Vak randi

Vak randi. Már a név is borzasztóan hangzott. Eddig az ezzel való találkozást is sikerült elkerülnöm, mint a meteor esőt, de ma változik a dolog. A hosszú órák könyörgései meghozták gyümölcsüket, és belementem. No persze a "sötét oldal" győzelmét nagyban segítette, hogy Mrs. Weasley nem felejtette el megemlíteni, hogy hamarosan vénlányként végzem, és hogy nem maradhatok ennyire besavanyodott. Ronnak pedig volt képe még azt is közölni velem, hogy a múltkori páros randi alól kihúztam magam (naná, hogy! Mégis ki akarna önszántából Pansy-vel időt tölteni?! Mármint Ronon kívül...), így most teljes erővel lecsapott Damoklész kardja, ami eddig csak békésen lebegett a fejem fölött. Egy ideig látványosan durcáztam, csakhogy aztán Ginny jött segíteni a készülődésben, és az ő lelkesedése valahogy átragadt rám is. A nagy nevetések és világmegváltó elmélkedések közben járt a kezünk is és az eredmény egy olyan Hermione Granger lett, akire jómagam is megilletődve pislogtam a tükörben: a göndör barna loboncomat kiegyenesítettük, de nem teljesen, így most hullámokban keretezte az arcomat. Egy bordó koktél ruhát választottunk, ami kiemelte az alakomat, de nem volt túl kihívó. Némi smink és parfüm és Ginny máris útnak indított. Igazán sajnáltam, hogy nem kísért el, mert így a lelkesedés átváltott az izgulás jóval kellemetlenebb érzésébe.
A bárból kiszűrődő zene végre elnyomta a magassarkúm koppanásait. Utolsó szippantás a hűvös esti levegőből, és beléptem a Fekete Macskába. Felkapott varázsló szórakozóhely volt, de nem annyira elit, hogy a felsőbb körűek idejárjanak. Már meglehetősen nagy volt a tömeg, így úgy gondoltam, az a legpraktikusabb, ha elkezdem keresni a ma esti partnerem. A leírás alapján egy magas, sportos testalkatú; rövid, barna hajú és kék szemű varázslót kellett megtalálnom. Ahogy végigpillantottam a tömegen, kénytelen voltam megállapítani, hogy a többség férfi. Remek. Ha minden igaz, van nála egy szál rózsa is - ebben a félhomályban azt se látnám biztosan, ha egy elefánt lenne nála, szóval, úgy döntöttem, feladom a dolgot és szerzek magamnak valami italt. Lehet közben ő talál meg engem. És ha nem, akkor legalább Weasley-ék sem mondhatják, hogy nem tettem meg mindent.
A pulthoz sétáltam és rendeltem magamnak egy Mojitot. Szépen helyet foglaltam az egyik bárszéken, és miután meguntam a mentalevelek szívószállal való piszkálását, megfordultam, hogy szemügyre vegyem a táncoló tömeget. Hamarosan társaságom is akadt: Hugo Ainsworth. Kicsit meglepettem pislogtam rá, hiszen ő volt a ma esti partnerem és azon túl, hogy ennyire egyszerűen megtalált, meglepett az a tény is, mennyire illik rá a személyleírás. Átadta a rózsát, és hamarosan az egyik félreeső boxba invitált beszélgetni. Mosolyogva egyeztem bele, és pár pillanat múlva egymással szemben ülve folytattuk az ismerkedést.

Mindig is utáltam a Fekete Macskát; az én ízlésemnek túlságosan lepukkant és aljanépnek való volt, de elment egynek.
Nem tudom, mennyi ideje szopogattam azt az üveg lángnyelv whiskyt, mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy az egész az ő hibája. Ki másé volna? Az enyém nem lehet, tehát kizárásos alapon az övé. Mi a francnak kell felmérnie a "képességeimet"? Egyébként is, milyen jogon rakatott veritaszérumot az innivalómba? Szerencse, hogy olyan béna volt a csaj, hogy a Grangerébe is tett véletlenül, így legalább én is röhöghettem egy kicsit, de ez nem változtat a tényen, hogy basszus!
A mai találkozás után azt hiszem, semmire nem vágytam jobban, mint egy meleg zuhanyra és alvásra - olyan tevékenységek, amelyek közben nem kell gondolkodnom, töprengésem tárgya ugyanis újra és újra egyetlen személy lett, cseppet sem pozitív értelemben: Granger.
Remek terveimet azonban akkor sem tudtam beváltani, amikor beléptem az aprócska, egyszintes házba, melyet már néhány éve otthonomnak neveztem, ugyanis a konyhapulton egy bagoly várta érkezésem. Egy hivatalos levél volt nála, mégpedig a Gringottstól.
Miután átfutottam a sorokat, a pergament apró galacsinná gyúrtam és a zsebembe rejtettem. Két hét...nem sok. Ennyi időm van arra, hogy visszafizessem az adósságaimat, különben elárverezik ezt a porfészket a fejem felől. Mondanom sem kell, hogy esélytelen, hogy ilyen rövid határidőn belül bármit is tudjak tenni, hiába is kapnám meg azt a rühes munkát. Gyönyörű kilátások...

Az ismerkedés jól haladt: Hugo szimpatikus volt, sárkányszelídítő volt, így egzotikus történetekben nem volt hiány. Az egyetlen dolog, ami kicsit furcsán hatott számomra, hogy a fiatalember igen gyors tempóban húzta le a feleseket és máris öt pohárka sorakozott előtte. Viszont a fokozott alkohol bevitelnek köszönhetően egyre nyíltabban mesélt mindenféléről. Az első óra után elkanyarodtam a mosdó felé, hogy megigazítsam a sminkem. Mire visszatértem, a Hugo előtti poharak száma jelentősen megszaporodott, és határozottabban homályosnak tűnt a tekintete. Pechemre ez viszont csak akkor tűnt fel, mikor visszaültem a boxba. Hugo a méreteit meghazudtoló gyorsasággal mellém csúszott és túl lelkesen kezdte szorongatni a kezem. Próbáltam finoman, majd egyre határozottabban leállítani, de a szavak már nem jutottak el hozzá. Mikor a kezei a mellem felé kalandoztak, úgy éreztem véget ért az este. Jó, Hugo nem volt visszataszító, vagy ilyesmi, de nem voltam az egy éjszakás kalandok híve és valami érthetetlen okból kifolyólag nem lelkesedtem azért, hogy egy részeg fazon taperoljon. Kiküzdöttem magam a boxból, és miután lefejtettem a kezeit magamról közöltem vele, hogy most sürgős dolgom van egészen máshol. Futólépésben tettem meg az utat a bárpultig - úgy gondoltam, legalább a saját italaimat kifizetem, ha már nem vagyok hajlandó elmenni vele tekerni egy kört. Arra viszont nem számítottam, hogy utánam jön. Úgy simult hozzám, hogy a bárpult beépült a tüdőmbe, így felkiáltani sem tudtam. A mögöttem táncolók miatt pedig még a pultosnak sem tűnt fel, hogy gond van....

Halkan morogva szidtam a koboldokat és édesanyjukat, nem kifejezetten érzékelve, hogy hangosan is kinyilvánítom a véleményemet a Gringotts alkalmazottjai felé, de valószínűleg nem is érdekelt volna. Dögöljön meg mind.
Meghúztam az üveget; a szemem sarkából láttam egy ismerős alakot, aki szinte futva menekült a bárból. Ajkaim kárörvendő vigyorra húzódtak, ahogy arra gondoltam, a "tökéleteske" számára sem sikerült olyan jól ez az este, a görbe pedig még inkább kiszélesedett, ahogy megláttam a részeg nagy melákot felé közeledni. Talán nem értékelte eléggé Granger előadását a Roxfort történelméről, a nő pedig bepipult rá és úgy döntött, otthagyja.
Vissza is tértem az üvegemhez, amit egyre zavarosabban találtam el, már ami a megragadást illette, de szerencsére eléggé az aljára értem ahhoz, hogy ne lötyögjön ki az értékes nedű.
Akaratlanul is újra a kis párosra néztem, de ezúttal arcomra fagyott a vigyor. A helyzet egyértelműen mutatta, hogy a pasas azok közé az emberek közé tartozik, akiknek néhány pohár után az üveg nővé változik, Hermione pedig kétségbeesetten próbált szabadulni, de természetesen esélye sem volt kilencven kiló ruhába bújtatott színtiszta izom ellen.
Normális esetben a faszi valószínűleg villámgyorsan jarwey-lepényt csinált volna belőlem is, elvégre láthatóan még az agya helyett is harántcsíkolt izomszövetet tartott, csak hogy jobban menjen a gyúrás, de a meglepetés ereje mellém szegődött.
Néhány bizonytalan lépés után mögé érkeztem - a szoba nekem is kissé lejtett, meg találtam néhány olyan gödröt is, ami nem volt itt, amikor megjöttem, majd nemes egyszerűséggel megfogva a két vállát gyorsan hátrarántottam, miközben én oldalra léptem, így akaratlanul is elengedte a nőt.
Nem hagytam neki időt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, hanem szinte rögtön ütöttem, kipécézve magamnak a gyomrát, de eközben ő megragadta a csuklómat és megpróbálta hátra rántani, aminek az lett a következménye, hogy mindketten a padlón landoltunk. A számban elömlő fémes, sós íz arról árulkodott, hogy a művelet közben sikerült elharapni a nyelvemet, de inkább csak távoli információként konstatáltam. Nem kifejezetten gyorsan sikerült félig feltápászkodnom, ám ő még lassabb volt, így kihasználva a fölényemet a mellkasára térdelve szegeztem a földhöz, ököllel csapva egy kiadósat az orrára, de nem csak az ő csontja reccsent, az enyém is - sosem hittem volna, hogy ez ilyen kibaszottul fáj, de bakker, tényleg! -, mielőtt vérbe borult volna az arca.
Láthatóan azonban elég alkohol volt benne, hogy meg se érezze a kis hadműveletemet, úgyhogy fájdalmas ordítás helyett nyitott tenyérrel találkozott a halántékommal.
A bár mennyezetén táncoló árnyékok képe volt az utolsó, amit láttam, mielőtt elsötétült volna a szemem előtt a világ.

Azon gondolkoztam, mit kezdhetnék a negyed órája még normálisnak tűnő sárkányszelídítőmmel, aki most olyan lelkesedéssel nyomott a bárpultnak, miközben a kezei szabadon kalandoztak a testemen, hogy úgy éreztem, hamarosan búcsút mondhatok ennek a sárgolyónak. Valamelyik kriminalisztikai könyvben írták, hogy a nők sosem választanak maguknak fulladás utáni halált, mert a hiúságuk megakadályozza őket ebben, hiszen nem akarnak csúnya kékes színben villogni, mikor megtalálják őket.
Nem hiszem el, hogy pont ez az ökörség jutott eszembe, ahelyett, hogy a szeretteim arcát láttam volna, vagy legalábbis pufók, barokk angyalkákat, sőt, ennél még azt is jobban díjaztam volna, ha Merlin képen röhög! Viszont nem sok mindenkit érdekelt, én mit akartam - úgy tűnt, akár tetszik, akár nem, ezek lesznek az utolsó gondolataim....
Ekkor azonban valaki lerántotta rólam a részeg fickót és végre éltető oxigén áramlott a tüdőmbe. Egyensúlyomat vesztve, alig bírtam megtartani magam az első bárszéken, ami a kezem ügyébe akadt, és ziháltam. Mire sikerült rendezni a légzésem és végre mást is látni a feketeségen kívül, addigra a lábaimnál zajló meccs véget is ért, a megmentőm a földön feküdt, Hugo pedig fel akart tápászkodni. Én meg úgy voltam vele, hogy nekem minden lesz, csak jó nem, ha ezt hagyom neki. Most viszont én voltam jó helyzetbe: míg ő próbálta a lábait megfelelő szögben ráilleszteni a padlóra, én már elő is húztam a pálcám, és megsoroztam egy Obstructo-Incarcerandus-Carbunculus hármassal. Az utolsó nem volt feltétlenül szükséges, csak a saját kis bosszúm volt. Aztán, mivel továbbra sem éreztem jól magam, küldtem még egy kis rémdenevér rontást is Ainsworth arcára, hogy legközelebb ne legyen ilyen könnyű dolga.
A gazfickó ártani már nem tudott nekem - legalábbis addig nem, míg az átkok tartották -, így ideje volt szemügyre vennem a földön fekvőt. Ekkor következett az este második élménye, amikor elfelejtettem levegőt venni. A földön ugyanis Malfoy feküdt. Ez a tipikus köpni-nyelni se élmény volt. Aztán úgy döntöttem, ha már ő megmentett engem (a mai találkozónk után pedig ezt végképp nem vártam tőle!), akkor én se hagyhatom itt a pult alatt. Melléléptem, és miután megfogtam a kezét, elhoppanáltam. Egyenesen a lakásomba. Megérkezve egy pár pillanatig hezitáltam csupán, aztán belebegtettem az ágyamba. Kényelmesebb volt, mint a kanapé, és mégse hagyhatom, a megmentőm rossz körülmények között, még ha Malfoy is az. Tettem egy kis hideg vizes borogatást a homlokára, de ennél jobb ötletem nem nagyon volt, mihez kezdhetnék vele, Ha jól számoltam, lassan negyed órája volt kiütve... ha nem tér magához hamarosan, beviszem a Szent Mungóba...
Szorongva ültem az ágya mellett és próbáltam megfelelően mérlegelni, mikor hoppanáljak vele újra, mikortól válik igazán aggasztóvá a helyzet.

//A hurrá jelet Zoli rakatta be velem, és megígértem, hogy nem törlöm ki. Végül is majdnem illik ide. xD//

Az első dolog, amit éreztem, a nyelvemen ülő fémes, száraz íz - az alvadt vér összetéveszthetetlen kettőse. Még egy kicsit vártam azzal, hogy kinyissam a szemem, ugyanis megvolt az az érzésem, hogy ha megmozdulok, a koponyám egy az egyben felrobban.
Pár perc után azonban mintha enyhült volna a dolog, úgyhogy héroszi erőfeszítéseket téve kinyitottam a szemem, hogy körbe nézzek. Fogalmam sem volt, hol vagyok - ahogy arról sem, mi történt velem. Az ágyam mellett ülő álomszerűen gyönyörű nő sem volt ismerős, szépsége egy pillanat alatt rabul ejtett.
- Te egy angyal vagy? - néztem rá ködös szemekkel és cseppet sem zavart össze a tény, hogy a nőnek barna volt a haja, nem pedig az elvárható aranyszőke.
Az alvadt vér íze a nyelvemen azonban kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, úgyhogy eldöntöttem, szédülés ide vagy oda, muszáj kiöblítenem a számat, talán az angyalt se fogja annyira zavarni, ha egy kicsit kimegyek.
Nagy elhatározással fel is ültem és már léptem is le az ágyról, kihúzva a kezem az angyaléból, de kicsit elszámíthattam magam, ugyanis a lábunk valahogy összeakadt, aminek az lett a vége, hogy ő hanyatt esett, én pedig rá, bár a súlyom nagy része az alkaromon volt, amit még valahogy sikerült jó helyre tennem, tehát a padlóra. Felszisszentem - a kezemnek is volt valami baja, legalábbis csuklótól lefelé irdatlanul fájt, de nem érdekelt, mert valami egészen más kötött le.
Az arcunk centiméterekre voltak egymástól, így hosszú pillanatokig nem voltam képes máshova nézni, csak a gyönyörű sötétzöld szemek mélyére. Éreztem a bőrömön a légzését, az arcát megszínező kis pirosságtól pedig jólesően végigfutott a hátamon a hideg és éreztem, ahogy a testemben lévő vér egy bizonyos pontra áramlik, tettre készen.
Aztán eszembe jutott, hogy mégsem viselkedhetek így egy angyal közelében, pláne nem a védelmezőmében és amikor ez eljutott a kissé zavarosan funkcionáló agyamig, rögtön felpattantam róla.
- Bocsánat - motyogtam, majd miközben ő még mindig a padlón feküdt tetszetősen rövid, bordó ruhájában, megpróbáltam megkeresni a konyhát, a művelet azonban nehezebb volt, mint ahogy hangzott.
Hősiesen megtettem azt a három lépést, amennyi a szoba ajtajáig még hátra volt, ám ahelyett, hogy átléptem volna a küszöböt, valahogy szembe kerültem az ajtófélfával és akkor már nem tudtam korrigálni a helyzetet, a homlokom fájdalmasan találkozott is vele, amitől kissé megtántorodtam, kezemmel keresve valamiféle támasztékot. Miután az nem érkezett, a gravitáció győzött és én újra a padlón találtam magam, csak ezúttal hanyatt fekve.

Annyira arra koncentráltam, hogy ha pusztán mentális mágiával (vagy a manócskámmal xD) meggyógyíthattam volna, megteszem. Fene se értette, miért, hiszen Malfoyról volt szó, akit nem is csíptem. De megmentett, Ha nekiálltam volna elemezni a bennem lévő érzéseket, biztos hanyatt-homlok elrohantam volna, mert mégse normális, hogy aggódok érte.
A percek lassan teltek, szinte visszafelé haladtak, úgy éreztem. Ám egyszer csak kinyitotta azokat szürke szemeket és rám nézett. Kicsit elhomályosult a tekintete, de egészen aranyos volt. A szőke tincsek csapzottan lógtak az arcába, és valami érthetetlen okból kifolyólag elragadtatást olvastam le az arcáról. Aztán megszólalt, és máris tudtam, hogy nincs valami rendben. A megfelelő reakció az lett volna, ha azonnal kipattan az ágyamból, és két káromkodás között elhoppanál a saját fürdőjébe, hogy le tudja mosni magáról a miattam rákerült mugli-koszt.
- Nem - hangzott a meglepett felelet, De nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak kissé: ki hitte volna, hogy Malfoy paradicsomában Granger angyalok repkednek? Aztán mikor kihúzta a kezét a kezeim közül (mégis mikor fogtam meg?!), úgy gondoltam megkérdezem:
- Jól vagy, Draco? - érdemi feleletet azonban nem kaptam, mert a Malfoy család egyetlen szem fiacskáját éppen túlzottan lekötötte a lábra állás. Én is felpattantam, hogy segítsek neki, de valahogy megbotlott, és rám esett. Legalábbis ez lehetett az egyetlen logikus magyarázata annak, hogy miért préselt a padlóba. Arra viszont, hogy a szürke szemek miért néztek olyan sóvár módon az arcomba és hogy miért éreztem az érdeklődésének egyre kézzelfoghatóbb jelét a csípőmnek feszülni... nos, mondjuk úgy, hogy nem igazán találtam magyarázatot. De ez csak az oxigén hiány miatt lehetett. Ez már a harmadik légmentes pillanatom az este, most már biztosan fellép valami agykárosodás.
Draco viszont lassan kapcsolt, és bár nem szóltam neki, végül lekászálódott rólam. Ő a szobából kifelé téblábolt, én pedig úgy döntöttem, jobb nekem, ha fekve maradok - kényelmes volt a padló, biztos ezért nem akaródzott az előbb sem megmozdulni. Meg nem mellesleg kellett nekem néhány pillanat, míg lenyugodtam. A szívem ugyanis örült módon kalapált a mellkasomban, és szokatlanul meleg volt a lakásban.
Míg én a földön fekve a globális felmelegedés kérdésén merengtem, Draco hogy, hogy nem, újra a padlón kötött ki. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy ülő helyzetbe tornáztam magam, és odacsúsztam mellé.
- Fáj valamid? Szükséged van valamire? - kérdeztem, és magamban gyors imát küldtem Merlinnek, nehogy Draco legfőbb vágya egy fürdés legyen.

Nem kifejezetten érdekelt a nemleges válasz, tudtam, hogy csak azért mondja, mert a halandók előtt titokban kell tartania a kilétét, egyébként is, a mosolya tagadhatatlanul mennybéli lényre utalt.
Néhány hümmögéssel reagáltam arra, hogy igen, jól vagyok - tényleg minden fájdalmam elmúlt amikor a közelemben volt -, de úgy döntöttem, mégiscsak jobb lenne, ha egy pillanatra nélkülözném a társaságát, amíg kiöblítem a szám, meg talán iszok is egy kicsit, terveim azonban nem mentek ilyen simán.
Erre az újabb dupla ütésre tényleg nem lett volna szükségem - nem csak az ajtófélfával, de a padlóval is összecsókolóztam -, ám valamilyen szempontból mégis tisztább lett néhány dolog. A tegnap este, ami eddig jótékony ködbe veszett, hirtelen teljes egészében megjelent előttem - az adósságok, a bár, a veszélyben lévő Hermione -, egycsapásra belém hasított és azt hiszem, a szívem kihagyott egy dobbanást, amikor észleltem, hogy hamarabb kerültem padlóra, mint a pasas és Hermionéval bármi történhetett azóta. Pár pillanattal később azonban gondolataim tárgya is megjelent, ami egyszerre töltött el megkönnyebbüléssel és meglepetéssel.
Egy másodpercig megütközve néztem Grangerre, mintha soha életemben nem láttam volna, meg úgy egyébként is, mit keresett itt, majd felnyögtem és szorosan lehunytam a szemem.
- Mi a fene folyik itt?! - kérdeztem, miközben hasra fordulva próbáltam a homlokomat a padló kövének nyomni, mert az legalább hideg volt és nem éreztem azt, hogy a fejem bármelyik pillanatban széteshet és a lángnyelv whiskyből álló vacsorámat sem szerettem volna Granger lakásában kipakolni, pedig a fizikai késztetés igencsak nagy volt. Egyelőre azonban beértem azzal, hogy térdelő helyzetben kuporogtam a padlón és próbáltam összegyűjteni az erőt a hoppanáláshoz - én aztán senkinek a nyakán nem lógok! -, egyelőre sikertelenül. Még a felállás is olyan kivitelezhetetlen problémának tetszett, amit jelen pillanatban nem tudtam volna megoldani, pedig igencsak mehetnékem volt.

Azt hiszem, az esés helyre rázhatott valamit a fejében, mert majdnem magzat pózba rendezte magát, és úgy érdeklődött arról, mi is történt. Ez már inkább Malfoyos megnyilvánulás volt, bár előkellőnek azért nem neveztem volna. Szívesen lettem volna még egy darabig angyal a szemében, mégis jobb, ha normálisan viselkedik, azt legalább tudom kezelni.
- Leütöttek a Fekete Macskában. Én meg hazahoztalak - mondtam az igazság egy verzióját. Mert azt éppen nem óhajtottam belevenni, hogy engem védett meg. Úgy éreztem, hogy amúgy sem megfelelő az időpont a vallatásra, Úgy gondoltam, ideje, lerendeznem - lehetőség szerint aludni, mert nem jó, ha itt hesszel nekem még pár órán át. Ha az ő helyében lettem volna, én menekülni akartam volna, így közöltem vele:
- A házon hoppanálás gátló bűbáj van, nélkülem nem tudsz elmenni - figyelmeztettem, és megvártam, hogy levonja a konklúziót, miszerint itt kell éjszakáznia, nálam.
- Tudsz járni, vagy lebegtesselek? - kérdeztem. A kezem közben végigsimított a szőke tincseken és végigfuttattam az ujjaim az ing nyakának vonalán is. Nem, nem volt lázas, de bosszantó módon borzasztó jó illata volt.
Miután tettünk egy kis kitérőt a fürdő felé, elvergődtünk a hálószobámig, ahol újra ágyba parancsoltam. Mielőtt magára hagytam volna - hosszú volt már így is az este, túl hosszú - megkérdeztem, kér-e valamit enni vagy inni.

Szóval Grangernél voltam, világos.
Hogy mi a jó isten?!
Tehát nem csak simán a nyakán lógok, még a lakásán is vagyok, remek. Fantasztikus, Draco, csak így tovább.
Valószínűleg folytattam volna saját néma szidalmazásomat, ha nem tört volna rám az az elemi késztetés, hogy összekacsintsak a gyomortartalmammal, ugyanis a következő néhány pillanatot azzal töltöttem, hogy mélyen lélegezzek és nagyokat nyeljek, holmi beszéd vagy bármi másra gondolás nem is jöhetett szóba, így Granger szavai is többnyire csak távoli duruzsoláskén jutottak el a tudatomig.
Jól esett az érintése és akkor, ott, nem voltam hajlandó tiltakozni az érzés ellen de próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben bárkinek az érintése jól esett volna, nem kell túlmisztifikálni egy kósza gondolatot.
Nagy sokára végül bólintottam, hogy igen, tudok járni - máskor talán még a feltételezéstől is bosszús lettem volna, de most megelégedtem annyival, hogy ténylegesen nyélbe ütöm a dolgot és fel is álltam. A szoba várható módon járt velem egy kört, mégis kissé készületlenül ért a dolog, így kénytelen voltam Hermionéba kapaszkodni, hogy ne végezzem újra a földön, mert utóbbira igen jó esélyem volt.
Végül eljutottunk a fürdőszobáig, ahol sikerült valahogy fél kézzel - lévén az egyik nem üzemelt - megmosnom az arcom és kiöblítenem a szám, majd visszatámolyogtunk a kiindulási ponthoz és újra fekvő helyzetbe kerültem, de szerencsére ezúttal az ágyon. Még halványan érzékeltem Granger kérdését, de válaszolni már nem volt rá lehetőségem, mert addigra elnyomott az álom.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a nap már magasan járt, fénye beszűrődött a függönyökön keresztül, ingerelve a szemhéjamat. Lassan felültem az ágyban, de nem kezdtem el szédülni és a gyomrom sem kavarodott fel a mozdulattól, amit pozitív jelnek vettem. Enyhe fejfájást persze éreztem és a jobb kezem is furán lüktetett, de a tegnapihoz képest rózsásan voltam, amit az is bizonyított, hogy kezdtem éhes lenni. Ha jól emlékszem, utoljára akkor ettem, mielőtt elindultam volna Grangerhez, az pedig nem most volt.
Granger. A kezdeti nyugalom után ráébredtem, hogy az ő vendégszeretetét élvezem, amitől hirtelen igencsak mehetnékem támadt. Kölcsönösen gyűlöljük és megvetjük egymást - noha néha-néha elbizonytalanodom a szerepemben, elég pár percet várnom, hogy Granger kellemesen ellenszenvessé váljon újra. Igaz, az utóbbi időben egyre hosszabbakká váltak a szünetek, amit igencsak aggasztónak találtam. Mindenesetre képtelen lettem volna továbbra is a lekötelezettjeként itt tartózkodni...

Hála Merlinnek, nem sok dolgom volt már Dracoval, aki rögtön elaludt, ahogy párnát ért a feje. Úgy döntöttem, nem virrasztok az ágyánál, hanem a valamivel kényelmesebb kanapét választottam - de az ajtót nyitva hagytam, hogy ha rosszul lenne az éjszaka, felébredjek rá. Szerencsére nem volt ilyen jellegű gond éjjel, így viszonylag kipihenten, bár némileg elgémberedett tagokkal ébredtem. Benéztem a vendégemhez, aki még mindig a lóbőrt húzta, szóval volt időm lefürödni is. Bár egy kósza pillanatig elgondolkoztam azon az ötleten, hogy aranyvérű vendégem kedvéért kisestélyiben tálalom neki a reggelit, úgy döntöttem, nem érné meg. Szóval a nagy melegre való tekintettel maradt a póló-sort párosítás, és a továbbra is hullámos tincseimet a fejem tetejére copfoztam. Így vonultam el reggelit készíteni.
Lövésem sem volt, miket esznek a Malfoyok. De Draco háborgó hasának valami élelem kellet, így a ham and eggs mellett döntöttem. Én sosem bírtam a szimpla adagnál többet megenni egyszerre, de neki a biztonság kedvéért duplát készítettem. Mondják, ha a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út - nos, én azért akartam jól lakatni, nehogy engem egyen meg reggelire, hirtelen felindulásból. Úgy tűnt, a gondolkodás nem hibádzott, mert pont mire elkészültem a reggelivel, Draco betámolygott a konyhába.
- Jó reggelt - mosolyogtam rá. Nem annak örültem, hogy a vendégem volt, félreértés ne essék. Csak egyszerűen olyan aranyos volt, ahogy az alvástól kipirult és még a párna lenyomat is ott volt az arcán. Egész emberinek látszott.
- Kérsz kávét? Teát? - kérdeztem. A reggeli már az asztalon volt, és reméltem, nem kell külön köreket futnom, hogy hajlandó legyen leülni és enni. Aztán megkérdeztem, hogy van. Nem árt, ha tudom, kell-e a Szent Mungóba mennünk.

Egy kicsit még sziesztáztam az ágyon, majd úgy döntöttem, itt az ideje elköszönni Grangertől és elhúzni a csíkot, a konyha felől áradó illatok pedig elég nyilvánvalóvá tették, hogy hol kell keresnem a házigazdámat.
Amikor beléptem az ajtón, Granger háttal állt nekem, így volt lehetőségem megfigyelni a rövidke sort alá bújtatott formás lábakat, valamint a nyak finom ívére hulló kibomlott tincseket, valamint arra is volt még időm, hogy idegesen megrázzam a fejem, amiért pont Granger vádliját stírölöm, mielőtt a nevezett megfordult volna.
- 'Reggelt - köszöntöttem gyorsan, már csak azért is, hogy kevésbé érezzem magam zavarban, majd beljebb léptem a konyhában.
Az illatok elegye itt már jól kivehető volt, így megállapíthattam, hogy minden van, ami egy jó reggelihez kell, így pedig igen nehéz az embernek gunyorosnak és elutasítónak lennie. A tökéletesebb hatás érdekében tehát kénytelen voltam felidézni a tegnap délelőtött, ami nagyban segített abban, hogy ne kívánjak élni Granger vendégszeretetével.
- Kösz, de azt hiszem, inkább nem akarom próbára tenni a kreativitásodat. Mit raknál bele ezúttal veritaszérum helyett? Maradnál a jó öreg hashajtónál, mert az olyan vicces, vagy inkább egy kis arzént, csak úgy az íze kedvéért? - grimaszoltam, miközben a mellkasom előtt összefont karral támasztottam a konyhapultot. Nem érzékeltem, hogy akár a legkevésbé is túlreagáltam volna a dolgot, szerintem a helyemben más sem fogadta volna el az előzmények ismeretében.
- Remekül, menetre készen. Lennél oly kedves, hogy feloldod a bűbájodat és megengeded, hogy dehoppanáljak? - kérdeztem felvont szemöldökkel, próbálva nem törődni a ham and eggs ingerlő illatával. Az idejét sem tudom, mikor ettem utoljára ilyesmit, de azóta, hogy nincs házimanóm, esélyem se volt rá. Mivel az egyetlen dolog, amit el tudtam készíteni a pirítós volt, ezért többnyire kénytelen voltam azzal beérni, ami ebédnek sokszor igencsak gyér volt, de mit tehet az ember?

A dolog mégsem ment annyira simán, mint reméltem. Persze nem tudom, hogyan juthatott eszembe, hogy majd pont most sikerül 10 békés percet eltöltenem vele. Úgy tűnt, a reggeli nem hozta tűzbe, és mégis inkább engem kóstolgatott. A vádaskodás egyelőre nem húzott fel, és még nem éreztem a késztetést, hogy leátkozzam a golyóit. Egyelőre.
- Miért nem próbálod ki? A nagy Draco Malfoy fél egy egyszerű reggelitől? - mondtam, és miután a teát és a kávét is leraktam a konyhai asztalra, leültem reggelizni. Felhívhattam volna a figyelmét arra, hogy tegnap a veritaszérumból én is ittam, de nem akartam, hogy visszaéljen ezzel a bakival, vagy hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítson bárminek, amit tegnap mondtam.
- Ha eszel belőle, és rosszul leszel, legalább eggyel több okod lesz játszani a sértődöttet - vontam meg a vállam, mintha mindegy lenne. Rimánkodhattam volna, hogy egyen, mert nem akarom kidobni az ő részét, de ez aligha hatotta volna meg.
- Ha megreggeliztél, oda hoppanálsz, ahova csak akarsz. Addig ne is álmodj róla - feleltem és elmerengtem azon is, hogy megadom neki azt a lehetőséget is, miszerint ha nem eszik önszántából, imperiusszal rásegítek kicsit a dologra. Ez nyilván elmélyítette volna közöttünk a bimbózó barátságot.
- Hova sietsz ennyire? - kérdeztem. Nem dolgozik, nincs családja. Csak nem Monstro várja epedve?

- Ha rólad beszélünk, aligha ejthetünk szót "egyszerű reggeliről" - morogtam. Nem, ezzel a hülyeséggel nem sikerült felingerelnie, viszont a hangsúlya igenis idegesített, pedig tisztában voltam vele, hogy mire megy ki a játék, mégsem tudtam tenni ellene.
- És mondd csak, nekem miért is volna olyan jó, hogy játszhatom a sértődöttet? - horkantam fel egy szemforgatás kíséretében. Nem azért fújtam rá, mert az olyan vicces volt, hanem mert megérdemelte! Ő rakott veritaszérumot a piámba, és még neki áll feljebb? Elmehet a tudja hová.
Egy pillanatig megütközve néztem rá - mégis, mi másért lett volna ennyire fontos neki, hogy maradjak reggelire, mint hogy meg akar mérgezni?
- Meg kell etetni a halaimat - fintorogtam gúnyosan, ugyanis azt mégsem jelenthettem be, hogy igazából nem a végcél volt a lényeges, csak az, hogy minél messzebb kerüljek innen. Még akkor is, ha a sortos-feltűzött hajú Granger meglepően kellemes látványt nyújtott.
- De beszámíthatjuk egy találkának és akkor maradok - álltam elő az ötlettel, bár fogalmam sem volt, hogy házigazdámnak miért volt ennyire fontos, hogy utált társaságomat élvezze az otthonában, ráadásul reggel. Viszont ha ezt vesszük a negyedik találkozásnak, akkor talán van rá még némi esély, hogy ha gyorsan megejtjük az ötödiket, megkapom a munkát, kiharcolok még egy pár hetet a Gringottsnál...szóval egy kicsit talán kevésbé lett volna kilátástalan a helyzetem. Igen, én is tisztában voltam vele, hogy ha jobban belenéznék a tervem részleteibe, akkor látnám, hogy ez még így se lenne biztos és egyébként is tele van "és akkor, ha" részekkel, de nem voltam hajlandó belenézni.

Én már régen a reggelimet fogyasztottam, de ő még mindig a pultnak dőlve álldogált és próbálta kitalálni, miért ne reggelizzen velem.
- Évek óta csak azt játszod. Anélkül már biztos élni se tudnál - vigyorogtam rá szemtelenül. Egy Malfoynak mindig volt oka megsértődni, mondjuk az olyan világrengető dolgokon, mint a kiszolgálás milyensége. És ha jobban belegondolok, már most is a sértődöttet játszotta, mert nem engedtem üres gyomossal távozni.
- A halaid kibírnak tíz percet még. Én pedig nem engedlek el éhesen, ha a fejedre állsz se - mondtam, és nem, még véletlenül sem láttam lelki szemeim előtt a fejenállást gyakorló Dracot.
- Ne is álmodj ... - kezdtem bele a válaszba, de a "róla"már nem jött ki, mert sikeresen félrenyeltem a kenyér darabot, amit épp azelőtt helyeztem a számba, mielőtt Malfoy kimondta volna ezt a lehetetlen ötletet. Köhögve próbáltam a megfelelő csőbe juttatni a falatot, majd mikor sikerült, az erőlködéstől könnyes szemmel közöltem a vendégemmel:
- Látod, bevállaltam a te méreg adagod is -

Felhorkantam, de nem fecséreltem rá a szót a továbbiakban, hogy bizony én nem játszom a sértődöttet, csak Grangernek furcsák a meglátásai.
Még mindig nem volt számomra világos, hogy miért akart ennyire megetetni, amikor a "tartozását" már kifizette azzal, hogy nem hagyott a padlón feküdni, amíg valaki más fel nem kapart volna, esetleg magamtól fel nem kelek.
- Szívet melengető - morogtam a fulladásos akciójára, miközben leültem vele szemben a konyhaasztal mögé és kezembe vettem a villát, ami aztán sikeresen a padlón is landolt, mivel képes voltam elfelejtkezni róla, hogy törött ujjakkal nemigen megy az ilyen művelet.
Vetettem egy "ne merészelj röhögni, különben megátkozlak" pillantást Grangerre, majd felszedtem az izgága eszközt a másik kezemmel, de az meg azért volt problémás, mert "ügyességem" totálisan a jobb kezemre korlátozódott, így folyamatosan problémákba botlottam, mint például hogyan kellene fognom a kés is mellé és társai.
A nagy feladat olyannyira lefoglalta a koncentrációmat, hogy beszélgetni nemigen voltam képes, tehát csendben ettünk egymással szemben és magamban hálát adtam az égnek, amiért Granger mégis marasztalt - már-már elfelejtettem azt a fogalmat, hogy "főtt étel", és bár ez igencsak kezdetleges formája volt az említett kategóriának, konkrét erőfeszítésekbe került visszafognom a késztetést, hogy rávessem magam a kajára.
Miután minden téren győzedelmeskedtem - villa- és késügyben csakúgy, mint saját magam moderálásában -, valamint jól is laktam és egyelőre nem éreztem, hogy megmérgeztek volna, vetettem egy hálás pillantást Hermionéra, majd nyújtottam a kezemet, hogy legyen oly kedves és hoppanáltasson el innen, lehetőleg haza.

Úgy látszott, csak sikerült rávennem az étkezésre. Cserébe majdnem megfulladtam - igazán jő hatással volt rám ez a pasi: folyton halálközeli élményeket okozott. A villa elejtése után olyan tekintettel nézett rám, hogy még csak azt sem mertem megkérdezni, jól van-e. Mondjuk annyira semmiképpen nem vagyok megfizetve, hogy még az etetését is elvállaltam volna. Szóval maradtam a biztonságos megoldásnál: csöndben ettem és próbáltam nem reagálni arra, mennyire feltűnően bénázott. Jól tudom, az aranyvérűek ritka gyorsan megtanulnak késsel-villával enni, ezért a szokatlan esetlenség oka gyaníthatóan valami sebesülés. De ha nem akarta a segítségem, hát nem segítettem.
Miután befejezte a reggelit, jelezte, hogy távozni akar, én pedig lehetővé tettem neki a dolgot, az által, hogy felvilágosítottam, levettem a bűbájt a lakásról: most már oda mehet, ahova csak akar. Mivel fél másodperc múlva már nem volt ott, így azt hiszem, végképp elege lehetett a vendéglátásból. Miközben elmosogattam a reggeli edényeket, igyekeztem meggyőzni magam, hogy én mindent megtettem, és Draconak innen már nem lesz semmi baja. Nehezen ment.

~Azt hiszem már fésülhető (^^), de mivel nem saját gépnél vagyok, wordöm sincs, ez most részemről esélytelen. ~

Vakrandi: már a név is borzasztóan hangzott. Eddig az ezzel való találkozást is sikerült elkerülnöm, mint a meteoresőt, de ma változik a dolog - a hosszú órák könyörgései meghozták gyümölcsüket és belementem. No persze a "sötét oldal" győzelmét nagyban segítette, hogy Mrs. Weasley nem felejtette el megemlíteni, hogy hamarosan vénlányként végzem, és hogy nem maradhatok ennyire besavanyodott. Ronnak pedig volt képe még azt is közölni velem, hogy a múltkori párosrandi alól kihúztam magam (naná, hogy! Mégis ki akarna önszántából Pansyvel időt tölteni?! Mármint Ronon kívül...), így most teljes erővel lecsapott Damoklész kardja, ami eddig csak békésen lebegett a fejem fölött. Egy ideig látványosan durcáztam, csakhogy aztán Ginny jött segíteni a készülődésben, és az ő lelkesedése valahogy átragadt rám is. A nagy nevetések és világmegváltó elmélkedések közben járt a kezünk is és az eredmény egy olyan Hermione Granger lett, akire jómagam is megilletődve pislogtam a tükörben: a göndör barna loboncomat kiegyenesítettük, de nem teljesen, így most hullámokban keretezte az arcomat. Egy bordó koktélruhát választottunk, ami kiemelte az alakomat, de nem volt túl kihívó. Némi smink és parfüm, és Ginny máris útnak indított. Igazán sajnáltam, hogy nem kísért el, mert így a lelkesedés átváltott az izgulás jóval kellemetlenebb érzésébe.

A bárból kiszűrődő zene végre elnyomta a magassarkúm koppanásait. Utolsó szippantás a hűvös esti levegőből, majd beléptem a Fekete Macskába, ami egy felkapott varázsló szórakozóhely volt, de nem annyira elit, hogy a felsőbb körűek idejárjanak. Már meglehetősen nagy volt a tömeg, így úgy gondoltam, az a legpraktikusabb, ha elkezdem keresni a ma esti partnerem. A leírás alapján egy magas, sportos testalkatú, valamint rövid, barna hajú és kék szemű varázslót kellett megtalálnom. Ahogy végigpillantottam a tömegen, kénytelen voltam megállapítani, hogy a többség férfi. Remek. Ha minden igaz, hozott egy szál rózsát is - bár abban a félhomályban azt se láttam volna biztosan, ha egy elefánt lenne nála, szóval, úgy döntöttem, feladom a dolgot és szerzek magamnak valami italt, hátha menetközben ő talál meg engem. És ha nem, akkor legalább Weasley-ék sem mondhatják, hogy nem tettem meg mindent.
A pulthoz sétáltam és rendeltem magamnak egy Mojitot, majd szépen helyet foglaltam az egyik bárszéken és miután meguntam a mentalevelek szívószállal való piszkálását, megfordultam, hogy szemügyre vegyem a táncoló tömeget. Hamarosan társaságom is akadt: Hugo Ainsworth. Kicsit döbbenten pislogtam rá, hiszen ő volt a ma esti partnerem. Azon túl, hogy ilyen egyszerűen megtalált, meglepett az a tény is, mennyire illik rá a személyleírás. Átadta a rózsát, és hamarosan az egyik félreeső boxba invitált beszélgetni. Mosolyogva egyeztem bele, így pár pillanat múlva egymással szemben ülve folytattuk az ismerkedést, ami kifejezetten jól haladt: Hugo szimpatikus volt, valamint sárkányszelídítőként dolgozott, így egzotikus történetekben sem volt hiány. Az egyetlen dolog, ami kicsit furcsán hatott számomra, hogy a fiatalember igen gyors tempóban húzta le a feleseket és máris öt pohárka sorakozott előtte és a fokozott alkoholbevitelnek köszönhetően egyre nyíltabban mesélt mindenféléről.

Az első óra után elkanyarodtam a mosdó felé, hogy megigazítsam a sminkem. Mire visszatértem, a Hugo előtti poharak száma jelentősen megszaporodott, és határozottan homályosnak tűnt a tekintete, pechemre ez viszont csak akkor tűnt fel, mikor már visszaültem a boxba. Hugo a méreteit meghazudtoló gyorsasággal csúszott mellém és túlzott lelkesedéssel kezdte szorongatni a kezem. Próbáltam finoman, majd egyre határozottabban leállítani, de a szavak már nemigen jutottak el hozzá. Mikor ujjai a mellem felé kalandoztak, úgy éreztem véget ért az este - oké, Hugo nem volt visszataszító vagy ilyesmi, de nem voltam az egy éjszakás kalandok híve és valami érthetetlen okból kifolyólag nem lelkesedtem azért, hogy egy részeg fazon taperoljon. Kiküzdöttem magam a boxból, és miután lefejtettem a kezeit magamról, közöltem vele, hogy most sürgős dolgom van valahol egészen máshol. Futólépésben tettem meg az utat a bárpultig - úgy gondoltam, legalább a saját italaimat kifizetem, ha már nem vagyok hajlandó elmenni vele tekerni egy kört, arra viszont nem számítottam, hogy utánam jön. Olyan erővel simult hozzám, hogy a bárpult beépült a tüdőmbe, így felkiáltani sem tudtam, a mögöttem táncolók és egyéb problémák miatt pedig még a pultosnak sem tűnt fel, hogy gond van....


<center>~oOo~</center>


Mindig is utáltam a Fekete Macskát; az én ízlésemnek túlságosan lepukkant és aljanépnek való volt, de elment egynek, és itt legalább nem ismertek fel azok, akik az én „körömbe” tartoztak anno.
Nem tudom, mennyi ideje szopogattam azt az üveg lángnyelv whiskyt, mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy az egész az ő hibája. Ki másé volna? Az enyém nem lehet, tehát kizárásos alapon az övé. Mi a francnak kell felmérnie a "képességeimet"? Egyébként is, milyen jogon rakatott veritaszérumot az innivalómba? Szerencse, hogy olyan béna volt a másik csaj, a szőke, hogy a Grangerébe is tett véletlenül, így legalább én is röhöghettem egy kicsit, de ez nem változtat a tényen, hogy basszus!

A mai találkozást követő délutánon azt hiszem, semmire nem vágytam jobban, mint egy meleg zuhanyra és alvásra - olyan tevékenységek, amelyek közben nem kell gondolkodnom, töprengésem tárgya ugyanis újra és újra egyetlen személy lett, cseppet sem pozitív értelemben: Granger.
Remek terveimet azonban nem tudtam valóra váltani, ugyanis amikor beléptem az aprócska, egyszintes házba, melyet már néhány éve otthonomnak neveztem, a konyhapulton egy bagoly várta érkezésem. Egy hivatalos levél volt nála, mégpedig a Gringottstól.
Miután átfutottam a sorokat, a pergament apró galacsinná gyúrtam és a zsebembe rejtettem. Két hét...nem sok. Ennyi időm volt arra, hogy visszafizessem az adósságaimat, különben elárverezik a fejem felől ezt a porfészket, amit gunyorosan háznak csúfolunk. Mondanom sem kell, hogy esélytelen, hogy ilyen rövid határidőn belül bármit is tudjak tenni, hiába is kapnám meg azt a rühes munkát. Gyönyörű kilátások...

Újra megemeltem az üveget, majd egy fejrázással próbáltam kiverni a fejemből a félresikerült délután képét, nem sok sikerrel, tehát úgy döntöttem, itt az ideje kérni még egy üveget a pultostól.
Egy fél óra múlva még mindig halkan morogva szidtam a koboldokat és édesanyjukat, nem kifejezetten érzékelve, hogy hangosan is kinyilvánítom a véleményemet a Gringotts alkalmazottjai felé, de valószínűleg nem is érdekelt volna. Dögöljön meg mind.
Meghúztam az üveget; a szemem sarkából láttam egy ismerős alakot, aki szinte futva menekült a bárból. Ajkaim kárörvendő vigyorra húzódtak, ahogy arra gondoltam, a "tökéleteske" számára sem sikerült olyan jól ez az este, a görbe pedig még inkább kiszélesedett, ahogy megláttam a részeg nagy melákot felé közeledni. Talán nem értékelte eléggé randi közben Granger előadását a Roxfort történelméről, a nő pedig bepipult rá és úgy döntött, otthagyja.
Vissza is tértem helyette a pult bámulásához és kedves átlátszó társamhoz, amit egyre zavarosabban találtam el, már ami a megragadást illette, de szerencsére eléggé az aljára értem ahhoz, hogy ne lötyögjön ki az értékes nedű. Hiába, akaratlanul is újra a kis párosra néztem, de ezúttal arcomra fagyott a vigyor. A helyzet egyértelműen mutatta, hogy a pasas azok közé az emberek közé tartozik, akiknek néhány pohár után már az üveg is nővé változik, Hermione pedig kétségbeesetten próbált szabadulni, de természetesen esélye sem volt kilencven kiló ruhába bújtatott színtiszta izom ellen.

Normális esetben a faszi valószínűleg villámgyorsan jarwey-lepényt csinált volna belőlem is, elvégre láthatóan még az agya helyett is harántcsíkolt izomszövetet tartott, csak hogy jobban menjen a gyúrás, de a meglepetés ereje mellém szegődött.
Néhány bizonytalan lépés után mögé érkeztem - a szoba nekem is kissé lejtett, meg találtam néhány olyan gödröt is, ami nem volt itt, amikor megjöttem -, majd nemes egyszerűséggel megfogva a két vállát gyorsan hátrarántottam, miközben én oldalra léptem, így akaratlanul is elengedte a nőt.
Nem hagytam neki időt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, hanem szinte rögtön ütöttem, kipécézve magamnak a gyomrát, ám eközben ő megragadta a csuklómat és megpróbálta kicsavarni, aminek az lett a következménye, hogy mindketten a padlón landoltunk. A számban elömlő fémes, sós íz arról árulkodott, hogy a művelet közben sikerült elharapni a nyelvemet, de inkább csak távoli információként konstatáltam. Nem kifejezetten gyorsan, de sikerült félig feltápászkodnom, és mivel ő még lassabb volt, kihasználtam a fölényemet: a mellkasára térdelve szegeztem a földhöz, ököllel csapva egy kiadósat az orrára. Sajnos tapasztalatlanságomat igazolandó nemcsak az ő csontja reccsent, az enyém is - sosem hittem volna, hogy ez ilyen kibaszottul fáj, de bakker, tényleg! -, mielőtt vérbe borult volna először csak az orra, majd az egész arca.
Láthatóan azonban elég alkohol volt benne, hogy meg se érezze a kis hadműveletemet, úgyhogy fájdalmas ordítás helyett nyitott tenyérrel találkozott a halántékommal, amit meglepett nyikkanással fogadtam, miközben lefordultam róla.
A bár mennyezetén táncoló árnyékok képe volt az utolsó, amit láttam, mielőtt elsötétült volna a szemem előtt a világ.


<center>~oOo~</center>


Azon gondolkoztam, mit kezdhetnék a negyed órája még normálisnak tűnő sárkányszelídítőmmel, aki most olyan lelkesedéssel nyomott a bárpultnak - miközben a kezei szabadon kalandoztak a testem különböző zónáin -, hogy úgy éreztem, hamarosan búcsút mondhatok ennek a sárgolyónak. Valamelyik kriminalisztikai könyvben írták, hogy a nők sosem választanak maguknak fulladásos halált, mert a hiúságuk megakadályozza őket ebben, hiszen nem akarnak csúnya kékes színben villogni, mikor megtalálják őket.
Én pedig nem hiszem el, hogy pont ez az ökörség jutott eszembe, ahelyett, hogy a szeretteim arcát láttam volna, vagy legalábbis pufók, barokk angyalkákat, sőt, ennél még azt is jobban díjaztam volna, ha Merlin képen röhög! Viszont nem sok mindenkit érdekelt, én mit akartam - úgy tűnt, akár tetszik, akár nem, ezek lesznek az utolsó gondolataim....
Ekkor azonban valaki lerántotta rólam a részeg fickót és végre éltető oxigén áramlott a tüdőmbe. Egyensúlyomat vesztve alig bírtam megtartani magam az első bárszéken, ami a kezem ügyébe akadt. Mire sikerült rendezni ziháló légzésem és végre mást is láttam a feketeségen kívül, addigra a lábaimnál zajló meccs véget is ért: megmentőm a földön feküdt, Hugo pedig épp fel akart tápászkodni. Én meg úgy voltam vele, hogy ez nekem minden lesz, csak jó nem, ha hagyom neki és ezúttal én voltam jó helyzetben: míg ő próbálta a lábait megfelelő szögben ráilleszteni a padlóra, én már elő is húztam a pálcám és megsoroztam egy Obstructo-Incarcerandus-Carbunculus hármassal. Az utolsó nem volt feltétlenül szükséges, csak a saját kis bosszúm volt, de kifejezetten jól esett. Aztán, mivel továbbra sem éreztem jól magam, küldtem még egy kis rémdenevér rontást is Ainsworth arcára, hogy legközelebb ne legyen ilyen könnyű dolga.

A gazfickó ártani már nem tudott nekem - legalábbis addig nem, míg az átkok tartották -, így ideje volt szemügyre vennem a földön fekvőt. Ekkor következett az este második élménye, amikor elfelejtettem levegőt venni. A földön ugyanis Malfoy volt kiterülve, ez pedig az a tipikus se köpni, se nyelni élmény volt. Aztán úgy döntöttem, ha már ő megmentett engem (a mai találkozónk után pedig ezt végképp nem vártam tőle!), akkor én se hagyhatom itt a pult alatt dögleni. Melléléptem, és miután megfogtam a kezét, elhoppanáltam, egyenesen a lakásomba. Megérkezve egy pár pillanatig hezitáltam csupán, aztán belebegtettem az ágyamba. Kényelmesebb volt, mint a kanapé, és mégse hagyhatom a megmentőm rossz körülmények között, még ha Malfoy is az. Tettem egy kis hideg vizes borogatást a homlokára, de ennél jobb ötletem nem nagyon volt, hogy mégis mihez kezdhetnék vele. Ha jól számoltam, lassan negyed órája volt kiütve...és ha nem tér magához hamarosan, beviszem a Szent Mungóba...
Szorongva ültem az ágya mellett és próbáltam megfelelően mérlegelni, mikor hoppanáljak vele újra, mikortól válik igazán aggasztóvá a helyzet.


<center>~oOo~</center>


Az első dolog, amit éreztem, a nyelvemen ülő fémes, száraz íz - az alvadt vér összetéveszthetetlen kettőse. Még egy kicsit vártam azzal, hogy kinyissam a szemem, ugyanis úgy jósoltam, hogy ha megmozdulok, a koponyám egy az egyben felrobban.
Pár perc után azonban mintha enyhült volna a dolog, így héroszi erőfeszítéseket téve kinyitottam a szemem, hogy körbe nézzek. Fogalmam sem volt, hol vagyok - ahogy arról sem, mi történt velem. Az ágyam mellett ülő álomszerűen gyönyörű nő sem volt ismerős, szépsége azonban egy pillanat alatt rabul ejtett.
- Te egy angyal vagy? - néztem rá ködös szemekkel és cseppet sem zavart össze a tény, hogy a nőnek barna volt a haja, nem pedig az elvárható aranyszőke.

Az alvadt vér íze azonban kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, úgyhogy eldöntöttem, szédülés ide vagy oda, muszáj kiöblítenem a számat, talán az angyalt se fogja annyira zavarni, ha egy kicsit kimegyek.
Nagy elhatározással fel is ültem és már léptem is le az ágyról, kihúzva a kezem az angyaléból, de kicsit elszámíthattam magam, ugyanis a lábunk valahogy összeakadt, aminek az lett a vége, hogy ő hanyatt esett, én pedig rá, bár a súlyom nagy része az alkaromon volt, amit még valahogy sikerült jó helyre tennem, tehát a padlóra. Felszisszentem - a kezemnek is volt valami baja, legalábbis csuklótól lefelé irdatlanul fájt, de nem érdekelt, mert valami egészen más kötött le.
Az arcunk centiméterekre voltak egymástól, így hosszú pillanatokig nem voltam képes máshova nézni, csak a gyönyörű sötétzöld szemek mélyére. A bőrömön éreztem a légzése nyomát, az arcát megszínező kis pirosságtól pedig jólesően végigfutott a hátamon a hideg és éreztem, ahogy a testemben lévő vér egy bizonyos pontra áramlik, tettre készen.
Aztán eszembe jutott, hogy mégsem viselkedhetek így egy angyal közelében, pláne nem a védelmezőmében, és amikor ez eljutott a kissé zavarosan funkcionáló agyamig, rögtön felpattantam róla.
- Bocsánat - motyogtam, majd miközben ő még mindig a padlón feküdt a tetszetősen rövid, bordó ruhájában, megpróbáltam megkeresni a konyhát. A művelet azonban nehezebb volt, mint ahogy hangzott.
Hősiesen megtettem azt a három lépést, amennyi a szoba ajtajáig még hátra volt, ám ahelyett, hogy átléptem volna a küszöböt, valahogy szembe kerültem az ajtófélfával és akkor már nem tudtam korrigálni a helyzetet: a homlokom fájdalmasan találkozott is vele, amitől kissé megtántorodtam, kezemmel keresve valamiféle támasztékot. Miután az nem érkezett, a gravitáció győzött és én újra a padlón találtam magam, csak ezúttal hanyatt fekve.


<center>~oOo~</center>


Annyira koncentráltam, hogy ha pusztán mentális mágiával meggyógyíthattam volna, megteszem. Fene se értette, miért, hiszen Malfoyról volt szó, akit nem is csíptem, de megmentett. Ha nekiálltam volna elemezni a bennem lévő érzéseket, biztos hanyatt-homlok elrohantam volna, mert mégse normális, hogy aggódok érte, ezért elővigyázatosságból inkább nem tettem.
A percek lassan teltek, úgy éreztem, hogy szinte visszafelé haladnak, ám egyszer csak kinyitotta azokat a szürke szemeket és rám nézett. Kicsit elhomályosult a tekintete, de egészen aranyos volt. A szőke tincsek csapzottan lógtak a homlokába, és valami érthetetlen okból kifolyólag elragadtatást olvastam le az arcáról.

Aztán megszólalt, és máris tudtam, hogy nincs valami rendben.
A megfelelő reakció az lett volna, hogy azonnal kipattan az ágyamból és két káromkodás között elhoppanál a saját fürdőjébe, hogy le tudja mosni magáról a miattam rákerült mugli-koszt, a kérdése pedig végképp nem hagyott kétséget maga után.
- Nem - hangzott tőlem a meglepett felelet, de nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak kissé: ki hitte volna, hogy Malfoy paradicsomában Granger-angyalok repkednek? Aztán mikor kihúzta a kezét a kezeim közül (mégis mikor fogtam meg?!), úgy gondoltam megkérdezem:
- Jól vagy, Draco? - Érdemi feleletet azonban nem kaptam, mert a Malfoy család egyetlen szem fiacskáját éppen túlzottan lekötötte a lábra állás. Én is felpattantam, hogy segítsek neki, de valahogy megbotlott, és rám esett. Legalábbis ez lehetett az egyetlen logikus magyarázata annak, hogy miért préselt a padlóba. Arra viszont, hogy a szürke szemek miért néztek olyan sóvár módon az arcomba, és hogy miért éreztem az érdeklődésének egyre kézzelfoghatóbb jelét a csípőmnek feszülni... nos, mondjuk úgy, hogy nem igazán találtam magyarázatot. De ez csak az oxigénhiány miatt lehetett, hiszen ez már a harmadik légmentes pillanatom volt az este, most már biztosan fellép valami agykárosodás a részemről is.
Draco viszont lassan kapcsolt, és bár nem szóltam neki, végül lekászálódott rólam. Ő a szobából kifelé téblábolt, én pedig úgy döntöttem, jobb nekem, ha fekve maradok - kényelmes volt a padló, biztos ezért nem akaródzott az előbb sem megmozdulni. Meg nem mellesleg kellett nekem néhány pillanat, míg lenyugodtam, a szívem ugyanis örült módon kalapált a mellkasomban, és szokatlanul meleg is volt a lakásban.
Míg én a földön fekve a globális felmelegedés kérdésén merengtem, Draco valahogy újra a padlón kötött ki. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy végül ülő helyzetbe tornáztam magam, és odacsúsztam mellé.
- Fáj valamid? Szükséged van valamire? - kérdeztem, és magamban gyors imát küldtem Merlinnek, nehogy Draco legfőbb vágya egy fürdés legyen.


<center>~oOo~</center>


Nem kifejezetten érdekelt a nemleges válasz, tudtam, hogy csak azért mondja, mert a halandók előtt titokban kell tartania a kilétét, egyébként is, a mosolya tagadhatatlanul mennybéli lényre utalt.
Néhány hümmögéssel reagáltam arra, hogy igen, jól vagyok - tényleg minden fájdalmam elmúlt, amikor a közelemben volt -, de úgy döntöttem, mégiscsak jobb lenne, ha egy pillanatra nélkülözném a társaságát, amíg kiöblítem a szám, meg talán iszok is egy kicsit, terveim azonban nem mentek ilyen simán.
Erre az újabb dupla ütésre - nem csak az ajtófélfával, de a padlóval is összecsókolóztam - tényleg nem lett volna szükségem, ám valamilyen szempontból mégis tisztább lett néhány dolog. A tegnap este, ami eddig jótékony ködbe veszett, hirtelen teljes egészében megjelent előttem - az adósságok, a bár, a veszélyben lévő Hermione -, egycsapásra belém hasított, és azt hiszem, a szívem kihagyott egy dobbanást, amikor észleltem, hogy hamarabb kerültem padlóra, mint a pasas és Hermionéval bármi történhetett azóta. Pár pillanattal később azonban gondolataim tárgya is megjelent, ami egyszerre töltött el megkönnyebbüléssel és meglepetéssel.

Egy másodpercig megütközve néztem Grangerre, mintha soha életemben nem láttam volna, meg úgy egyébként is, mit keresett itt, majd felnyögtem és szorosan lehunytam a szemem.
- Mi a fene folyik itt?! - kérdeztem, miközben hasra fordulva próbáltam a homlokomat a padló kövének nyomni, mert az legalább hideg volt és nem éreztem azt, hogy a fejem bármelyik pillanatban széteshet, és a lángnyelv whiskyből álló vacsorámat sem szerettem volna Granger lakásában kipakolni, pedig a fizikai késztetés igencsak nagy volt. Egyelőre azonban beértem azzal, hogy térdelő helyzetben kuporogtam a padlón és néztem, milyen szépen pörög a szoba, valamint próbáltam összegyűjteni az erőt a hoppanáláshoz - én aztán senkinek a nyakán nem lógok! -, persze sikertelenül. Még a felállás is olyan kivitelezhetetlen problémának tetszett, amit jelen pillanatban nem tudtam volna megoldani, pedig igencsak mehetnékem volt, kár, hogy néhány fizikai dolog közbeszólt.


<center>~oOo~</center>


Azt hiszem, az esés helyrerázhatott valamit a fejében, mert majdnem magzat pózba rendezte magát, és úgy érdeklődött arról, mi is történt. Ez már inkább Malfoyos megnyilvánulás volt, bár előkelőnek azért nem neveztem volna. Szívesen lettem volna még egy darabig angyal a szemében, mégis jobb, ha normálisan viselkedik, azt legalább tudom kezelni.
- Leütöttek a Fekete Macskában. Én meg hazahoztalak - mondtam az igazság egy verzióját. Mert azt éppen nem óhajtottam belevenni, hogy engem védett meg. Úgy éreztem, hogy amúgy sem megfelelő az időpont a vallatásra, inkább ideje lerendeznem - lehetőség szerint aludni, mert nem jó, ha itt hesszel nekem még pár órán át. Ha az ő helyében lettem volna, én menekülni akartam volna, így közöltem vele:
- A házon hoppanálás-gátló bűbáj van, nélkülem nem tudsz elmenni - figyelmeztettem, és megvártam, hogy levonja a konklúziót, miszerint itt kell éjszakáznia, nálam.
- Tudsz járni, vagy lebegtesselek? - kérdeztem. A kezem közben végigsimított a szőke tincseken és végigfuttattam az ujjaim az ing nyakának vonalán is. Nem, nem volt lázas, de bosszantó módon jó illata volt.


<center>~oOo~</center>


Szóval Grangernél voltam, világos.
Hogy mi a jó isten?!
Tehát nem csak simán a nyakán lógok, még a lakásán is vagyok, remek. Fantasztikus, Draco, csak így tovább.
Valószínűleg folytattam volna saját néma szidalmazásomat, ha nem tört volna rám az az elemi késztetés, hogy összekacsintsak a gyomortartalmammal. Így a következő néhány pillanatot azzal töltöttem, hogy mélyen lélegezzek és nagyokat nyeljek, holmi beszéd vagy bármi másra gondolás nem is jöhetett szóba, tehát Granger kérdése is többnyire csak távoli duruzsolásként jutott el a tudatomig.
Jól esett az érintése és akkor, ott, nem voltam hajlandó tiltakozni az érzés ellen, de próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben bárkinek az érintése jól esett volna, nem kell túlmisztifikálni egy kósza gondolatot.
Nagy sokára végül bólintottam, hogy igen, tudok járni - máskor talán még a feltételezéstől is bosszús lettem volna, de most megelégedtem annyival, hogy ténylegesen nyélbe ütöm a dolgot és fel is álltam. A szoba várható módon járt velem egy kört, mégis kissé készületlenül ért a dolog, így kénytelen voltam Hermionéba kapaszkodni, hogy ne végezzem újra a földön, mert utóbbira igen jó esélyem volt.
Végül eljutottunk a fürdőszobáig, ahol sikerült valahogy fél kézzel - lévén az egyik nem üzemelt - megmosnom az arcom és kiöblítenem a szám, majd visszatámolyogtunk a kiindulási ponthoz és újra fekvő helyzetbe kerültem, de szerencsére ezúttal az ágyon. Még halványan érzékeltem Granger kérdését, de válaszolni már nem volt rá lehetőségem, mert addigra elnyomott az álom.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a nap már magasan járt, fénye beszűrődött a függönyökön keresztül, ingerelve a szemhéjamat. Lassan felültem az ágyban, de nem kezdtem el szédülni és a gyomrom sem kavarodott fel a mozdulattól, amit pozitív jelnek vettem. Enyhe fejfájást persze éreztem és a jobb kezem is furán lüktetett, de a tegnapihoz képest rózsásan voltam, amit az is bizonyított, hogy kezdtem éhes lenni. Ha jól emlékszem, utoljára akkor ettem, mielőtt elindultam volna Grangerhez, az pedig nem most volt.
Granger. A kezdeti nyugalom után ráébredtem, hogy az ő vendégszeretetét élvezem, amitől hirtelen igencsak mehetnékem támadt. Kölcsönösen gyűlöljük és megvetjük egymást - noha néha-néha elbizonytalanodom a szerepemben, elég pár percet várnom, hogy Granger kellemesen ellenszenvessé váljon újra. Igaz, az utóbbi időben egyre hosszabbakká váltak a szünetek, amit igencsak aggasztónak találtam. Mindenesetre képtelen lettem volna továbbra is a lekötelezettjeként itt tartózkodni...


<center>~oOo~</center>


Hála Merlinnek, nem sok dolgom volt már Dracoval, aki rögtön elaludt, ahogy párnát ért a feje. Úgy döntöttem, nem virrasztok az ágyánál, hanem a valamivel kényelmesebb kanapét választottam - de az ajtót nyitva hagytam, hogy ha rosszul lenne az éjszaka, felébredjek rá. Szerencsére nem volt ilyen jellegű gond, így viszonylag kipihenten, bár némileg elgémberedett tagokkal ébredtem. Benéztem a vendégemhez, aki még mindig a lóbőrt húzta, szóval volt időm lefürödni is. Bár egy kósza pillanatig elgondolkoztam azon az ötleten, hogy aranyvérű vendégem kedvéért kisestélyiben tálalom neki a reggelit, úgy döntöttem, nem érné meg, szóval a nagy melegre való tekintettel maradt a póló-sort párosítás, és a továbbra is hullámos tincseimet a fejem tetejére copfoztam. Így vonultam el reggelit készíteni.
Lövésem sem volt, miket esznek a Malfoyok, de Draco háborgó hasának valami élelem kellet, így a ham and eggs mellett döntöttem. Én sosem bírtam a szimpla adagnál többet megenni egyszerre, de neki a biztonság kedvéért duplát készítettem. Mondják, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út - nos, én azért akartam jól lakatni, nehogy engem egyen meg reggelire, hirtelen felindulásból. Úgy tűnt, a gondolkodás nem hibádzott, mert pont mire elkészültem a reggelivel, Draco betámolygott a konyhába.
- Jó reggelt - mosolyogtam rá. Nem annak örültem, hogy a vendégem volt, félreértés ne essék. Csak egyszerűen olyan aranyos volt, ahogy az alvástól kipirult és még a párnalenyomat is ott volt az arcán. Egész emberinek látszott.
- Kérsz kávét? Teát? - kérdeztem. A reggeli már az asztalon volt, és reméltem, nem kell külön köröket futnom, hogy hajlandó legyen leülni és enni. Aztán megkérdeztem, hogy van, elvégre csak tudnom kellene, mikor kell kis kitérőt tenni a Szent Mungó felé.


<center>~oOo~</center>


Egy kicsit még sziesztáztam az ágyon, majd úgy döntöttem, itt az ideje elköszönni Grangertől és elhúzni a csíkot, a konyha felől áradó illatok pedig elég nyilvánvalóvá tették, hogy hol kell keresnem a házigazdámat.
Amikor beléptem az ajtón, Granger háttal állt nekem, így volt lehetőségem megfigyelni a rövidke sort alá bújtatott formás lábakat, valamint a nyak finom ívére hulló kibomlott tincseket. Arra is volt még időm, hogy idegesen megrázzam a fejem amiért pont Granger vádliját stírölöm, mielőtt a nevezett megfordult volna.
- 'Reggelt - köszöntöttem gyorsan, már csak azért is, hogy kevésbé érezzem magam zavarban, majd beljebb léptem a konyhában és válaszoltam a hogylétemre irányuló kérdésére.
- Remekül, menetre készen. Lennél oly kedves, hogy feloldod a bűbájodat és megengeded, hogy dehoppanáljak? - kérdeztem felvont szemöldökkel, próbálva nem törődni a ham and eggs ingerlő illatával. Az idejét sem tudom, mikor ettem utoljára ilyesmit, de azóta, hogy nincs házimanóm, esélyem se volt rá. Mivel az egyetlen dolog, amit el tudtam készíteni a pirítós volt, ezért többnyire kénytelen voltam azzal beérni, ami ebédnek sokszor igencsak gyér volt, de mit tehet az ember?

Az illatok elegye itt már jól kivehető volt, tehát megállapíthattam, hogy minden van, ami egy jó reggelihez kell, így pedig igen nehéz az embernek gunyorosnak és elutasítónak lennie. A tökéletesebb hatás érdekében tehát kénytelen voltam felidézni a tegnap délelőttöt, ami nagyban segített abban, hogy ne kívánjak élni Granger vendégszeretetével, amikor feltette a kérdést, hogy vajh' kávét vagy teát szeretnék-e.
- Kösz, de azt hiszem, inkább nem akarom próbára tenni a kreativitásodat. Mit raknál bele ezúttal veritaszérum helyett? Maradnál a jó öreg hashajtónál, mert az olyan vicces, vagy inkább egy kis arzént, csak úgy az íze kedvéért? - grimaszoltam, miközben a mellkasom előtt összefont karral támasztottam a konyhapultot. Nem érzékeltem, hogy akár a legkevésbé is túlreagáltam volna a dolgot, szerintem a helyemben más sem fogadta volna el az előzmények ismeretében.
- Miért nem próbálod ki? A nagy Draco Malfoy fél egy egyszerű reggelitől? - mondta, és miután a teát és a kávét is lerakta a konyhaasztalra, leült reggelizni.
- Ha rólad beszélünk, aligha ejthetünk szót "egyszerű reggeliről" - morogtam. Nem, ezzel a hülyeséggel nem sikerült felingerelnie, viszont a hangsúlya igenis idegesített, pedig tisztában voltam vele, hogy mire megy ki a játék, mégsem tudtam tenni ellene.
- Ha eszel belőle, és rosszul leszel, legalább eggyel több okod lesz játszani a sértődöttet - vonta meg a vállát, mintha mindegy lenne.
- És mondd csak, nekem miért is volna olyan jó, hogy játszhatom a sértődöttet? - horkantam fel egy szemforgatás kíséretében. Nem azért fújtam rá, mert az olyan vicces volt, hanem mert megérdemelte! Ő rakott veritaszérumot a piámba, és még neki áll feljebb? Elmehet a tudja hová.


<center>~oOo~</center>


- Ha megreggeliztél, oda hoppanálsz, ahova csak akarsz. Addig ne is álmodj róla - feleltem és elmerengtem azon is, hogy megadom neki azt a lehetőséget is, miszerint ha nem eszik önszántából, imperiusszal rásegítek kicsit a dologra. Ez nyilván elmélyítette volna közöttünk a bimbózó barátságot.
- Hova sietsz ennyire? - kérdeztem. Nem dolgozik, nincs családja. Csak nem Monstro várja epedve?
- Meg kell etetni a halaimat - fintorgott gúnyosan.
- A halaid kibírnak tíz percet még. Én pedig nem engedlek el éhesen, ha a fejedre állsz se - mondtam, és nem, még véletlenül sem láttam lelki szemeim előtt a fejenállást gyakorló Dracót.
- De beszámíthatjuk egy találkának és akkor maradok - állt elő az ötlettel
- Ne is álmodj ... - kezdtem bele a válaszba, de a "róla"már nem jött ki, mert sikeresen félrenyeltem a kenyér darabot, amit épp azelőtt helyeztem a számba, mielőtt Malfoy kimondta volna ezt a lehetetlen ötletet. Köhögve próbáltam a megfelelő csőbe juttatni a falatot, majd mikor sikerült, az erőlködéstől könnyes szemmel közöltem a vendégemmel:
- Látod, bevállaltam a te méregadagod is.
- Szívet melengető – morogta a fulladásos akciómra, majd méltóztatott leülni velem szemben.

Úgy látszott, csak sikerült rávennem az étkezésre. Cserébe majdnem megfulladtam - igazán jó hatással volt rám ez a pasi, folyton halálközeli élményeket okozott.
Végre kezébe vette a villát is, ám az valahogy rövid úton a padlón landolt, ő pedig egy „ne merészelj röhögni, különben megátkozlak" pillantást vetve próbálta felhalászni, rám pedig olyan hatással volt a tekintete, hogy inkább meg sem kérdeztem, jól van-e.
Mondjuk annyira semmiképpen nem vagyok megfizetve, hogy még az etetését is elvállaltam volna… Szóval maradtam a biztonságos megoldásnál: csöndben ettem és próbáltam nem reagálni arra, mennyire feltűnően bénázott. Igaz, biztos voltam benne, hogy az aranyvérűek ritka gyorsan megtanulnak késsel-villával enni, ezért a szokatlan esetlenség oka gyaníthatóan valami sebesülés volt, de ha nem akarta a segítségem, hát nem segítettem.
Miután befejezte a reggelit, jelezte, hogy távozni akar, én pedig lehetővé tettem neki a dolgot azáltal, hogy felvilágosítottam: levettem a bűbájt a lakásról, most már oda mehet, ahova csak akar. Mivel fél másodperc múlva már nem volt ott, így azt hiszem, végképp elege lehetett a vendéglátásból. Miközben elmosogattam a reggeli edényeket, igyekeztem meggyőzni magam, hogy én mindent megtettem, és Dracónak innen már nem lesz semmi baja.
Nehezen ment.