Elhagyatott tanterem

.

Sietős léptekkel igyekezett az elhagyatott terme felé, amit most kivételesen nem azért vonzotta, mert tanulni vagy gyakorolni akart ott. Egyszerűen csak ide beszélték meg a találkozót Rennel - ha egész pontosak akarunk lenni, akkor inkább Tenshi rendelte oda a rellonost, egy egészen szűkszavú üzenetben. Biztos volt abban, hogy el fog jönni, ugyanis a manó, akire rábízta az üzenetet, egészen szószerint vette az üzenetek átadását, és nagyon kitartó volt, ha valamit azonnal kellett elintéznie.
Miután megérkezett a terembe, az még üresnek tűnt, így egy ideig járkált fel-alá. Próbálta eldönteni, hogy leüljön vagy inkább álljon-e. Oda sem figyelve pakolgatta az asztalon hagyott cserépdarabokat, amik arra utaltak, hogy korábban másodikos EVT óra volt a teremben. Az egyik cserép darabot forgatta szórakozottan a kezében, mikor az ajtó halkan kinyílt, és belépett a rellonos. Tenshi a fiúra emelte a tekintetét, és úgy érezte magát, mint aki a kivégzésére vár. Megpróbált kipasszírozni magából egy barátságos mosolyt, ám az nem igazán akart sikerülni. Legalábbis ha osztályozni kellett volna, Tenshi tudta, hogy megbukott volna.
- Szia. - motyogta, és magában átkozta magát, amiért kénytelen lefolytatni ezt a beszélgetést. Elvégre már a köszönés is olyan borzasztó nehezen ment, hogy nem tudta, hogyan fogja tudni a nehezebb részét bevallani a dolgoknak.

Már kismilliomodjára hajtotta el a körülötte legyeskedő manót, de az csak nem tágított, így a fiú morogva ugyan, de meghallgatta a "Seren Keith úrfinak szóló üzenetet", amely arra szólította fel, hogy minél hamarabb menjen az elhagyatott tanterembe, ugyanis nagyon sürgős megbeszélnivalójuk volt - Shizuval.
Seren nem kérette magát tovább, sietős léptekkel környékezte meg az említett termet, már-már szinte futva, miközben abban reménykedett, hogy csupán valami női hisztiroham kapta el a lányt és arról kell beszélgetnie vele, hogy vajon a sárga vagy a piros megy-e jobban a szeméhez.
Ami azt illeti, elég erősen kételkedett benne, hogy valami hasonlóról volna szó - Shizu nem szokott csak úgy sürgősnek bélyegezni valamit, pláne nem nagyon sürgősnek -, de a remény hal meg utoljára.
Valószínűleg ha a titokzatos álmok nem tartották volna ennyire készenlétben, nem is gondolt volna rá, hogy valami baj lehet, de így, hogy eleve aggódott a lányért, nem tudott másra gondolni, legfeljebb aggódni, ami egészen új és kellemetlen érzés volt számára, elvégre nem nagyon tett még ilyet és egészen meghatotta volna még saját magát is, hogyha nem kellett volna arra koncentrálnia, hogy mégis mi a fene történhetett.
Végül beesett a terembe; Shizu már ott volt, szórakozottan pakolgatva valamit, láthatóan idegesen, de legalább sértetlenül.
A lány produkált valami köszönésfélét, de igencsak szűkszavúra és halkra sikeredett.
- Valami baj van? - nyögte ki, nem tudva mire vélni Shizu gyászos arckifejezését.

Bár kérdésként hangzott el az első mondat a fiú szájából, Tenshi inkább megállapításnak érezte, de lehet, csak a rossz lelkiismerete miatt volt így a dolog. A barna szemek a fiú szürke tekintetébe kapaszkodtak, és a levitás zavartan rágta a száját, mint mindig, mikor ideges volt. Ren közelebb mozdult hozzá, de Tenshi úgy érezte, ettől cseppet se lett könnyebb a dolga - most ugyanis egészen közelről látta azt az elemi erejű aggódást a szürke szemekben. A tekintete lecsúszott a kezére, ami még mindig a cserépdarabbal babrált, és úgy érezte, meggyullad, és mindjárt elég a szégyenében, ha a fiú tovább folytatja a mustrálását.
Végül a keze indult útnak, és a zsebéből előhúzott egy pergamen darabot, amit a fiú felé nyújtott, még mindig kerülve a tekintetét.
- Tudod, mi ez?- kérdezte végül. A papírra nem a problémát írta föl korábban. Ez a papírlap egy bájital leírást tartalmazott, amely az ilyen helyzetekben volt használatos. Bizonyos szempontból kellemesebb volt, mint a mugli módszer, mert nem kellett mindenféle rudakra pisilnie a használathoz, de bizonyos szempontból kellemetlenebb, mivel a bájital végső hozzávalója az ő vére volt. Erre a papírlapra firkantotta ki a bájital leírását a könyvtárban, ezt használta, mikor elment Felagund professzortól eltulajdonítani a különleges hozzávalókat, és ebből főzte meg a főzetet, mikor sokadik nap várta hiába, hogy elérkezzenek azok a bizonyos piros betűs napok. És most ezt adta oda Rennek, és remélte, a hozzávalók és a leírás elég lesz neki, hogy rájöjjön, mi is a status quo.

Hosszú csend következett, amelyet legfeljebb Tenshi sóhaja tört meg, más nemigen. A lány pár pillanatig még Seren tekintetébe kapaszkodott, a fiú pedig zavartan viszonozta a pillantást, nem tudva mire vélni a hosszas hallgatást és a gondterhelt arckifejezést. Tett egy lépést Shizu felé, ezzel próbálva megtörni a gyászos csendéletet, de csak annyit ért el, hogy Tenshi a padlót kezdte fixírozni és még zavartabbnak tűnt és Seren úgy látta, a lány szánt szándékkal nem hajlandó a szemébe nézni.
Végül előkerült egy pergamen, amely pár másodperccel később a fiú kezében landolt, aki összeráncolt homlokkal, töprengve olvasta a felsorolt hozzávalókat és az elkészítési módját a titokzatos bájitalnak.
Első ránézésre nem jött rá, hogy ez milyen főzethez szükséges - ami azt illeti, önszántából nem olvasgatta, hogyan kell terhességi tesztet csinálni boszorkánymódra -, de mintha tanultak volna valami hasonlót Felagunddal. Emlékezett rá, hogy a professzor még vicceskedve meg is jegyezte, hogy a féktelen fiatalság talán még hasznát is fogja venni a bájitalnak, ezért tanítja.
A fiú megrázta a fejét; nem volt hajlandó elfogadni a spekulációkat, amelyeket akaratlanul is gyártott a főzetet látva. Nem, valószínűleg csak túlparázza a dolgot...sőt, az is lehet, hogy rosszul emlékszik és ez nem is az a bájital.
- Ez....egy bájital - jegyezte meg rendkívül elmésen, majd visszaadta a lánynak a receptet. - Amely arra szolgál, hogy terhességet állapítsanak meg....? - Már ő maga sem tudta, hogy most ezt kérdezi, vagy mondja.
A lánytól várta a választ; lehet, hogy nem könnyítette meg a dolgát, de nem fog olyan feltételezésekkel dobálózni, amik...nos...nem kifejezetten örömhírnek mondhatóak.

Míg Ren a bájitalt tanulmányozta, Tenshi végre összeszedte magát annyira, hogy felnézzen. A pillantását ott is felejtette a fiú arcán, és szinte látta, hogy rakja össze a rellonos az információkat. Látta a megdöbbent rettenetet, ahogy összeállt a kép, de azt is látta, hogy kűzd a fiú, hogy elhessegesse a fejéből az tletet, mintha teljesen lehetetlen lett volna. Csakhogy, mindketten nagyon is jól tudták, hogy nem volt lehetetlen.
Ren végre felemelte a pergamenről a tekintetét, és úgy mondta ki a szavakat, mintha azt várná, Tenshi bármlyik percben elneveti magát és kijelenti, hogy csak vicc volt az egész. Csqkhogy a kérdésben már benne volt a válasz is, így a levitás megúszta a válasz adást azzal, hogy csak bólintott egy aprót. Mivel úgy érezte, beszélni képtelen lenne, előhúzta a zsebében rejtőző apró fiolát a kész bájitallal. A recept szerint, ha a bájital vérvörös maradt, akkor a boszorkányoknak nem volt miért aggódniuk, ám ha tejfehérré változott, anyai áldásnak néztek elébe. Nos, a dolog meglehetősen egyértelmű volt, ugyanis a fiolában lévő bájital aligha lehetett volna ennél fehérebb. Tenshi meglehetősen gyorsan lerakta a köztük lévő asztalra a fiolát, és hagyta, hogy a fiú is megeméssze a hírt, már amennyire ezt fel lehetett dolgozni. Sápadt arcában szinte égtek a barna szemek, és Ren se nézett ki sokkal jobban. Nem erre vágynak a boszorkányok és varázslók a harmadik évük végén, ez egészen egyértelmű volt mindkettejük reakciójából.

Igen; terhességi teszt. Pozitív eredménnyel...
- Úristen - ez volt mindössze, amit képes volt mondani és úgy érezte, talán jobb volna leülni egy kicsit amíg megemészti a hallottakat, de ülőhely nem nagyon akadt - kedvelt helye volt ez a terem a kopogószellemeknek, így a bútorzatot már elvitték -, így hősiesen állva maradt és szörnyülködött tovább.
Viszonylag hamar úrrá lett önmagán és nem adott hangot gondolatainak sem - belátta, hogy Tenshinek most nagyon nem arra volna szüksége, hogy ő elkezdjen siránkozni. Megrázta a fejét, mintha valami rossz álomnak az utolsó foszlányait próbálná elűzni, de sajnos nem kifejezetten volt hatásos a módszer, ugyanis semmi nem változott és kénytelen volt belátni hogy ez a valóság.
Közelebb lépett Tenshihez, finoman megérintette a lány vállát, próbálva valami biztonságérzetet sugározni belé, ami ugyan neki magának sem volt, de valahogy meg kellett nyugtatnia a levitást.
- Jól van, ez még csak egyetlen teszt volt... - próbálkozott, bár elég gyengén. - Majd amikor következőleg lehet, megcsináljuk újra. Addig pedig..szerintem ne mondd el a szüleidnek - ajánlotta, attól tartva, hogy az Izumi-szülők mindkettejüket elfogyasztják reggelire, aztán pedig hátha kiderül, hogy téves riasztás. Igaz, Seren valahogy nem volt képes elhinni, hogy ez lehetséges - sosem tartotta magát kifejezetten szerencsés alkatnak, ráadásul úgy gondolta, hogy hiba lenne csalóka reményekkel hitegetnie magát, nagyon kicsi az esély rá, hogy hibásan jelzett a bájital.
Ő legszívesebben már rögtön nekilátott volna a főzőcskének, de a tesztet csak két hónappal később lehetett megismételni az üröm miatt, így kénytelenek voltak várni...

Annyira hihetetlen volt a helyzet, hogy ha nem ők vannak benne, biztos felnevet a sors abszurd humorán. De pont ők voltak benne, és most mindössze annyival volt előrébb, hogy végre Ren is tudta a dolgot. Igazából fel volt készülve meglehetősen szélsőséges reakciókra is, például, hogy a rellonos azonnal faképnél hagyja, de nem ez történt. Helyette csak közelebb lépdelt hozzá, és ahogy a fiú keze a vállához ért, Tenshi automatikusan menekült kedvese karjai közé, úgy kapaszkodott bele, mintha ezzel megoldhatná a problémát.
- Nem terveztem. - vallotta be, hiszen a némaság és a Munkácsi-eset után biztos volt benne, hogy a szülei nem ezt a hírt szeretnék hallani a lányuktól. Csakhogy egy apróságról nem szabadott megfeledkezni:
- De nem lesz akkor már... késő? - sosem beszéltek róla, hogy milyen családmodellt képzelnek el jövendő életükben, és így Tenshi nem is tudta, ilyenkor melyik megoldás a legkedvezőbb. Mármint mindössze annyira volt tisztában a lehetőségeivel, hogy a választás az övé: akarja-e a babát vagy nem. És nem érezte úgy, hogy elég érett lenne ahhoz, hogy ezt a döntést egyedül, a mostani eszével hozza meg.
Továbbra is a fiúba kapaszkodott, és nem is tudta, mikor kezdtek el az első könnyek végiggördülni az arcán.

Átölelte a lányt, de közben agya ezerrel dolgozott azon, hogy találjanak valami elfogadható döntést, ugyanis úgy érezte, jelen pillanatban kettejük közül ő volt inkább gondolkozáskompatibilis állapotban. Istenem, pedig csak egy alkalom volt és utána késlekedés nélkül elkészítette a lánynak az antibébi főzetet, amit még éppen időben tudott bevenni, úgyhogy nem lett volna szabad mindennek megtörténnie...
Mégis megtörtént. A sors ismét bebizonyította, hogy nem kifejezetten kedveli őket és ismét beintett nekik, elvégre már kezdték azt hinni, hogy minden rendben lesz.
Ez egyszerűen nem lehet igaz...
Bólintott; majd ha feltétlenül szükséges, elmondják a szülőknek is, de addig nem szabad megtudniuk. Seren el sem tudta képzelni, mit tennének ha kiderülne, hogy felcsinálta a lányukat harmadikos korában.
Hogy késő lesz-e már akkor? Serennek fogalma sem volt. Tanácstalanul megrázta a fejét, életében talán először halvány lila gőze sem volt arról, mi lenne a következő megfelelő lépés.
- Nos...öhhh...meg akarnád... tartani? - nyögte ki végül. Nem tudta, mi lenne a megfelelő módja annak, hogy úgy kérdezze meg ezt Tenshitől, ami nem bántja meg, bár elég valószínűnek tartotta, hogy a lány még nem lenne képes dönteni.
A levitás arcán szép lassan kezdtek lecsordulni az első könnyek; Seren csodálta is kedvesét eddigi lélekjelenlétéért. Szorosabbra fonta karjait a lány körül, vigasztaló kis semmiségeket mormolva a fülébe.
- Együtt átvészeljük - suttogta.

Valószínűleg ugyanazok a gondolatok csurdogáltak végig az agyukon - a többség arról szólt, hogy ez nem lehet igaz, és hogy biztosan nem történhet meg velük. De sajnos az asztalon árválkodó főzet rácáfolni látszott a dologra.
Nem érte váratlanul Ren kérdése, hiszen ez egy logikus kérdés volt ebben a helyzetben. Csak hogy ettől még Tenshi nem tudott rá válaszolni. Nem tudta, meg akarja-e tartani a hasában növekvő gombócot, vagy nem. Túl össze-vissza volt minden. Belemotyogott Ren vállába egy "nemtom"-ot.
Ren szerencsére érezte, hogy mennyire szüksége van rá most a lánynak, és édes kis semmiségeket duruzsolt a fülébe, amik arra az időre emlékeztették Tenshit, mikor Reissnerék vendégszeretetét kényszerültek elviselni. Azt is túlélték, de az is csak azért sikerült, mert együtt voltak. Seren nélkül biztos egész hamar feladta volna. A zokogás egyre vadabbul rázta, ahogy eszébe jutottak a dolgok, amiket együtt éltek át. Ki gondolta volna, hogy egy kisbaba ennyivel ijesztőbb, mint egy sárkány?
- Mennünk kéne... - motyogta nem túl meggyőzően. Ha lehetett volna, el sem mozdult volna a fiú karjaiból, arról nem is beszélve, hogy szívesen meghallgatta, ő mit gondol. De kizárt, hogy már most tudja. Majd, ha lecsitul az első sokk, ráérnek ezt megbeszélni, de addig még várni kell. Lassan pedig újra akarják majd venni ezt a termet is, és egyik prefektus sem magyarázkodott volna a miértekről túl szívesen.

Bólintott; nem várta el a lánytól, hogy máris tudjon dönteni egy ilyen kérdésben, ahhoz nyilvánvalóan túlságosan is zavart és ijedt volt, Seren pedig még véletlenül sem akarta befolyásolni semennyire Tenshit, de egyébként sem tudta volna megmondani a tutit. Talán nem volt annyira megrendülve, mint Shizu - neméből eredően nem ő fogja megszülni a gyereket, szerencsére -, de mégsem volt tisztában vele, mit kellene tenniük és nem tudott senkit, akitől tanácsot kérhetne.
Felsóhajtott, megtörölte az egyre jobban zokogó lány arcát egy zsebkendővel és nyomott egy puszit a homlokára. Úgy tűnt, Tenshi egy kicsit képes volt megnyugodni, bár a probléma elnapolása nem volt kifejezetten olyasmi, ami segített volna rajtuk.
- Igen... - hagyta rá ő is, bár nem érzett késztetést arra, hogy elinduljon.
Úgy érezte, még mondania kell valamit, amivel biztosítja a lányt, hogy bárhogy is dönt, ő mellette fog állni. Ez elméletileg fontos, nem?
- Ha...minden kötél szakad... - köszörülte meg a torkát lányos zavarában. - Ha minden kötél szakad elveszlek feleségül...ha te is akarod - jelentette ki végül egy szuszra. Igen, sikerült kimondania...könnyebb volt, mint azt gondolta, de nem volt könnyű, ugyanis tartott tőle, hogy a lány komplett idiótának fogja nézni.
Seren Keith és a kétségek - valami különleges, pszichológiai tanulmányt kellene írni erről a fehér holló gyakoriságával előforduló párosról.

Miután megbeszélték, hogy menniük kellene, szépen ott maradtak, egy helyben. Egyiküknek sem akaródzott megmozdulni, megtörni a kettősüket, és szembesülni a valósággal, ami ott ólálkodott a közelükben, ugrásra készen. Tenshi szép lassan kezdett megnyugodni - legalábbis a vad zokogás halk hüppögéssé csitult végre. Az arca sírástól puffadt volt, és a legkevésbé sem hasonlított egy modellre, de talán ilyen helyzetekben a modellek se néznek ki sokkal szebben.
A fiú ekkor azonban valami annyira meglepőt és irreálisat mondott, hogy Tenshi elvigyorodott. Annyira képtelen volt az ötlet, és abszurd a helyzet, hogy egyszerűen nem tudta komolyan venni az ajánlatot. Mellesleg meg, még egy ilyen helyzetben sem akart férjhez menni - bár azért Seren Keith megfontolandó parti volt. De nem akarta mindkettejük életét tönkre vágni azzal, hogy így láncolja magához a fiút. Akár lesz baba, akár nem, a házassággal még ráérnek.
- Hát... ez kedves tőled. - mondta végül, de a hitetlen vigyor csak nem akart eltűnni az arcáról. Egyszerűen nem tudott elképzelni, ennél rémesebb lánykérést. Finoman megsimogatta a fú arcát, aki azért nem vette túlzottan zokon a visszautasítást, majd kézen fogva elkezdte kifelé húzni a teremből. Tényleg menniük kellett, hisz percek múlva kezdődött a következő EVT vizsga a teremben.