el nem múlik. Talán bele is őrül...volt már rá példa. De mindenképpen túléli. Mit gondolsz, milyenné fog válni ezek után? Az marad-e akit te szeretsz, vagy egy teljesen más ember lesz belőle, akit nem is ismersz? Akitől félsz? És össze leszel vele zárva... - suttogta a lány fülébe. Nem csak fizikailag lehetett megkínozni valakit, korántsem; Reissner biztos volt benne, Tenshi most jobban szenved az önvádtól, mint a földön fetrengő fiú a kínzástól.

*Homályosan érzékelte a világot, ahogy kezdett újra magához térni. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még hálás lesz azért a képességért, mert el tud ájulni, ugyanis ez volt jelen helyzetben az agyának az egyetlen fegyvere a fájdalom ellen. Nem hagyták azonban sokáig egyedül. A nő jött, hogy rákérdezzen, azt a tejfehér fiolát akarja-e választani Rennek és ő kipréselt magából egy egész kicsi bólintást. Nem tudták, mi van a fiolákban, de azt az előző kör szépen illusztrálta, hogy muszáj választania valamit. A szőke boszorkány pillanatok alatt be is adta Keithnek a folyadékot, aki először csak kifejezetten zavarodottnak nézett ki, majd üvölteni kezdett, de olyan fájdalmasan, hogy Tenshi úgy érezte, megszakad a szíve.
Reissner hamarosan csatlakozott hozzá, hogy elmesélje, mi is játszódik le most a fiúban. Szinte hánynia kellett attól a szirupos hangtól, ahogy a férfi tálalta a dolgot. De elég volt csak egy pillantást vetnie a fiúra, aki továbbra is egy helyben ült, de folyamatosan ordított, hogy ne érdekelje többé a férfi. Mindketten megpróbáltak úgy tenni, mintha Tenshi lenne a felelős azért, ami Keith-szel történik és ő hiába tudta, hogy nem így van... még is úgy érezte, az ő hibája. Talán, ha a zöld folyadékot választja, más lenne... Talán, ha nem megy el Rennel az erdőbe a bájital miatt... Talán...
És a talánok végiggondolása közben még mindig van elég agyi kapacitása, hogy azon aggódjon, amit a férfi mond: mi van, ha Keith nem bírja ki..., mi van, ha sosem lesz normális..., mi van, ha...
A mi lett volna, ha és a mi lesz, ha összes lehetősége végigpörög a fejében, ahogy ösztönösen a fiú felé kezd el mászni. Valamilyen okból úgy néz ki, ez különösen szórakoztatja a kínzóikat. Csöndesen potyognak a könnyei, így amikor a fiú mellé ér, és egy - még ép - kezével megöleli, Keith is könnyes lesz, cserébe pedig Tenshire is átragad némi vér, ugyanis a nagy része még nem száradt meg ilyen rövid idő alatt. Bár tudja, hogy Ren nem érzi a jelenlétét, mentálisan próbálja üzenni neki, hogy tartson ki, hogy itt van vele, hogy nem adhatja fel...
Bárcsak ezzel véget is érne ez az egész!*

A főzetnek egyszerre volt kesernyés és undorítóan édes íze, de nem sokáig érezte. Egy pillanattal később szimplán eltűnt a nyelvéről a nehézkes íz, majd azt követően egyszerre csak rászakadt a csönd és a sötétség.
Talán egy perc is eltelt, miközben értetlenül ült, de lassan kezdett ráébredni arra, hogy nem lát...nem hall...nem érez ízeket vagy szagokat, de még a tenyere alatt húzódó kőpadló hidegét sem.
Felüvöltött - de vajon tényleg megtette? Nem tudta. Újra és újra próbálkozott, ahogy a félelem egyre feljebb és feljebb kúszott benne,
Egy óra telt el, vagy csak pár perc? Nem tudta volna megmondani.
Elhallgatott, vagy legalábbis nem próbálkozott tovább - hogy valóban befejezte-e az ordítást, vagy egyáltalán elkezdte-e valaha, nem tudta.
Mozdulatlanul ült egy helyben, belesüppedve a fizikai lét érzékelésének teljes hiányába. Egy dolgot azonban mégis érzett; ez pedig a mindent elsöprő félelem volt. De akármennyire is rettegett, akármennyire is túl akart lenni rajta, nem akarta, hogy végleg vége legyen. Túl akarta élni...ki akart szabadulni, visszamenni abba a rohadt iskolába, amit annyira utált, végighallgatni Tourakom és Riell összes hülyeségét, segíteni Annának felzárkózni a kviddicsben, megvárni a vizsgaeredményeket, járőrözni menni Daniellel és Hidoival...Akkor sosem hitte volna, hogy vissza fogja még sírni ezt az időszakot. Ahhoz pedig, hogy ezt visszakapja, nem kellett mást tennie, mint várni. Türelmesen várni...a főzet hatása egyszer el fog múlni. Egyszer biztos el fog múlni. Ki fog ürülni a szervezetéből és akkor újra látni fogja Tenshit, az egyetlen embert, akinél szerette volna elérni, hogy elfogadja őt...akinek szeretett volna megnyílni, csak épp nem minden úgy sikerült neki, ahogyan azt eltervezte és a büszkesége sokszor arra sarkallta, hogy durván viselkedjen a lánnyal, pedig szerette - és persze ezeket a dolgokat sosem vallotta volna be magának egy másik helyzetben. Érezni, tapintani szerette volna Tenshi bőrét, beszívni haja illatát, bármit, akár csak egy rövidke pillanatig...csak hogy tudja, hogy még létezik és nem nyelte el az a tökéletes sötétség, amelyben most lebegett.
És mi van, ha nem lesz vége? - kérdezte egy kis hang a fejében, újra és újra visszhangozva. Mi van, ha nem lesz vége?

Miután beadta a fiúnak a bájitalt, élvezettel nézte végig, ahogy az eddig mereven tartott arca szétcsúszik a rátörő értetlenségtől, majd az értelemtől. Egész közel ugrándozott Keith-hez, meglengette kezét a szeme előtt, kicsit megrugdosta, a fülébe kiabált - és a fiúnak semmi, de semmi nem tűnt fel mindebből. Aztán megkezdődött az ordítás, amit olyannyira várt már. Tapsikolva ugrált egy helyben, és csilingelő hangon kacagott. Mikor kiugrálta magát csukott szemmel megpördült maga körül párszor: zenei füleinek.
Aztán, mikor a fiú feladta az üvöltést, vigyorogva sétált oda Tódihoz, hogy megcsókolja, de menetközben a kis lány elindult a fiú felé, ami számára újra kacagtatóan nevetséges volt.
- Hát nem érted, hogy nem érzi, hogy ott vagy vele? - préselte ki magából a szavakat két nevetési roham között. Imádni való volt ez a nagy ártatlanság. Csakhogy most már hamar érdeklődését vesztette a dolog iránt, hiszen Keith csöndben volt...
Tódi mellé érve csábosan ráhunyorított a férfira - közben bátran felügyelet nélkül hagyta a báránykákat, úgysem tudnának hova menekülni -, majd a füléhez hajolva suttogta:
- Akár el is tüntethetnénk őket szem elől... van nekünk ennél jobb dolgunk is. - mondta, majd finoman Tódi fülébe harapott. Az ilyesmit hívták burkoltan felhívásnak, keringőre - márpedig az ő Tódija mindig vevő volt egy kis testmozgásra. Ketten együtt gyorsan visszavitték a két kis foglyot a föld alá, hogy aztán meglátogassák a baldachinos ágyukat - igaz, közel sem alvási célból!

- A te hibád, a te hibád, az egész a te hibád! - kántálta, majd felvihogott. A kislány laposkúszásban megindult szerelme felé és ölelgetni kezdte, de persze a fiú semmit nem érzett abból, amit a kicsike csinált. Valószínűleg épp most bomladozott az elméje...
A gondolat újabb nevetésre késztette. Az őrülteket remek dolog volt kínozni - teljesen kiszámíthatatlan reakcióik voltak, minden mozdulatok izgalmat rejtett. Egyszerűen gyönyörű volt, hogy a kislány kihúzta a tejfehér főzetet...olyan kis ügyes!
- Dicsérjük meg a kiscsibét, nem? - nézett tanácstalanul Krisztára. - Olyan ügyes volt.
Megvárta, hogy szerelme egyetértően bólintson, majd egy kis tálba vizet varázsolt és odalépett Tenshihez. Leguggolva a lány szájához nyomta a tál peremét és ha akarta, ha nem, megitatta. Legalább így tovább fogja bírni legközelebb a gyűrődést.
Amikor végzett a művelettel, ő is kipróbálta Kriszta játékát és vihogva belerúgott párat a fiúba, kiabált néhányszor a fülébe és elkezdte a maradék vízzel locsolgatni az arcát, de semmilyen reakciót nem váltott ki a srácból - az továbbra is üres tekintettel, mozdulatlanul meredt maga elé.
Nyerítve felnevetett - hát, ha még most nem is fáj neki, majd amikor elmúlik a főzet hatása, biztos fog.
De mára elég volt ennyi a szórakozás ezen részéből, a kölyköket leszállították a pincébe, majd a hálószobába vonultak - vagy inkább terelgették egymást, ugyanis már a folyosón egymásba kapaszkodva, nyelvgyakorlatot tartva billegtek.
- Én kis tigrisem - suttogta Tódi, mikor kapott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd becsapta maguk mögött az ajtót és kezdetét vette a díványpingpong.

A fiú aljas támadása készületlenül érte. Meg sem fordult a fejében, hogy a kölyök ennyire jó kondiban van és ennyire küzdeni akar. Hát ennyire lebecsülték volna a gerlicék közötti nagy l'amoure-t? Példátlan cselekedet, részükről. Persze a kis ütődött elment hőst játszani, ahelyett, hogy a lánykát a sorsára hagyta volna. Menthetetlen.
Ezt mind a szalonba vezető úton gondolta végig, miközben a csontforrasztó bájitalt tartalmazó fioláért indult.
Tódi bezzeg, mindig megfelelően kezelte a helyzetet. Azért az aggódó pillantásért, melyre föleszmélt, majd este megkapja a jutalmat. De előbb a munka, aztán a szórakozás. Most az őt ért támadásért kellett megbüntetni a lázadozókat.
Már a kezében volt a kék lötty, mikor Tódi megérkezett a rabokkal. Szórakozottan játszadozott a fiolával - amely most már csak félig volt, - látványos mozdulatait majd a fiú fogja igazán értékelni - és igyekezett kitalálni, mivel fokozhatnák a Keithék szenvedéseit. Nem érkezett még meg az isteni sugallat, ezért, a félig kábult fiú mellett ellépve mértani pontossággal lépett rá a fiúcska csuklójára, kicsit még ugrált is rajta, hogy biztos legyen a hatásban, aztán Tódi felé vette az irányt.
Magának se vallotta volna be, de a kölyök támadása kicsit kizökkentette, így most Tódira nézve várta a lehetséges büntetések listáját, amiből most is a gerlicék választhattak.

Hunyorogva próbálta áthatolni a porréteget tekintetével. Lassan két alak rajzolódott ki a számára, de mind a kettő ült, és nem merte megkockáztatni, hogy a rossz személyt találja el a fény csalóka játéka miatt.
Arra viszont már nem volt lehetősége, hogy megvárja, míg kitisztul a kép; valamilyen átok mellbe találta, s a következő pillanatban már elsötétült minden...
...A szalon padlóján fekve ébredt, ezt már akkor tudta, amikor meglátta a plafont. Egészen beható ismeretségbe került a mennyezet bámulásával abban az időszakban, amikor megvolt rá még a lehetősége, hogy megtegye.
Felkiáltott a csuklójába hasító éles fájdalomtól, no persze nem az önuralmával volt baj, bár igaz, nem esett nehezére azt tenni, amit kellett tennie - hiszen még mindig Tenshi volt a tét.
Kifejezéstelenül nézett a nőre, nehezen megállva, hogy a lányéhoz hasonló módon juttassa a szőke tudomására, mennyire nem tetszik neki a műsor, amit rendeztek. De nem, képes volt visszafogni magát; hisz ennek is csak Tenshi szívta volna meg a levét.
Nem - semmi olyat nem tehet, ami nekik nem tetszene. Így is a lány fog bűnhődni az ő bénasága miatt, azt nem engedhette meg, hogy még jobban bántsák, annál is jobban, amennyire eredetileg akarták.
A csuklójában lévő fájdalom már jótékonyan lüktetéssé tompult, úgyhogy valószínűleg nem volt olyan vészes a helyzet. Tenshire nézett; tekintetével szerette volna megüzenni a lánynak, hogy mennyire sajnálja ismételten, hogy tartson ki, és végül, hogy szereti...

Keith megjövetele volt olyannyira látványos, mint Reissneréké szokott - ők pedig nem szerették a konkurenciát, így most újra a szalonban voltak, a büntetésre várva. Egyetlen jó oldala volt a dolognak: nemcsak megint együtt voltak, de még mindketten az élők sorait gyarapították. Mondjuk, ezzel az utóbbival kapcsolatban nem voltak vérmes reményei. De hát mást nem tehetettek, mint eddig: fogukat összeszorítva várták, hogy valaki megmentse őket - ha már önerőből nem tudtak kikeveredni ebből az egérfogóból.
Tekintetét a fiúéba fúrta, hogy a fájdalom előtti utolsó perceket annyira kellemesen töltse, amennyire lehet és szavak nélkül csak a szemei ragyogták Ren felé, mennyire örül, hogy újra látja, hogy mennyire szereti!
Keith jelenlétének nyugtató hatása és a szürke szemek szinte hipnotikus kisugárzásának eredményeképp Tenshi ajkai mosolyra húzódnak - szinte úgy érzi, a vízesés partján vannak - ekkor azonban végighullámzik a testén a fájdalom.

Nem, most nem az a fajta kedélyes őrült volt, mint eddig. A vigyor teljesen eltűnt az arcáról, helyette egyfajta számító düh vette át, amelyre rápillantva bárki megmondta volna: halálos veszélyt jelent.
Kriszta ugyan kiugrálta magát, de a férfi nem volt elégedett. Asszonykája kezébe nyomta a hőn szeretett szöges végű ostort.
- Vedd kezelésbe a fiút...kapjon egy kis ízelítőt, mielőtt én kezdem a büntetést. Senki, de senki nem bánhat így az én Krisztámmal...!
Mialatt a Szőke Keith-szel volt elfoglalva, ő a kislányhoz lépett, pálcáját a mellkasának szegezve.
- Sectumsempra! - suttogta, s a lány testén egyre-másra jelentek meg a mélyebbnél mélyebb vágások. Sötéten elvigyorodott, majd mikor a lány már kedte úgy érezni, hogy egy lélegzetvételnyi szünethez jutott, folytatta.
- Crucio! - szólt az átok, majd élvezettel figyelte, ahogy a néma kislány a földön rángatózva juttatja kifejezésre: fáj.
De nem, nem engedte, hogy Tenshiből kimenjen a szufla. Egy stimulával felébresztette a lányt, majd számtalan zsebei egyikéből egy főzetet halászott elő, amelyet rálöttyintett Tenshi testére. A sebek hangosan sisteregve - és ez nem csak a hangeffektek miatt volt, rettentő fájdalommal is járt - forrtak össze, újra átgyalogolhatóvá téve a lányt.
Reissnernek azonban ez nem volt elég. Még nem érezte, hogy elégtételt vett volna...azt csak akkor tehette meg, ha a fiút is kezelésbe vehette.
Nagyjából egyszerre végeztek Krisztával, úgyhogy odaléphetett a srác mellé, a kislányt a Szőke gondjaira bízva.
- Tudod mi jár azoknak, akik egy ujjal is hozzányúlnak az én Krisztámhoz? Hm? Crucio! - szólt a kínzó átok, de persze nem ez volt minden a tarsolyában. Arcán undorodó kifejezéssel figyelte a fiút - számára ettől a naptól kezdve minden egyes perc bosszú volt.
Nem kímélt senkit és semmit. Keith ma is megkaphatta a Kések Főzetét, csak hogy aztán az Emlékek Bűbája nevű csodában is részesülhessen. A végére rakott egy kis Crutiatust, de miután többszöri próbálkozás után sem tudta stimulával pár másodpercnél több időre visszahozni a fiút, elraktározta magát inkább holnapra és a lánnyal tevékenykedő Krisztát figyelte.

Tódi szeme villámokat szórt, és kivételesen elhagyta a játékaikat. Pedig oly kedves játék volt, mikor egymásnak válogattak mérgező főzeteket, vagy kínzási módokat. De most változott a terv, és neki tulajdonképpen ezzel sem volt semmi problémája. Könnyed csókot lehelt Tódi szájára, majd a játékszerét lóbálva lépett közelebb a földön fekvő fiúhoz.
- Én igazán csak jót akartam neked. De neked semmi sem elég jó. Most aztán nagyobb fokozatra kapcsolunk. - mondta, mielőtt az első csapást mérte a fiú felsőtestére, amibe örömmel kaptak bele az ostor végében megbúvó tűk.
- Tudod, ha a kislány meghal, téged szánt szándékkal életben tartunk majd, hogy muszáj legyen együtt élned a tudattal, hogy miattad halt meg. Te leszel a felelős a haláláért! - mondta hidegen a tényeket, a megfelelő szavakat jobban kihangsúlyozva, hogy Keith is biztosan megértse. Megvárta, míg a fiú ellenőrzi a mellette fetrengő lány állapotát, majd ő is elkezdett dolgozni: csak úgy csattogott az ostor, martak a tűk. A felsőteste már merő vér volt, így mire Tódi megérkezett a Kések főzetével, a bájital alig talált magának ép felületet. Persze a fizikai kínzás után egy kis lelki ráhatást akartak gyakorolni, így az Emlékek Bűbája következett, aminek köszönhetően a véres rongyra emlékeztető fiú fejében újra és újra lejátszódott élete tíz legfájdalmasabb emléke, majd a legrosszabb ötös, majd a három dobogós, míg végül, a negyedik vetítésre, már csak a legeslegfájdalmasabb emlékre szűkült a lista. Azt viszont szinte képkockákra lassítva kellett végignéznie. De nem ez volt a bűbáj egyetlen érdeme. Ha fizikai fájdalom volt az emlékben, azt is produkálta a delikvens testén, és ha lelki traumáról volt szó - nos, akkor a bűbáj hatására olyannyira megsűrűsödtek a negatív gondolatok, hogy az emberek döntő többsége vagy öngyilkos lett, vagy a kegyes halálért rimánkodott. Emellett a rászórt Crutiatus átok is bájos kis vattacukornak hatott. Saját készítésű bájital, mi más!
Egy ideig örömmel figyelte a fiú kínszenvedéseit - úgyse volt mit csinálnia, a kislány majdnem, vagy teljesen eszméletlenül feküdt a földön. Aztán megunta a nézelődést, és jobban szemügyre vette Tenshit. Unalmában küldött rá egy jó kis Carbunculust, de már kitalálta a tökéletes megoldást. Ahhoz viszont az kellett, hogy Keith életben maradjon - így aztán ismét a fiú felé fordította a figyelmét.

Az utóbbi félóra biztosította arról, hogy élete legrosszabb hibáját követte el azzal, hogy szökést kísérelt meg.
A kampók újra és újra belehasítottak a húsába, égő, már-már kibírhatatlan fájdalmat hagyva maguk mögött, hisz már létező sebeket is nyitottak fel, újra és újra....arról a lelki fájdalomról nem is beszélve, amelyet Tenshi kínzásai miatt érzett. Ismét az ő hibája...igen, ismét ő csinálta rosszul...ő volt az, aki miatt a lánynak mindig szenvednie kell...
Felkiáltott, ahogy a fém újra a bőrébe mart, véres nyomot hagyva maga után, de ez volt az utolsó, úgy tűnt. Kapott pár másodpercet, hogy kifújja magát, ránézzen Tenshire - a lány a földön feküdt, félig ájultan. Seren elkapta a tekintetét, nem bírt odanézni, hogy is bírt volna? Mindez az ő hibája volt...
Jjött a következő adag, Reissner asszisztálásában.
A Kések Bűbája további sebeket nyitott fel rajta, immár egész teste vérben úszott, ő pedig nem tudott mit tenni, csak felkiáltani mindannyiszor, ahányszor megnyílt egy-egy új vágás, embertelen gyötrelmet okozva már így is tönkretett testén.
A fájdalom minden egyes emléknél újra és újra végighullámzott a testén, hisz szeretett apja volt lényegében az a szereplő, aki majdnem az összes képkockán jelen volt. Szigorú arca, mellyel a büntetést mérte az "engedetlen" kisfiúra, majd az egyre hosszabb és hosszabb együtt töltött estek emléke...
Felkiáltott, ahogy újra érezte a maró fájdalmat, melyet az öv okozott, egész testét átjárta a gyötrelem, és ami fontosabb volt - a mindent elsöprő félelem. Hisz az apja itt állt mellette...hát sosem lesz vége? Soha nem fog megszabadulni ettől az undorító embertől?
Összegörnyedt a gyomrára mért rúgástól, majd újra átélte a legrosszabbakat, mind közül, amik a legjobban fájtak, amelyeknél a legjobban félt...hát sosem lesz vége?
Hirtelen változott a helyszín; maga előtt látta a sötét börtöncellát, amelyet nemrég hagytak maguk mögött. Tenshi volt az, ahogyan az ostor belemar hófehér, hibátlan bőrébe...és ez csakis az ő hibájából történt...
Ez volt az a kis videó, amelyet a legtöbbször átélt; bűntudatát nem tudta eltemetni eddig sem teljesen, de ennek köszönhetően újult erővel tört rá a gondolta - miattad történt!
A cella képe eltűnt, homályosan látta, hogy újra a szalonban van - a zavartalan képet azonban nem sokáig élvezhette, testét újra átjárta a forró fájdalom, minden szegletébe bejutott - akaratlanul is felkiáltott, már régen nem kellett arra gondolnia, hogy a műsort Reissneréknek is élvezni kéne...
Tenshi - a lány volt az utolsó gondolat a fejében, mielőtt végre, nagy sokára elveszítette volna az eszméletét.

*A rátörő fájdalom hullámokban érkezik - mióta Reissner a lábát használva az ülő helyzetből fekvőbe rendezte, nem látta Keitht. A szürke szemek nélkül sokkal gyengébbnek érezte magát. A vágásokat még egy ideig számon tartotta, majd úgy rájött semmi haszna nincs ebből az információból. Nem mintha életben maradhatna, hogy feljelentést tehessen a minisztériumban 23...24... 25... vágásért! Akkor meg nem oly mindegy?
A vérveszteség kellemes zsibbadtságot hozott, amiről eszébe jutott, mikor Burival meglátogatták Hannát. Eltört az egyik pohár és vérzett a keze. Buri milyen derekasan viselte a vér látványát. Buri... vajon merre jár most? Biztos hazament Oroszországba és Mariával játszik. Vagy Arashnak ír levelet.... Milyen furcsa belegondolni, hogy soha többet nem találkoznak már... El se búcsúzott tőle rendesen. Hiszen Buri nem helyeselt semmilyen kapcsolattartást Rennel... ilyen ostoba kis félreértés miatt nem búcsúzott el tőle rendesen...talán, ha elmondta volna neki Ravidot, Buri megértette volna Keith viselkedését!
A Cruciatus átok sem tudott már nagyobb fájdalmat okozni, mint az előzőek. Reissner alapos volt, mint mindig. De aztán átpártolt Keithhez, és Tenshi feje is a fiú felé fordult, mert a túléléshez szüksége volt arra, hogy a fiú is "jól" van - egy pillanatra el is kapta a tekintetét a tudatát beborító ködfelhőn át, majd végleg elmosta a gondolatait a köd.*
Következő emléke már a pince sötétjéből való, ahova gondos kezek némi vizet is készítettek nekik - nyilván nem emberbaráti szeretetből, hanem a kínzás örömeit meghosszabbítandó.

Krisztának szüksége volt egy kis alvásra, a főzetnek ugyanis altató mellékhatásai is voltak; a nő így most nem jöhetett vele kis körútjára, ellenben a legnagyobb örömmel ugrott be az apró cellába.
Jövetele sak a kislányt keltette fel, a fiú édesdeden szunyókált tovább. Szegééény, hogy ki van ütveeeee...
- Ne ébresszük fel a lovagod, még a végén idő előtt ki talál purcanni. Még nagy terveim vannak vele... - közölte a kislánnyal, majd megragadta a hajánál fogva és kiráncigálta a cellából. A lányka persze engedelmesen lépegetett mögötte, mert át mit tudott volna csinálni egy felfegyverzett, nála kétszer nagyobb férfivel?
A szalon ajtajába érve Reissner meglódította a kezét, így Tenshi a szoba közepe felé bukdácsolt. A férfi bezárta magukra az ajtót, majd levetette magát a kanapéra és onnan figyelte Tenshit.
A lánytól nem messze két tócsa rozsdabarnállott; két méretes, felszáradt vértócsa. Az egyik Tenshié magáé volt, míg a másik a Keith-en megejtett ki kínzást mesélte el képekben. Vérképekben. Haha.
Egy darabig még hanyag eleganciával támasztotta az állát, majd ülő pozícióba helyezkedett és inkább összefonta a karjait maga előtt. Már a testtartás sem sugallt semmi jót, de a hosszas csöndet követő beszéd még kevesebbet.
- Gondoltál már arra, hogy ha Keith nem akart volna téged is megkeresni, akkor régen odakint lenne? - kérdezte érdeklődve, felvont szemöldökkel nézve a lányra. A kedélyes őrültnek címzett hangulatát már régen elveszítette, akkor, amikor látta Krisztát a padlón feküdni.
Hogy merészelték...?

*Álomtalan, ámde pihentető éjszaka volt mögötte. A puszta tény, hogy a fiú szerette és mellette állt ilyenkor is, elég volt. Rennek annyi, de annyi oka lett volna, gyűlölni őt: a lány legalábbis nem tudta megbocsájtani magának a borotvapengés esetet és azt, hogy folyton kolonc volt a fiú nyakán. Ha elmenekült volna, mikor lehetősége volt rá, és nem jön érte, most legalább ő messze járhatna innen. Ezek ellenére sem gyűlölte, sőt szerette. Mert hiába nem mondta ki soha, a tegnapi arckifejezése elárulta, hogyan érez iránta.
Amikor reggel Reissner megérkezett, Tenshi finoman kihúzta a kezét a fiúéból, és arrébb csúszott kicsit abban a reményben, hogy a férfi kivételesen megelégszik vele is, és Ren átaludhatja az egészet. Szerencséje volt: ma csak ő kellett, így igyekezett engedelmesen és hang nélkül követni a férfit, aki felfelé vonszolta, a szalonba. Belépve a szalonba engedelmesen követte a fejét, botladozva megtette azt a pár lépést, amit a lendülete még sugallt, majd tétován megállt. Mivel nem éri azonnal kábító vagy kínzó átok, a földre ül, hisz úgyis oda kerülne előbb utóbb és így legalább az esés okozta sérülések egy részét kivédheti. A férfi nem messze üldögélt és a frászt hozta Tenshire azzal, hogy nem vigyorgott többé. Ez a komoly, szadista kinézet még rémisztőbb volt, mint az ugrándozós-röhögcsélős.
A férfi az érdeklődés valódi látszatát keltve komolyan tette fel a kérdést, tudja-e, hogy nélküle a fiú rég kint lenne. Hát pont ő ne tudná? Hiába sorolja élete legszebb élményei közé a tegnap estét - persze annak csak a Renes részét - jobban örülne, ha a fiú kijutott volna. Először a térdeit fixírozza, hogy megfontolja, hogyan is reagáljon, aztán felemeli a tekintetét és Reissnerébe fúrja, majd lassan bólint. *

Felsóhajtott, majd talárjai egyikéből kivett egy üvegcsét, a már ismert tejfehér folyadékkal és meglobogtatta a lány szeme előtt.
- Remélem, már eléggé félsz...bár te nem fogsz olyan szépen énekelni, azért az érzés meglesz...de előtte még van egy kis dolgunk, valami teljesen más. - jelentette be sötéten elmosolyodva, majd hanyatt lökte a lányt és ráült a combjára. Ujjait finoman végighúzta a kulcscsontján, majd újabb mosoly jelent meg az arcán és egy mozdulattal leöntötte a torkán a főzetet.
Amint a lány a hatás alá került, egy mozdulattal letépte a gyenge anyagot, amely a lány felsőtestét fedte, majd felállt és egyre lejjebb haladt, teljesen csupaszra vetkőztetve a lányt. Nem akart hozzáérni egy ujjal sem, legalábbis szexuális értelemben nem. A művelet célja nem volt más, mint szégyenérzetet kelteni...és lenne-e olyan lány, aki egyáltalán nem érezné magát feszélyezve, ha arra ébred, hogy meztelenül kelle üldögélnie egy elmebeteg, felnőtt férfi előtt?
Reissner elrakta az üres kis fiolát, majd szégyentelenül mustrálgatni kezdte a lányt.
- Bármit megtehetek veled, és te semmit nem fogsz érezni belőle - suttogta, bár tudta, hogy a lány még nem hallja. Mindenesetre úgyis le fogja tudni vonni a következtetést, ha már felébredt...

*A férfi csak a beismerésre várt, előhúzta a fehér bájitalt, melynek hatására Tenshi nagyon is jól emlékezett. Ren remekül bírta a kínzásokat - gyakorlata volt bennük - de ez a bájital, ez őt is kiütötte!
Nem volt ideje kiélvezni a rátörő pánikot, ugyanis Reissner hamar beadta neki a fehér mérget. A főzet gyorsan elkezdett hatni, és a világból pillanatokon belül semmit sem érzett. Tudta, milyen hatása lesz a bájitalnak, de átélni sokkal rosszabb volt. Egyszerűen nem érzett semmit. Ebben a tömör, színtelen-szagtalan feketeségben lebegett és még csak az eddig rendesen funkcionáló végtagjai sem mozdultak...vagy ha mozdultak is, nem érezte őket.
Vajon ha ennyire nincs kapcsolatban a világgal, életben van még egyáltalán? Próbálta volna ellenőrizni a dolgot, de sehogy sem sikerült bizonyosságot szereznie: tudta, nyitva van a szeme, mégsem látott semmit, nem érzett szagokat, beszélni sem tudott - bár ezen a téren nem is várt változást, egy kétségbeesett kiáltással megpróbálkozott azért, de a fülei semmilyen hangról nem adtak jelentést...
Egy idő után feladta a próbálkozást. Ren is kibírta, ő is ki fogja. Megpróbálta számolni a perceket, majd gyermekkorából ismert verseket mondogatott, majd elmondta a Grimm összest is magának, mégsem történt semmi. Lehet, túl türelmetlen volt, és elsietett mindent?
Ren is kibírta...Ren, aki most békésen alszik. Ha rajta múlik sosem tudja meg ezt a kis kitérőt.... De vajon Reissner lesz elég titoktartó? Kételkedett benne.
Végre, oszlani kezdett a feketeség, fokozatosan tértek vissza az érzékszerveitől kapott jelzések, először csak tompán, majd egyre tisztábban. Felült, mihelyst képesnek érezte magát ilyen merész vállalkozásra. Valahogy furcsán érezte magát. Valami eltért a szokásostól - még az itteni "szokásostól" is. Felülve kénytelen volt rájönni a különbség okára is: a ruhái hiányoztak! A rátörő pánik miatt egészen rövid idő alatt húzta magát olyan picire, amennyire tudta. Szerencsére a ruhák megvoltak - elég messze tőle, egy kupacba hányva, ahhoz túl messze, hogy elérje őket. A padlót beborító kosz és vér réteg sem nyújtott segítséget és nem világosította fel, mi is történt, miközben ő a fejében lévő fekete anyagtalan masszával hadakozott. Mi történt? Ugye nem...? Semmi olyasmiről szó sem lehet! Ennyire még csak Reissner sem betegesen aljas! Nemnemnemnem!*